Se szeri, se száma a leírásoknak, amelyek Magyarországot tekintik a rendszerváltás utáni közel harminc év legnagyobb meglepetésének, amennyiben a "régió éllovasából" "váratlanul" a régió mostohagyermekévé vált. A nemrégiben Magyarországon járt neves holland politikatudós, Cas Mudde több fórumon is kemény kritikával illette a rendszerré vált Fidesz-jelenséget. Ebben a cikkben nem elégszem meg azzal, hogy a jelenről beszéljek, ehelyett a Fidesz történeti felemelkedését veszem szemügyre. Magyarország figyelemre méltó átalakulását ugyanis pusztán a jelenből nem tudjuk megérteni.

Kis szubkultúra – váratlan felemelkedés

A Fidesz a kezdetektől a változásokra nyitott párt volt. Több okból. 1. A rendszerváltás előtt és után nem volt domináns párt. Ahhoz, hogy a politikai verseny részese legyen, legalábbis módosítania kellett a dominanciaviszonyokat. 2. Generációs hátrányban volt, mivel egészen fiatal emberek hozták létre, nagyon kevés politikai tapasztalattal. 3. Ideológiai hátrányban voltak. Sokáig nem választottak maguknak markáns arcélt, identitásukat különféle ideológiák ötvözésével építették. 4. Szervezeti hátrányban voltak. Egyrészt bázisdemokrata jellegükből adódóan, másrészt azért, mert nem is pártként, hanem laza mozgalomként határozták meg magukat.

E tényezők együtt arra késztették a Fideszt, hogy a 90-es évek közepétől magáévá tegyen egy fontos szempontot, valóban tanulni akarjon ellenfeleitől, elismerje azt, hogy a politikai felemelkedés útja a többi szereplővel való kölcsönhatáson keresztül vezet.

Másodszor – most már tartalmi értelemben – a 90-es évek közepétől tisztábbá vált a politikakép és a politikai felfogás. Sokan már ebben az időben populistának, elv nélkülinek, pragmatikusnak nevezték a Fideszt. Ennek oka, hogy a mainstream politikafelfogásban a 90-es évekre vált világossá, hogy mit is jelent a demokráciaépítés és a liberális demokrácia. Ami világosan kirajzolódik: a Fidesz politikai útját, felemelkedését egy „akarati” kérdés döntötte el. Feladván korai éveinek alternatív, szubkulturális elképzeléseit, határozottan párttá, mégpedig nagy párttá akart válni. Ehhez nagypárti karaktert kellett építenie. Ebben az akaratközpontú politikafelfogásban látom a Fidesz lényegét. Még pontosabban abban, hogy a politikát nem statikusan, hanem dinamikusan fogja fel, illetve a politikai cselekvést nem előzetesen rögzített intézmények védelmére alapozza, hanem annak a bizonyos, Mannheim által „irracionálisnak” nevezett mozgástérnek a kitöltésére.

A racionális megközelítés szempontjából a magyar demokrácia fundamentális értéke a liberális demokrácia intézményrendszerének és értékének védelmezése, ám a jobboldal felfogása egészen más. A hazai elemzők túlnyomó többsége a „másság” értelmezése helyett a liberális demokráciától való eltávolodást tekinti végső magyarázatnak, ezt rögzítve megállapítja a Fidesz populizmusát, majd az általa kialakított új rendszer kapcsán a rezsim autokratikus vagy ahhoz közeli jellegét. Ez azonban nem egzakt értelmezés. Ha másért nem, azért, mert nem veszi tekintetbe a kölcsönhatásokat és a dinamikát. 

A demokratikus jó fiú és a liberális rossz

Ami a rendszerváltás idején (egyebek között a Fidesz politikai tapasztalatlansága és általában a politikai aktorok járatlansága miatt) nem volt egyértelmű, az az, hogy milyen a Fidesz demokráciaértelmezése. Az átmenet idején a demokrácia fogalma volt az uralkodó (ahogy a nemzetállamé is). Később megjelent önálló pólusként a liberális demokrácia (a nemzetállammal szemben pedig a globalizáció). A Fidesz változása mögött tehát észlelnünk kell a helyzet, az induló állapot változását is. Ha a demokráciát nem fix állapotnak tekintjük, hanem folyamatnak, ebből az következik, hogy a politikai aktorok mindegyikének reagálnia kellett a részben általuk, részben a külső környezet által kreált változásokra.

