h i r d e t é s

A török kivonulás utáni helyzethez hasonló, "nemzeti" arisztokrácia létrehozására törekszik Orbán?

Olvasási idő
7perc
Eddig olvastam

A török kivonulás utáni helyzethez hasonló, "nemzeti" arisztokrácia létrehozására törekszik Orbán?

2017. szeptember 11. - 17:46

 

A magyar társadalom már régen nincs olyan helyzetben, hogy a népesség bármelyik rétege egy, a társadalom, a történelem folytonosságával legitimálható nemzeti érdekek hordozója lehessen.

A belső megosztottság eszmeileg a jó és rossz nemzeti érdekek értelmezésének formáiban jelent, jelenik meg, miközben az éppen aktuális külpolitikai hatalom által nyújtható előnyökért befolyásért folyt a versengés. Ilyen körülmények között a külső hatalmi befolyást érvényesíteni, mintegy „versenyeztetve” a magyar társadalom csoportjait a külső hatalmi tényezők iránti lojalitásért, hűsségért és a vele járó vagyoni előnyökért. Történelmi idők óta ennek a logikának a mentén vált az „árulás”, (a nemzeti érdekek szolgálatának ideológiai, politikai jelmezébe bújtatott árulás), a hazai belpolitika természetes részévé, jó üzleti stratégiává és a szocializációban a jellemtelenség, az erkölcstelenség dicsőítésévé. Így jöhetett létre az a hazai gondolkodásmód, széles körben elterjedt beállítódás, ami a politikai tevékenységet, a politikai ideológiákat, a nemzeti önazonosságtól idegennek tartja, gyanakvással fogadja, nem tekinti értékeket hordozó munkának, ám rendkívül jövedelmezőnek ítéli meg. A mai közállapotok csak megerősítik ezt az attitüdöt, káros következményei a felnövekvő nemzedékek, s nem csak a nemzeti kisebbségek számára felmérhetetlenek.

Ennek a skizofrén helyzetnek az okát abban is lehet keresni, hogy a nemzeti érdekek definiálása, belpolitikai erők által való erős és határozott képviselete, több évszázada nem volt lehetséges. Legfeljebb kisebb társadalmi csoportok esetében lehetett az érdek, legfőképpen azonban a közösségi érdek fogalmát értelmezni, amit verbálisan a nemzeti érdekkel azonosítottak és propagálták.

A magyar társadalom már régen nincs olyan helyzetben, hogy a népesség bármelyik rétege egy, a társadalom, a történelem folytonosságával legitimálható nemzeti érdekek hordozója lehessen. Mindig annyiféle nemzeti érdek fogalmazódik meg borús vagy derűs ideológiai sablonokban, megfelelő ellenségképekkel, ahány hatalomváltás, rendszerváltás célpontjai voltunk.

Ebből nem csak megosztottság, veszekedés, szembenállás keletkezik a múlt hősei és az aktuális hősök között, hanem belső, személyes meghasonlottság, amit társadalmi hatásában gyakran nevezünk az egész társadalomra, különösen a felnövekvő nemzedékek lelki fejlődésére alkalmazva: identitás zavarnak.

A vértelen szerződésnek, a Nemzeti Kerekasztal tákolmánya, amelyet felhatalmazás (delegálás) nélkül kötöttek és nyilvános hitvallás (eskü) nélkül löktek a közösség asztalára. A hatalom eredete titok maradt, és Orbánnak kezd nagyon kényes lenni, hogy ha a „kommunista” tanúk előkerülnek, összeomlik a sokáig építgetett mítosz saját, rendszerváltó hősiességükről.

A nemzeti létezés alapvető szükségletének megfelelő érdekeket folyamatosan a külpolitikailag meghatározott hatalmi viszonyokhoz igazított, lojalitáson alapuló magatartás volt képes „fönntartani,” „tartósítani”. Természetes az identitászavar, hiszen szakaszosan más-más külső hatalmi tényezőkhöz való „hűség” valójában nemzeti érdekek, lényegében az ország fönnmaradásának ára s egyúttal eszköze is. Ilyen tartós történelmi helyzetben mégis megtalálható a nemzeti érdek, mégpedig az alkalmazkodás legkisebb társadalmi költségeinek számítása mentén.

