A csata előtt megfújt takarodó 

Olvasási idő
6perc
Eddig olvastam

A csata előtt megfújt takarodó 

2017. január 09. - 14:22
0 komment

 

Az ellenzéki tevékenységnek nem feltétlenül célja a választási győzelem - Radnóti Sándor véleménye a HVG.hu-n.

Forrás: mek.oszk.hu

A Horthy-kor vagy a Kádár-éra ellenzéke is esélytelen volt, ám szegényebb lenne a nemzeti emlékezet és önbecsülés nélkülük. Majtényi László elnökké jelölésének sem a lehetséges eredmény ad értelmet. Vélemény.

A 2018-as parlamenti választásokat a Fidesz nem veszítheti el. Ezt minden politikailag tájékozott magyar ember tudja, de van, aki az ellenkezőjét állítja.

Nem veszítheti el, mert a Fidesz népszerűsége töretlen. E népszerűséget a közhangulat gerjesztésének és szondázásának kifinomult technikáival érik el, párban a tájékoztatás lehetőségeinek megszorításával, szűkítésével. E technikákat a maguk vegytiszta cinizmusában semmilyen elv, eszme, értékválasztás nem korlátozza. Nem sokkal azelőtt, hogy megtalálta volna nagy témáját, a pillanatnyi szükségben a miniszterelnök gátlástalanul bevetette a halálbüntetés visszaállításának lehetőségét. Ám aztán már nem volt szüksége erre, mert az idegengyűlölet felkorbácsolása, népszerűsítése, annak szuggerálása, hogy a menekültekkel való embertelen bánásmód nem szégyenteljes, hanem hazafias cselekedet, valamint annak legfelsőbb és egyházi áldást is nyert igazolása, hogy nincs ellentétben a kereszténységgel, ha a zörgetőknek nem nyittatik meg, megtette a magáét. A menedékkérő migránssá, az eredetileg leíró szakkifejezés szitokszóvá és rágalommá, a terrorista szinonimájává változott. A jó embereket migránssimogatónak gyalázták. Az irgalmatlan gonoszság e sugallatának az idegentől, a másiktól rettegő, folyamatosan butított és hergelt, a tájékozódástól, a tanácskozás, megfontolás lehetőségétől megfosztott társadalom nem tudott ellenállni – ugyanúgy, ahogy korábban a zsidóval, a kulákkal, az osztályellenséggel szembeni gyűlöletkeltésre sem volt válasza, s jó, ha nem érezte, hogy kormányzati engedélye, fölhatalmazása van a tevékeny gyűlöletre. Mindezt támogatja az európai és amerikai illiberális hullám, Donald Trump győzelme, az európai szélsőjobb előretörése, amely két országban, Lengyelországban és Magyarországon hatalomra is jutott, méghozzá az utóbbiban számottevő társadalmi ellenállás és politikai ellenzék nélkül. (A Brexit is értelmezhető ebben a keretben, ahogy ezt meg is teszik a Fidesz ideológusai, de az jóval bonyolultabb kérdés, hogy itt taglalhatnám.) Végül ott vannak a részben hamis és demagóg, és mindenképpen csak morzsákat jelentő népjóléti intézkedések, amelyek mit sem segítenek a drámaian növekvő nemzeti nyomor amúgy sem választó vagy könnyen megvesztegethető/kényszeríthető elszenvedőin.

Nem veszítheti el a választást, mert ha valamilyen ma nem belátható okból a közhangulat és a politikai akarat gyökeresen megváltozna (ami elvileg nem lehetetlen), a Fidesz, vagy pontosabban Orbán Viktor hatalmi érdekszövetkezetének és politikai klientúrájának számos eszköze van a manipulációra, és semmilyen kétségem nincs afelől sem, hogy ha szükséges, masszívan élnek majd a választási csalás eszközeivel is.

Ám ha ez sem volna elég (ma végképp nem látható, és a társadalom fáradtságát és apátiáját tapasztalva fölötte valószínűtlen földindulás esetén), akkor nem fogják átadni a hatalmat, mert a hatalom rendezett átadása lehetetlenné vált számukra. Nem teremtettek maguknak kijáratot, túl messzire mentek. Az életükért futnak, hiszen a legfőbb vezetők többsége véleményem szerint elmarasztalható súlyos bűncselekményekben és bűncselekmények csalárd legalizálásában. S ha – mint egyes naiv vélelmezők gondolják – a választási eredmény figyelmen kívül hagyását az EU majd "nem engedi", akkor kilépnek az EU-ból, hiszen egyszerűen nincs alternatívájuk a hatalmon kívül.