Ma már világos, hogy a Fidesz a népszuverenitás, a demokrácia oldalán áll, és országátalakító tevékenysége mindenekelőtt arra irányul, hogy ezt az elemet erősítse. Akár a másik alkotóelem, a liberalizmus rovására. Ugyanakkor a Fidesztől függetlenül is reálisan fönnáll a lehetőség, hogy a két alkotóelem szétválik, és a pártpolitika ezek alapján tagolódik újra. Ennek oka a korábbi egységet biztosító nemzetállami stabilitás helyébe lépő globális keretrendszer. Ritkábban beszélünk róla, de a második világháború utáni demokratizálódás fontos összetevője az, amit a szakirodalom a nemzet- vagy az államépítés kifejezésekkel aposztrofál. Liberalizmus és demokrácia sokáig nemzetállami keretek között alkothatott harmonikus egységet. A „negyedik típusú” 1989–1990-es demokratizálódás már nem feltétlenül a nemzetépítéssel, inkább a nemzetállami szuverenitás csökkenésével és a globális struktúrák erősödésével fonódott össze.

E változások miatt napjaink egyik legújszerűbb és legizgalmasabb kihívásaként a globalizáció nemzetállamokra gyakorolt hatásainak következtében az alkotóelemek egymás ellen is fordulhatnak. Természetesen nem mindenütt, és nem egyforma hevességgel. Abban a Nyugat-Európában, ahol a nemzetállami fejlődésnek hosszú és zavartalan kifutása volt, és a globalizáció erre építkezett, alig van valószínűsége annak, hogy a liberális demokráciák másfajta demokráciákká alakuljanak át. Ott ellenben, ahol a globális folyamatokba való bekapcsolódást megelőzően a nemzetállami struktúrák nem voltak eléggé fejlettek, ennek hiánya érezteti hatását a demokratizálódás idején, hátrányára van az új demokrácia stabilizálódásának.

A Fidesz tehát a demokráciára és a nemzetállamra, a baloldali-liberális ellenzék inkább a liberalizmusra és a globalizációra helyezi a hangsúlyt. Korábban szervesen összetartozónak tűnő értékek kerültek így szembe egymással. 

A történelem mint főutca

A Fidesz ráadásul támaszkodni tud történelmi faktorokra, folytonosságokra is. Azt is mondhatnánk: az egész Fidesz-projekt újraformálódásának, elmozdulásának hátterében a történelem–jelen viszonyrendszerben bekövetkező változás áll. Ha szemügyre vesszük a magyar rendszerváltás korai folyamatát, megállapíthatjuk, hogy arra a történelemmel való szembefordulás nyomta rá a bélyegét.

Ez nem magyar specifikum. Más országok demokratizálódásában – például az 1970-es évek közepén bekövetkező spanyolországiban – is hasonló módon szorult vissza a történelem, hogy később nagy erővel térjen vissza. Magyarországon a történelem másfél évtizedes tetszhalál után, a 2000-es évek közepén kezd újra megjelenni a politikai hivatkozásokon túl a politikai gyakorlat szintjén is. A Fidesz 2010-es, kétharmados társadalmi beágyazódása a társadalmi igények alulról történő megfogalmazásának is betudható. Tegyük hozzá: ebben a tekintetben a párt hatalmas utat járt be, hiszen az 1990-es években társadalmi beágyazódása még elenyésző volt. Itt is születik egy „akarati” döntés: ezt a hiányzó beágyazódást meg kell teremteni. Bármit gondolunk is ennek módjáról és következményeiről: megteremtették.

Ahhoz, hogy a Fidesz képes legyen egy ilyen szerepre, az is kellett, hogy az 1990 utáni sikeres demokratizálódás megrekedjen, ne forduljon át sikeres stabilizálódásba. Az egész demokratizálási projekt azon az axiómán nyugodott, hogy a demokratikus intézményeket nem csupán létrehozzák, meg is szilárdítják. Az 1990-es évek végéig úgy tűnt, ez sikerül, de a 2000-es évtized már az intézményes normák lazulását és a demokratikus rendszerbe vetett hit csökkenését hozza. 