Konszolidáció, ami Magyarországon külföldi fegyveres beavatkozás nyomán jöhetett létre, rendszerint a belső, lojális hatalmi csoportok más, „nem lojális” csoportokkal való leszámolásának igen szélsőséges megvalósítási feltételeit teremtették meg. (1919, 1945,1956 stb.). Ezt látszik igazolni 1956, de az 1948-as szabadságharc leverése, Rákosi és klientúrájának hatalomra segítése és még sok hasonló nemzeti gyász: amelyek közül több történelmi forduló „nemzeti ünnep”.

Az 1989-ben lendületbe hozott, de már a hetvenes években intenzíven készülődő „rendszerváltás” ezektől az ismert és megszokott magyarországi rendszerváltozásoktól lényegében eltérő technológiával zajlott, és következményei is teljesen újszerűek. Több országot érintő békés rendszerváltás zajlott békés úton, polgárháborús előzmények vagy következmények nélkül. Ennek oka egyértelműen az, hogy a Szovjetunió, mint ezeknek az országoknak a belső stabilizációját biztosító külpolitikai és katonai hatalom, nem tudott igényt tartani a rendszer, hatalmi dominanciájának megőrzésére, hatalmi befolyásának fenntartására. A magyarországi rendszerváltás elsőként, a többi szocialista országokban később, a két szuperhatalom közötti megállapodás és támogatás révén tudott megvalósulni. Ennek csupán annyi a jelentősége a mai társadalmi lét szempontjából, hogy ezekben az országokban nincsenek rendszerváltó hősök és nincsenek vesztesek, legfeljebb ha annak érzik vagy deklarálják önmagukat.

A globalizálódás, a legutóbbi rendszerváltást követően ugyan képes nemzetközi méretekben gazdasági totalitarizmusra törekedni, de az egyes nemzetállamokon belül képtelen a társadalmi, politikai megosztottság, a polarizációt megfékezni, ami az egyes országok államhatalmának legitimációját képes lesz „kikezdeni”, a belső rendet labilissá tenni. Így a gazdasági globalizálódás súlyos és növekvő politikai polarizálódáshoz, már-már anarchikus társadalmi állapotokhoz vezet.

Ezek az anarchikus társadalmi viszonyok alkalmasak az amúgy is meglévő, hagyományos „nemzeti alacsonyabb rendűség nemzeti karakterré válására”, majd ennek időközönkénti tömeges kompenzációjára, a szélsőséges „kurucosságra” és általában értelmetlen önpusztításra és önfeláldozásra. Ilyen és ehhez hasonló kifejezések, mint a nekünk meg kell mutatni a külföld számára, kik vagyunk, mit jelent a magyar akarni tudás, a külföldiek iránti szélsőséges „vendégszeretet”, amiben mi magunk érezzük a szükségletét annak, hogy” bizonyítanunk” kell, Isten a megmondhatója, hogy kinek és mit?

Az alacsonyrendűségi komplexus nemzeti azonosságtudat hiányából fakad, mintha az általunk felértékelt szélsőséges viselkedési, gondolkodási módoktól függetlenül nem lehetne valaki magyar, aki itt született és más honfitársaihoz hasonlóan nem szenvedne nap-mint nap a történelmi infantilizmus lelki, a nehéz megélhetés gazdasági terheitől, az átlagosan húszévenként bekövetkező rendszerváltások kísérteteitől. A sportban gyakran elhangzó biztatás is infantilizmusra utal: „mindent bele, mindenáron győzni kell”, holott az egészségesen gondolkodó embereknek világos, hogy győzni semmiben sem szabad „minden áron”, más szóval: nyerni és győzni csak „költségarányosan” szabad, mindenáron nem.

Eddigi pályafutásom során sehol nem tapasztaltam, hogy a kényszerű hűbéri rend logikája és pusztító lélektana ilyen mértékben határozná meg a fiatal nemzedékek perspektíváját, egy „normális” emberi életre való esélyeit!