Abból a tényből, hogy a 2018-i parlamenti választásokat Orbán Viktor nem veszti és nem is veszítheti el, feloldhatatlannak tűnő ellentmondás következik a demokratikus ellenzéki pártok, mindenekelőtt az egykor nagy befolyással és tömegekkel rendelkező, helyi hatalmát és parlamenti helyeit imitt-amott őrző Grand Old Party, valamint mindazok számára, akik valamilyen okból racionális és aktuális alternatívákat keresnek. Egyrészt ha azt mondják, hogy a választás megnyerhető, akkor mindenki tudja, hogy hazudnak vagy öncsalás áldozatai, s mindkét esetben inkompetensek, de ha nem ezt mondják, akkor megfújják a takarodót a csata előestéjén. Másrészt szükségképpen belemennek olyan technikai részletekbe, az „összefogás” megkonstruálásába, amelynek 2014-ben talán még kísérleti jelleggel lehetett valamilyen értelme (noha végkimenetele látványosan cáfolta ezt), ma azonban – egyes helyi szinteken túl – csak kicsinyes torzsalkodás, koncmarakodás lehet az eredménye. Különösen aggályosak azok a gondolatkísérletek, amelyek a demokrácia elvi minimumának, az antifasizmusnak a feladását jelentik, s amelynek az eszmei öngyilkosságon túl egyedüli gyakorlati eredménye a Jobbiktól való megalázó pofon lehet (hiszen nem kockáztathatja, hogy szavazói átözönöljenek a ma kormányzó másik szélsőjobboldali pártba).

Az ellentmondás alapja az, hogy a rendszer ellenfelei logikailag vagy érzelmileg nem tudnak megbirkózni azzal – a modern autokráciákban egyébként nem ritka – jelenséggel, hogy a demokrácia egyes alapintézményei, például a parlamenti rendszer, a szabad választások, a szólásszabadság, a bírói függetlenség megmaradt, akkor is, ha ezekhez és a többihez mindjárt hozzátehetjük megszorításuknak, befolyásolásuknak és marginalizálásuknak különböző ismert eszközeit. Ebből a kettősségből – autokrácia demokratikus kulisszákkal – hol azt a következtetést vonják le, hogy kikövetelhető vagy elérhető a demokratikus intézmények normális működése, hol pedig olyan sérelmi politikát követnek (régebbi vagy újabb sérelmek fölelevenítésével), amely nem elégszik meg az önkényuralom megállapításával, hanem mindjárt rémuralomról beszél. Valójában – ez következik a rendszer autokratikus jellegéből – minden a kezükben van, kivéve – ez következik a demokratikus kulissza nyilvánvaló okokból a rendszer érdekében álló fenntartásából – a gondolat és a szólás szabadságát. Hogy nem terrorisztikus autokráciában élünk, azt az mutatja, hogy aki szót emel ellene, az nem életével és szabadságával, csak egzisztenciájával és a bér-médiamunkások által bármikor besározható jóhírével játszik. Recep Tayyip Erdoğan lehetőséget jelent Orbán Viktor számára, de mindenesetre nem megvalósult lehetőséget.

A gondolat és a szólás szabadságát arra kellene használni, hogy meghaladjuk a fenti ellentmondást. Az elmúlt években ismételten fölmerült az a javaslat, hogy radikálisan vonjuk le a konzekvenciát az országgyűlés és a választások kiüresítéséből, s vonuljunk ki az egyikből és bojkottáljuk a másikat. Ez rossz javaslat. A kötcsei beszédben megálmodott leválthatatlan kormányzópárt a Horthy-korszakban már megvalósult, de szegényebb lenne a nemzeti emlékezet és önbecsülés, ha ebben az ellenzék számára esélytelen országgyűlésben Bajcsy-Zsilinszky, Schlachta Margit, Rassay Károly, Kéthly Anna, Esztergályos János nem szólalt volna fel. A Kádár-korszak egyetlen politikai ellenzéke, a demokratikus ellenzék fennállásának nagyobbik részében nem politikai alternatívát, hanem szabad, hazugságtól és öncsalástól mentes nyilvánosságot jelentett. Nem tudjuk, mikor és hogyan omlik majd össze a Nemzeti Együttműködés Rendszere. S amíg nem tudjuk, addig nem öncsalással, hanem azzal kellene foglalkozni, hogy az összeszorult politikai térben szószékeket találjunk az engesztelhetetlen kritika minél nagyobb nyilvánosságának megteremtésére. Ha nem tévedek, ez a mélyebb értelme Majtényi László köztársasági elnökjelölti fellépésének is, hiszen az senki előtt nem lehet kétséges, hogy nem ő lesz – a ’89-es alkotmány kifejezésével – a Magyar Köztársaság következő elnöke.

 

Szerző: Radnóti Sándor / hvg.hu



h i r d e t é s


;