Erőtlen ellenzék és új közjogiság

A történelem e „váratlan” visszatérését a baloldali-liberális oldal sem akkor, sem az óta nem a súlyának, jelentőségének megfelelően kezeli. Mondhatni: hadakozik ellene. Pontosan úgy viselkedik, mint a mainstream elemzők, akik nem tekintenek túl a jelenen, elemzéseikbe nem vonják be a történelmi folyamatokat. A Fidesz viszont a 2010-ben meghirdetett „új politikáját” már erre a trendfordulóra alapozta. A történelem visszatérése nem „normális” kormányváltást, hanem „rendszerváltást” vont maga után. De azt is látni kell, hogy az ilyen radikális változást (a kormánypolitika több ciklusra érvényes stabilizálását) a közönség először az MSZP-től várta 2006-ban.

A 2000-es években kialakuló trendváltás nélkül a Fidesz Európa-politikája sem lenne érthető. A változásról tudomást sem véve a baloldali-liberális pártok és kormányok Európát és az Európai Uniót olyan fix pontoknak tekintették, amelyekhez a magyar kormányoknak pusztán csak alkalmazkodniuk kell – emlékeztetve a régi elméletre, miszerint a „periféria” országainak ugyanazt az utat kell bejárniuk, amelyet a „centrum” országai bejártak.

Úgy tűnik, a baloldali-liberális oldalt kevéssé izgatja a „változó” Európa, és nemigen van mondanivalója a válságáról. A válság számukra nem igazán megismerendő és tanulmányozandó. Nem úgy a jobboldalnak, amely egyrészt nem tekinti fixnek az európai intézményeket, másrészt élénken reagál azok „demokratikus deficitjére”. Mindez megint csak nem váratlan fejlemény, hanem a jobboldal „nemzeti” alapállásából vezethető le. Váratlansága abból fakad, hogy bár a nemzeti gondolat a rendszerváltás idején is jelen volt az akkori jobboldal, az MDF retorikájában, tartalma és jellege nagymértékben tisztázatlan maradt. Mára viszont egyértelmű – éppen a Fidesz jobboldali ténykedésének következtében –: a mai magyar jobboldaltól nem áll távol, hogy Európát ugyanolyan „közjogi” entitásnak kezelje, mint a Magyarország sorsát korábban meghatározó birodalmakat. A magyar jobboldal azokkal a történelmi pártokkal és irányzatokkal rokon, amelyek mindig konfliktusosnak tekintették a „külső hatalmakkal” való együttélést. Ennyiben az Osztrák–Magyar Monarchia vagy a szovjet birodalom után az EU-ra is ezt a nézőpontot alkalmazzák.

A konfliktusban a Fidesz azt a közönséget mondhatja magáénak, amelynek számára élesen szemben állnak egymással a nemzeti érdekek és a „külső” hatalmak szempontjai. A mai magyar jobboldal tehát a jelenlegi külpolitikai konstellációt – a baloldali-liberális oldaltól eltérően – a történelmi tradíciók és tapasztalatok felől nézi, és roppant érzékeny hazánk nemzeti szuverenitására. Ebből ered, hogy Brüsszelt szinte ugyanolyan „közjogi” entitásnak tekinti, mint a korábbi központokat, és „szabadságharcokat” hirdet. Az ellen a központ és status quo ellen, amely szerinte szinte mozdíthatatlan – és amely „elnyomja” Magyarországot.

Bármit gondolunk róla tehát: a Fidesz „történelmi” képződmény. Ezért nem (nagyon) fog rajta a jelen. 

(A L’Harmattan Kiadó gondozásában jelenik meg a Méltányosság Politikaelemző Központ: A történelem fortélya. Magyar demokrácia az átmenettől napjainkig című kötete. A cikk a szerző e kötetbeli hosszabb tanulmányának a Magyar Nemzet számára átdolgozott változata. A könyvet szerda este 18 órakor mutatják be a Petőfi Irodalmi Múzeumban.)

Szerző: Csizmadia Ervin / mno.hu