A népesedéspolitika teljes kudarca

Olvasási idő
4perc
Eddig olvastam

A népesedéspolitika teljes kudarca

2017. december 05. - 11:06

 

A józan ész és a rendszerszemlélet teljes kudarca a magyar, állami népesedéspolitikában.

Tanulás és primer tapasztalatok nélkül, nálunk csak politikus lehet az ember!

A mai, demográfiai helyzet iránt aggódó „lelkészek”nem tesznek mást, mint elfogadnak néhány tudományos közhelyet (javak áramlása a nemzedékek között, családgazdaság) és azokra hivatkozva, egy hirtelen fordulattal, a gyermekáldást összekapcsolják a nyugdíjrendszerrel.

A történelemben már sokféle módon próbálták ösztönözni az uralkodók, gazdasági és katonai okokból a népszaporulatot.

Ilyennek tekinthető, hogy Könyves Kálmán bevezette a fiúági öröklést (dupla gyermekszám esélye), ami Nagy Lajos 1351. évi korrekciójával fennmaradt egészen 1848-ig. Az öröklésen túl a királyi és főúri adománypolitika (termelőeszközök átadása) is ösztönözte a gyermekvállalást (a gyermek, esetleg az unoka is élvezhette a birtokot). Újabb időkben a kormányok szívesen kapcsolják össze a népesedéspolitikát az adópolitikával, a foglalkoztatáspolitikával (ami már régóta csak propaganda) és a szociálpolitika különböző elemeivel. Ezek sorába illeszthető a nyugdíjjal kapcsolatos szakszerűtlen, de egyúttal felelőtlen rögtönzés..

Sajnos a nyugdíj elveszíti eredetét, már nem társadalombiztosítás, hanem az államhatalom eszköz, amivel erőszakot alkalmazhat.

Azt látni kell azonban, hogy az uralkodói/kormányzati intézkedéseknek nem csak színe van, hanem fonákja is. Széchenyi a földforgalom és hitelezés érdekében fellépett az ősiség törvénye ellen.

A megadományozott családok közül ugyanis sokan a kapott támogatás ellenére kihalt. A családi adókedvezmény torzítja az egyenlő munkáért egyenlő bér elvét.

Ha bevezetnék a gyermek után járó plusz nyugdíjat, az igen sok kérdést (igazságtalanságot) vetne fel.

Baranyi úr szemlélete igen jól mutatja a keresztény–konzervatív családfelfogás archaikus jellegét. Megítélésem szerint a jobboldali kurzus családfelfogása a jobbágyok és zsellérek munkájával működő telekgazdálkodás és a kisnemesi birtokokra épülő földművelésnek felel meg. A kisbirtok ténylegesen családgazdaságnak volt tekinthető, ahol a feleségnek és a gyermekeknek is megvolt a maga szerepe a gazdaság működtetésében.

A gyermek nem csak utód, de alig nélkülözhető munkaerő is volt.

Ha a fiatalasszony szülésnél meghalt (gyakran előfordult), három-négy hónap után „pótolták”. Férfi és nő közötti korhatárokat is könnyen átlépték, ha a gazdasági érdek azt kívánta. Ez a modell az iparosítással felbomlott, de nem tűnt el.

A baloldali mozgalmak (az iparba került egykori parasztok és kézművesek) sokat küzdöttek ellene.

Ennek egyik lenyomata, hogy Bécsben a Karl Marx Hof munkáskolónián már a ’30-as években magánosoknak is építettek lakásokat. Ma is ezzel a névvel és felirattal állnak a szociális lakások Bécsben. Talán a magánosok (szinglik) helyzete ma is megér egy misét a baloldal számára.

A demográfia másik oldala a túlnépesedés csökkentése, amit háborúk, járványok, faji és vallási alapú népirtások végeztek el. De ebbe a sorba illeszkedik a lányok tömeges zárdába „rakása” is (időnként ez elérte a 20%-ot).

A magyar társadalom korfáján máig tartó súlyos nyomot hagyott a két világháború, a kivándorlás, a kitelepítés és a holokauszt.

Magyarország (és Európa) demográfiai helyzete első megközelítésben drámai. A negatív folyamatok elsődlegesen a nők megváltozott társadalmi helyzetére és a mezőgazdasági termelés, a falusi élettér összezsugorodására vezethető vissza. Ezek a ’60-as évektől felerősödött folyamatok nem fordíthatók vissza (bár sokan szeretnék).

Azt azért szögezzük le, hogy az ország demográfiai helyzetéről beszélünk vagy a nemzetéről?

Ez pillanatnyilag nem egészen világos. A népesedéspolitika eszköztárában mostanában az egyes elemek is (gyermektámogatás, nőpolitika, migráció, stb.) összekeverednek.

A helyzetet bonyolítja, hogy a magyar társadalom megítélése szerint ma egyidejűleg jelent nyomasztó terhet a születések csökkenése és a túlnépesedés. (A cigányság körében aztán végleg nem állnak rendelkezésre semmiféle adatok, amelyekre intézkedéseket lehetne építeni.)

Mindent egybevetve, a mostani születésszám mellett a következő évtizedekben súlyos fogyatkozás, zsugorodás és belső életkori, etnikai átstrukturálódás elé néz a magyar társadalom.

Felvethető persze, hogy a magyarság, más társadalmakhoz hasonlóan a születésszám korlátozásával esetleg egy kollektív bölcsességen alapuló önszabályozást hajt végre.

Ami ellen a hagyományos eszünkkel tiltakozunk, pedig lehet benne racionalitás. Ha ez életveszélyesnek is tűnhet egy keresztény–iszlám vagy Európa–Ázsia relációban. Mindemellett én rossz iránynak látom a népesedéspolitikát az adózással vagy a nyugdíjjal összekapcsolni.

A kulcs a nők kezében van: a nők iskoláztatása, foglalkoztatása, egészségügyi ellátása, a gyermekápolás, a társadalmi szerepvállalás, segítése hozhat tartós eredményt.

Egyébként pedig számos családfa tanulmányozásából azt az egyszerű tanulságot lehet megtalálni, hogy társadalmi állásától, korától és önértékelésétől függetlenül minden nő szüljön gyereket, aki arra biológiailag alkalmas és minden férfi csináljon gyereket, aki képes eltartani.

A házasság és a hagyományos család, múló, változó keret, ami jó, ha működik, de a népesedést illetően nem az egyetlen megoldás.


;