A magyar mutyizás hagyományai az uralkodó körökben és a Rákóczi szabadságharc - 1. rész

Olvasási idő
5perc
Eddig olvastam

A magyar mutyizás hagyományai az uralkodó körökben és a Rákóczi szabadságharc - 1. rész

2017. február 04. - 08:29

 

A mai, modern kormányzati, kormánypárti mutyizás következménye az 1990-ben végrehatott ötödik, huszadik századi rendszer-változtatásnak és az erkölcsi, törvényen kívüli társadalmi létnek.

A kép illusztráció! - Forrás: MNO.hu

Sokan vitatják, hogy rendszerváltozás-e? Annyi vitathatatlan, bárhonnan nézve, hogy legalábbis a tulajdonviszonyok megváltoztak, tág teret biztosítva az állami és a csoportos magánhaszon szerzésének, az állami (társadalmi) vagyon újraosztásának.   Ezt megelőzően, pár évtizede „hősies”- nek, a társadalmi igazságosság jegyében fogant, majd idővel „elátkozott” tulajdonosváltás, államosítás, szövetkezetesítés ment végbe: 1949-től 1956-ig, illetve az 1960-as években. A magánvagyonok újraosztása volt napirenden. Az államosítás és a szövetkezetesítés nélkül kinek jutott volna eszébe teljes, a korábbi tulajdonviszonyokat átalakító (részben visszaállító) privatizálás?

Korábbi előzményei is vannak a hazai rendszerváltozásoknak, vele együtt a mutyizásnak is. A magyar történelem sok tekintetben, 1526-tól számítva, a rendszerváltások következményeként az államilag szervezett és magán mutyizások története. Arról csak álmodni lehet, mi lett volna, ami Európa több társadalmában valóság, hogy 500 éve a társadalmi és politikai rendszer, ezzel együtt a tulajdonviszonyok alapvetően változatlanok maradnak? Megbízhatóan állítható, kevés társadalmi réteget nem érintettek ezek a változások, kevesen vannak, voltak, akiket 100 év alatt nem ért nagyon súlyos emberi és politikai sérelem, diszkrimináció.. A változások szörnyű társadalmi következményeiről, a külső fegyveres támogatásoktól, az ellenállók fizikai vagy szociális megsemmisítéséről, a társadalom polgárainak megfélemlítettségéről, mint szélsőséges, nagy tömegeket érintő következményeiről nem is beszélve.

Halászat a zavarosban

A török uralom idején, százötven év alatt, a magyar váruradalmi, birtokosi rendszer megszűnt, felszámolódott. Helyre kellett volna állítani, ha lehetett volna, a történelmi tulajdoni - és birtokviszonyokat. A földek birtokosai 1526. után, ki korábban, ki későbben, a törökök elől elmenekültek, vagy meghaltak.
A kettős királyság korszakában, Szapolyai és Ferdinánd a másik királyra felesküdött, saját királyságának területén maradt fölbirtokokat a hozzá hűséges „alattvalóknak” ajándékozta. A királyi vagyonképzés eszközeként sor kerülhetett koncepciós, felségárulási perekre. A földet elvették tulajdonosától „hűsége híján”, a király odaajándékozhatta a hozzá éppen akkor hűséget esküdő alattvalójának vagy az államadósságot törlesztette belőle.

A nagyobb tétre menő „mutyizás” a török hódoltság után vett lendületet. A XVIII. század elejére az uralkodó hatalmas földbirtokokat halmozott fel a „fiscalitássá” nyilvánított birtokokból, felségárulási „perekkel” és más jogcímen végrehajtott kisajátításokkal (konfiskálás).

Mutyizás és a rekvirálás

A királyi vagyongyarapításnak esetei nem fedik a mutyi fogalmát. A király által végrehajtott „vagyon kisajátításoknak” semmi közük nem volt a „felestársi-viszonyhoz”. Egyedül az osztrák uralkodó szerzett meg mindent, szó nem lehetett osztozkodásról sem feles, sem tized-alapon.

