Hiába volt a karácsonyi újévi készülődés, végig valaminek a hiányát éreztem. Tudom én, hogy az ifjúság felhőtlen varázsa már a régmúlté, de azért voltak azonkívül is olyan időszakok, amikor szívből jött a nevetés. Már ott tartunk, hogy nem merünk egymással leállni beszélgetni még közeli ismerősök sem, mert előbb utóbb, mindenki a maga nehézségeit sorolja.

Nem is emlékszem, hogy mikor hallottam, valami örvendetes hírt, az utóbbi időben.

Aggódunk, hogy ránk kisemberek mindennapjaira, hogyan hat az országos politika. Szűkebb környezetünkben mit dönt a hivatal. Felfogják-e, értik-e, hogy egyes családok milyen csekély jövedelemmel rendelkeznek.

Amikor az iskolában arra hivatkoznak, hogy hagyomány a keringő eltáncolása a farsangi bálon, gondol-e rá valaki,hogy némely család éhkoppon van hetekig. Azért, hogy a család leánykája magára öltse a tánchoz való ruhát. A házunkkal szemben van a bolt, ha akarom, ha nem, látom az egyre laposodó bevásárló táskákat. A bolt mellé kirakott kartonok, a pillanat tört része alatt eltűnnek onnan. Amikor az ember egy kicsit leül a számítógép elé, ugyanezt tapasztalja.

Nincs olyan nap, hogy ne olvasnánk az ismeretségi körünkben, hogy a szeretteik közül eltávozott valaki. Anyagi nehézségekkel küzdenek sokan.Ez egyaránt vonatkozik az egyszerű és az ismert emberekre.Értem én, a technika! Régen is történtek tragédiák.Azokat vagy sokára, vagy soha nem tudtuk meg. Amit az ember nem tud, az nem fáj. Tegnap délelőtt jött a hír, Kékes Zoltán haláláról, délután néztem Kakuk György temetését. Előző napokban egy ismerős egyszerre temette, a testvérét meg a sógorát. Estére már nagyon elégnek éreztem ezeket a dolgokat. Kitettem egy Szabó Lőrinc idézetet. Sokan, akiknek ezúton is köszönöm, úgy érezték a viselkedésem nem a megszokott, aggódtak miattam. Jelentem, nincs különösebb bajom, sajog a lelkem mindössze.Gondoltam, reggelre minden jó lesz. Nem lett! Jött a rettenetes hír, az olaszországi buszbalesetről. Szegény ártatlan gyerekek, az elveszett álmok, derékba tört életek, gyászoló családok.

Itt már nincsenek szavak, csak a remény, hogy majd egyszer, minden jobb lesz.

Facebook