A magyar Európa és a migráció? Ki itt ma a magyar?

Olvasási idő
5perc
Eddig olvastam

A magyar Európa és a migráció? Ki itt ma a magyar?

2017. november 24. - 17:14

 

Európában kialakul az iszlámnak egy toleránsabb változata, mely képes lesz együtt élni a vallástalansággal és hedonizmussal. 

Valószínű, hogy a Nyugat világi kísértései nem kevés muzulmán hitét ingatják meg majd. A migránsügy kapcsán azok az információk uralják a médiát, amelyek a multikulturalizmusról, az integrálhatatlanságról szólnak.

Ha a publicisztikai felületet lehántjuk erről a vallomásról, akkor megállapíthatjuk, hogy az integráció, a kulturális értékváltás lehetőségének az esélye is, őszintén hisz az európai civilizáció, az életformánk erejében. A véleményt és elkötelezettséget igazolhatják a magyar történelem és kultúra több mint egy évezredet átívelő tapasztalatai.

Az államalapítás óta országunkba érkezett bevándorlókkal kapcsolatban nyugodt lélekkel megállapíthatjuk: a magyarság integrációs potenciálja igen erős volt egész történelme során. Ha nem így lett volna, akkor szláv, besenyő, kun, jász, német, cigány és zsidó tartományokból és enklávékból állna az ország, már ha maradt volna valami Szent István államából. Abból az amely a kereszténység „csomagjában” egyszerre hozta be a görög-római jogi hagyományt és a feudális jellegű alávetettséget.

Az államalapítás kapcsán talán érdemes utalni arra, hogy a kereszténység felvétele egyszerre jelentette az Árpád-ház (törzs) trónigényének európai legitimációját, a nemzetségi és családi kézben lévő tulajdon szentségét, a rabszolga- kereskedelem korlátozását, a pénzgazdálkodás és az írásbeliség bevezetését és az emberi lélek fölötti uralkodói befolyás kiterjesztését.

Az alávetettség (subditus) két dimenzióban jelent meg: a király a földdel megadományozottak fölött katonai és bírói hatalommal rendelkezett, a földesurak pedig a jobbágyaik és szolgáik fölött rendelkeztek gazdasági és bírói hatalommal. Ezt az alapszerkezetet a különféle privilégiumok és adományok, rendi státuszok árnyalták, módosították, de lényegi elemeiben egészen a polgári forradalom győzelméig, a jobbágyság felszabadításáig változatlan maradt. A király ellenében a főurak, a földesurakkal szemben pedig a parasztok számtalan esetben háborúskodásokkal, felkelésekkel „tesztelték” és alakították az alávetettség kereteit, ami irányt szabott a külhonból érkezőknek is.

A bevándorlókat (jövevények, vendégek) illetően a király és a földesurak politikáját az évszázadok során nagyfokú pragmatizmus jellemezte. A koronának és a földbirtokosoknak is gyakran volt szüksége idegenekre, kellett a lovag, az íjász, a pap, a kézműves, a kereskedő, a jobbágy, a szolga. Jöttek egész udvartartások a királynékkal, jelentős katonai egységek a zsoldos kapitányokkal, egész városok és falvak a telepítő soltészokkal, iparos műhelyek és rendházak közösségei érkeztek, minden időben és minden égtáj felől. Tagadhatatlan, hogy keletkeztek súlyos konfliktusok is, voltak gyilkosságok Szent Gellérttől Gertrudis királynén és a kunok királyán keresztül a cigányok és zsidók pusztításáig, a németek kitelepítéséig.

Miközben tisztelet és elismerés övezte a bajor Gizellát, a nürnbergi születésű Luxemburgi Zsigmondot, Ozorai Pipót, Zrínyit és Frangepánt, Habsburg Józsefet és megannyi „idegen” hadvezért, főpapot, mestert, a modern időkben pedig számos tudóst és sportolót.

Magyarország a bevándorlás kérdésében minden időben István király tanácsát követte, miszerint „az egy nyelvű és egy szokású ország gyenge és esendő”.