Történelmi múltunkat is csak egyik vagy másik külső hatalom dominanciája iránti elkötelezettség függvényében vagyunk képesek „darabosan” értelmezni. Erre a legjobb példa a Habsburg rémuralom négyszáz éve iránti politikai érzéketlenség, a negyvenéves pártállami múlt iránti túlzott érzékenység, amiből talán politikai hasznot lehet kovácsolni. Nem a múlt történelme kényszerít bennünket hűbéresi lealacsonyodásra, hanem az éppen időszerű hatalomhoz való hűség bizonyítása. Nincs is egységes, valamilyen, legalább logikai kontinuitásban megírt történelmünk!

Igaz, hogy több mint ezer éves államiságunkra büszkék lehetünk, bár ez sem igazán nekünk fontos, nem is magunknak hangsúlyozzuk ezt az értelmetlen egyértelműséget, hanem úgy érezzük, a külföld számára bizonyító erő létünk igazolására egy megosztott és szegény országban. Ezt tesszük, büszkék vagyunk joggal, miközben nagyvonalúan jelenünket alkotmányjogi összefüggésben mindössze 1949-ig tudjuk visszavezetni. Saját, ezeréves államiságunkat mi, itthon, saját magunk vonjuk kétségbe, mi magunk nem törődünk vele és nem a külföldiek. Ezek a zavarok, egy tragikus nemzeti történelem tragikus valóságát tükrözik.

Nálunk más népekhez képest nagyobb súlyra tett szert a hősiesség, az önfeláldozás, ezzel együtt a „mások, a másik ember feláldozásának magától értetődő volta”, a magyar virtus felmagasztosított, ám rendkívül elvont ideológiai alapokra helyezett értéktartalma. A hősiesség, a „hazáért meghalni tudás”, mély történelmi és jelenbeli válságaink által kitermelt szélsőséges gondolkodás és viselkedés. A hazáért nem meghalni, hanem élni kell. A halál lehetőségét a katonák esküjéből ki kellene hagyni.

A rendszerváltások körül kialakult, kialakított kedvezményezett rétegek mellett természetesen lélekszámukat tekintve mindig jóval nagyobb hátrányos helyzetű, részben nagyon szegény társadalmi csoportok éltek. A hátrányos helyzetbe került csoportok, majd ezek utódaiból származó értelmiségiek és általuk a jobb sorsot váró szegények hatalmas tartalékserege volt a következő rákövetkező rendszerváltásnak, a nemzeti eszme újabb, émelyítően hamis, gyakran nyilvánvalóan hazug ideológiája továbbélésének, aminek egyetlen valóságos alapja, hogy a kedvezményezetteket valamilyen újabb külföldi hatalomnak tett szolgálattal le lehessen váltani, ki lehessen sajátítani, majd a győzelmét, ami persze a nemzeti gondolat győzelme, megünnepeltesse. Az a társadalom, amelyikkel megünnepeltethetjük nemzeti ünnepként, az összes nemzeti tragédiánkat, nem lehet meg identitás zavarok nélkül.

Valójában szerencse, hogy ebben az országban egyetlen polgárháború sem tudott végigmenni, hogy az azt követő belső hatalmi erőviszonyok alapján alakíthassák ki az önálló államhatalmi rendet.

A mai politikai válság egyik jellemzője az is, hogy a magyar kapitalizmus gazdaságilag elenyészően jelentéktelen hazai tőkéssel rendelkezik, politikai intézményei olyan ziláltak, hogy a gazdaság működőképességét egyelőre csakis és kizárólag a nemzetközi, transznacionális vállalatoknak köszönhetjük, amelyek a hazai államhatalmi funkcióktól elkülönítetten biztosítják az ország gazdasági működését. Nyilván nagy ára van ennek.  Ára, hogy a magyar munkás (ideértve az értelmiséget), iskolai végzettségtől függetlenül bérmunkát végez, méghozzá magasabb iskolai végzettséggel, tudással. Elveszik a szellemi tőke hozadéka, az emberi tőke beruházás pedig soha sem térül meg a befektetőknek, tehát ennek az országnak. Újra működik az alapelv: nemzeti érdek az, hogy örüljünk, hogy egyáltalán levegőt vehetünk.

Címkék: 

 
h i r d e t é s
;