Az 1700-as évek elején a tulajdonviszonyokban megmutatkozó anarchia folytán megesett, hogy ugyanannak a földterületnek több „tulajdonosa” jelentkezett. Volt, aki igényt tartott törvényes vagy annak vélt birtokára, volt, akinek a király már elajándékozta a birtokát. Előfordult, hogy a visszaigényelt birtokot a király által megajándékozott, hűséges alattvaló már korábban már eladta. A zavaros helyzet végtelen bírósági pereskedésekre, a társadalmat szétziláló ellenségeskedésekre, belpolitikai viszálykodásokra, nem ritkán az a szerencsésebbekkel és ügyesebbekkel szemben táplált irigység okozott személyes, családi konfliktusokat. Aki tehette, halászhatott a zavarosban, bár erre a legtöbb lehetősége magának az uralkodónak és a gazdagabb rétegeknek volt.

A törököktől visszahódított területeket a király háborúban szerzett tulajdonának tekintette, amivel nem csak sértette, de megsemmisítette a magyar, örökidőkre szóló nemesi tulajdonjogot is, ami egyébként az ősi magyar törvények szerint nem évülhetett volna el.
I. Lipót, mit sem törődve az ősi, magyar nemesi jogokkal, (igaz, sok minden mással sem) a törököktől visszafoglalt, hadizsákmánynak (jus armorum) tekintett területeken lévő földbirtokokat, 1688-ban az Osztrák Udvari Kamara alá rendelte. Az azért mégsem lett volna politikailag bölcs dolog, hogy Bécsben, legalább a látszat kedvéért, neúgy tegyenek, mintha tiszteletben tartanák a 150 évvel korábbi, nemesi birtokok tulajdonjogát. Ezért megalakították a korabeli vagyonügynökséget és kárpótlási hivatalt tevékenységében egyesítő Újszerzeményi Bizottságot.
Az Újszerzeményi Bizottság tisztességes „szabályok szerint való” működésének „megalapozása érdekében” I. Lipót elrendelte, hogy aki vissza kívánja kapni birtokát, iratokkal, papírokkal kell igényének jogosságát igazolnia. Senki sem tudhatta olyan jól, mint Lipót és az osztrák hivatalnokok, hogy ez az esetek többségében lehetetlen, a dokumentumok megsemmisültek, elégtek, eltűntek, vagy eltüntették. Sok esetben a helyesírással is „gondok voltak”, helytelenül írták le a birtok helységnevét, a birtokos neve azonosíthatatlanná válhatott.

Tény azonban, hogy az Újszerzeményi Bizottság előtt, a másfél évszázaddal korábbi tulajdonjogot „papírokkal, hitelt érdemlően igazolni lehetett, talán jobban fedi a valóságot, ha úgy fogalmazunk: szabad volt igazolni”. Akinek esetleg voltak a Bizottság által hitelesnek nyilvánított igazoló papírjai, annak birtokára az Újszerzeményi Bizottság kiküldte szakértőit, azzal a céllal, hogy értékbecslést végezzenek. Amikor az értékbecslés megtörtént, a becsült értéknek 10%-át be kellett, vagy kellett volna fizetni a Kincstárnak, hogy így visszaállítsák Bécsben az eredeti, magyar, történelmi igazságnak megfelelő birtokviszonyt.
Nem csak azok voltak kevesen, akik igazolni tudták jogos birtokukat úgy, hogy azt a Bizottság el is fogadta, hanem kevesen voltak, akik ezt az összeget be tudták befizetni. Ebben az esetben a hitelt érdemlő birtokjog igazolása vigasznak sem volt elég, elestek az „igazságtétel” lehetőségétől. Birtokuk a királyé lett, aki azt saját hasznára eladta, elajándékozta, adósságát törlesztette vele. A tulajdoni papírok megléte esetében is a tulajdoni bizonyítás évtizedekig tartott (akár 20-30 évig, pl. a Dunántúlon, a thóti Lengyel család sikerrel végződő pere: kereken húsz évig tartó pereskedés után, az örökösök egy részének, akik megérhették a bírósági folyamat végét, sikerült visszakapni a 80. 000 hold földbirtok

 

Az Újszerzeményi Bizottság tevékenységében minden törvényesen folyt, mert hiszen Bécsben hoztak rá törvényt, azonban erkölcsileg sok esetben elfogadhatatlan volt.
Ilyen zaklatott, anarchikus körülmények között korántsem lett volna meglepő, ha a lakosság, nem csak a jobbágyság, hanem a földbirtokos rétegek körében is, „visszasírták” volna a török hódoltság alatt eltöltött másfél évszázadot.
A szabadságharc leveréséhez is sok pénzre, hitelre volt szükség, amit természetesen kamatostul törleszteni kellett.

;