A mostani kormány dacolni látszik ezer év hagyományával és migrációs politikájával elveti Szent István örökségét.

A Közel-Keletről érkezőkről szóló mai vitákban alig esik szó a múlt örökségéről, a keresztes háborúk gyilkos csatáiról, a gyarmatosítás időszakáról, az arab és iszlám világ sokszínűségéről, eltérő fejlődéséről és belső harcairól, egyes európai országok érintettségéről és érdekeiről, illetve a globalizáció és a kommunikáció új keletű hatásáról. Az értelmezési keretek kialakításában értelmiségi körök és ideológiai táborok küzdenek egymással, az egyik civilizációk harcának, a másik piaci befolyásszerzésnek, a harmadik hódításnak,

Európa népei ellen folyó háborúnak látja és láttatja az eseményeket, magyarázza a médiában megjelenő híreket.

Közös ezekben a teóriákban, hogy nem sokat tudnak kezdeni a terrorizmusnak nevezett nyílt erőszakkal, a közvetlen ok és haszon nélkül az európai lakosság ellen elkövetett öngyilkos merényletekkel. Az a mód, ahogyan a magukat dzsihádistának, az Iszlám Állam hívének, muzulmán hitűnek mondó emberek gyilkolnak, hol magányosan, hol kisebb csoportban, vállalva az öngyilkosságot is, ha nem is ismeretlen, de teljességgel idegen az európai hadviselési normáktól, a háború legitim formáitól. Úgy tűnik, hogy az európai kormányok számára komoly dilemmát jelent, hogy az asszaszin orgyilkos hagyományokra épülő muzulmánterrorizmus európai megjelenését és elterjedését egy háború keretében értelmezzék-e és a háborús logika szerint küzdjenek meg a támadókkal vagy ennél korlátozottabb formában, az európai terroristák ellen korábban kialakított biztonságpolitikai eljárásokat alkalmazzák a veszélyek elhárítására.

Nyilván nem könnyű kérdés, hogy kell-e, szabad-e tucatnyi őrült” miatt az európai társadalmat és haderőt átállítani háborús üzemmódba, miközben arra is választ kell adni, hogy milyen lesz az a béke, ami majd eljönne egy ilyen háború után. Különös tekintettel arra is, hogy a vándorlás az ember természetéhez tartozik, minden időben jelent volt/van a népek életében.

A terrorista akcióktól függetlenül érdemes azt is számításba venni, hogy a nagyobb történelmi változások (államalapítás, polgárosodás, globalizáció) Magyarországon mindig kiváltottak bizonyos fokú idegenellenességet.

Hiszen ezekben a folyamatokban mindig nagy szerepet játszottak külföldről érkezett papok, katonák, polgárok, menedzserek, akik esetenként beépültek a hatalmi struktúrákba is. Föntebb utaltunk rá, hogy ez az idegenellenesség többször is tragikus eseményekbe torkollott, miáltal a nemzet önmaga testének igen értékes részeit amputálta. A bevándoroltak üldözése, legyilkolása, pusztítása mellett időről időre közjogi következményei is lettek ezeknek a belharcoknak, az Aranybullától a zsidótörvényekig.

Az öncsonkítás sajnos haladó hagyomány nálunk, belopódzik a művészeti alkotásokba is. Miközben kárhoztatjuk az öngyilkos muszlimot, nemzedékek nőnek fel Dugovics Titusz önfeláldozó hősiességén, elborzadunk a tizenéves terroristán, de hősöknek ábrázoljuk a forradalmak gyermekharcosait.

Szegény Szent István pedig forog a sírjában, mivel mostanában keveset nyom a latba az intelme, hogy „ne csak atyafiságodhoz és a rokonságodhoz, vagy a főemberekhez, avagy a gazdagokhoza szomszédhoz és az itt lakóhoz légy kegyes, ha nemrég a külföldiekhez is”.



h i r d e t é s


;