h i r d e t é s

Hogyan “nemzetikonzultált” a szocialista kormány és minek?

Olvasási idő
21perc
Eddig olvastam

Hogyan “nemzetikonzultált” a szocialista kormány és minek?

2017. június 19. - 07:36

 

Visszatekintés a SZOCIÁLIS PAKTUM tervezetéhez

A szocialisták és a liberálisok választási gyõzelmével alapjaiban többnyire állandó, részben mégis új körülmények alakultak ki: a szép szavakkal "kipárnázott" terhek körülményei. Az elõzõ kormány négy éves öröksége maradt a jelenlegi kormányra, amelynek elsõ intézkedései vegyes képet mutatnak.
Egyrészt valóban akadnak kedvezõnek igérkezõ intézkedések, mint a bõsi erõmû ügyének új megközelitése, az Expo kormányzati lemondása, a károk mérséklése. Másrészt a forint drasztikus leértékelése /ami szükségszerü volt/, az ezt követõ megszoritó intézkedések, a nyugdijak emelése körüli huza-vona /elöször lO %-os, majd 8 %-os emelés és a visszamenõleges emelés halasztása./ Mind a béreknél, mind a nyugdijaknál az áremelési hullám következtében szertefoszlik a nagynehezen elért jövedelemstabilizálási törekvés, és akkor a munkanélküliek romló helyzetérõl nem is beszéltünk.

Újra hallható a bérek növekvõ kiáramlásáról szóló l5 évvel ezelõtti szólam. Szociális paktum készitését javasolják, azaz a megszoritásokhoz megértést kérnek, egyezzünk bele, hogy egy-vagy két lyukat húzzanak a nadrágszijon. Ezt a paktumot másfél évtizeddel ezelõtt a kormány és a szakszervezet felsõ vezetésének kölcsönös tájékoztatása és egyeztetése helyettesitette. Mindez a munkavállalók nélkül és fejük fölött.
Ugyancsak közlik napjainkban, hogy az IMF beterjesztette követeléseit, amelyeket egyáltalán nem, vagy csak alig ismert az ország lakosságának nagy  része. 

A választások után tanúi lehetünk annak, hogy a pénzügyi kormányzat az igéretek és a hallgatólagos igéretek után - le nem hütve a túlzott várakozásokat - a munkavállalók, a munkanélküliek, a fiatalok, fõként a pályakezdõk, nyugdijasok, a nõk, a kisvállalkozók nadrágszijához nyúlt. Gyanitható, hogy ezekre épitette Boross Péter az év elején adott nyilatkozatát, hogy majd l996-ban  az új választások során újra hatalomra kerülnek, hiszen az IMF és a Világbank feltételei mintha ebbe az irányba terelnék az eseményeket.

A megszoritó intézkedések alapjául szolgált, hogy a fizetési mérleg hiánya l993-ban 3,4 milliárd dollár volt, azaz kb. 35O milliárd forint, l994-ben elõreláthatólag 2,5 milliárd dollár lehet és l995-ben l,5 milliárd dollárt érhet el. Az államháztartás deficitje a GDP /megközelitõleg a nemzeti jövedelem/ 3 % -át nem haladhatja meg, holott ebben az évben 8-lO % körül lesz a hiány. Mindezek a körülmények rendkivül kemény megszoritó intézkedéseket sejtetnek.
Ilyen nemzetgazdasági alapszámok között kellene kidolgozni olyan gazdaságpolitikát, amely a korszerûsõdés pályájára állitaná a gazdaságot és a társadalmat, ugyanakkor visszaszoritaná a munkanélküliséget, feltartóztatná a mindnagyobb mérvû elszegényedést, a fiatalok, nõk és nyugdijasok helyzetét reménytkeltõvé és elviselhetõvé tenné. Sajnos a megjelent elképzelések adósak maradtak ezeknek a céloknak és a hozzájuk szükséges eszközöknek a konkrét megjelölésével, amelyeket és amelyekkel ezt a gazdaságpoltikai stratégiát meg lehetne valósitani.
Nyilvánvaló, hogy a megvalósithatóság nem attól függ, hogy személy szerint ki a kormányfõ, vagy ki a pénzügyminiszter, vagy melyik párt van többségben és milyen többségben a parlamentben. A megvalósithatóság a reális helyzettõl függ és azoktól, akik felismerik a célokat, amelyek megvalósitásához az ország polgárainak többségétõl támogatást, egyetértést kaphatnak. Ez nem egyenlõ a parlamenti többséggel, vagy a parlamenti választáson leadott szavazatok számával, hiszen az állampolgároknak négy évig, az újabb választásokig nem sok közük lesz az ország irányitásához, minthogy ehhez semmiféle konstruktiv eszközzel nem is rendelkeznek. De nézzük meg egy kicsit részletesebben az objektiv feltételeket.

            a./ Pontos adatok nem állnak ugyan rendelkezésünkre, de az elmúlt 3,5-4 évben kb. 6,5 milliárd dollár az az összeg, amely a magyar vállalatok eladása révén áramlott az országba. Sajnálatos, hogy ez nem mutatkozik meg a kb. 26 milliárd dollárt elérõ bruttó adósságállomány, igy a nettó adósságállomány csökkenésében sem. Ha a nemzetközi gazdaság vérkeringésébe akarunk bekapcsolódni, akkor érthetõ a külföldi tõkével való összekapcsolódásunk. Gazdaságilag a privatizáció is indokolt lehet, ha sem a gazdasági, sem a társadalmi hatékonyság nem romlik, hanem ellenkezõleg, növekszik. Vagyis az elõállitott termékek költségei, árai csökkennek, jobb és újabb termékekkel, szolgáltatásokkal látják el a lakosságot, erõteljesebb külkereskedelmi expanzió következik be, garantálja a viszonylag stabil szociális biztonságot.

Vajon ez történt-e a privatizáció során. Úgy tünik, hogy a privatizálás, azonkivül, hogy a mammutvállalatokat szétverték, önmagáért történt, mert nem lett hatékonyabb a gazdaságunk, több termék sem jött létre, az államadósság sem csökkent, jobb ellátás sem tapasztalható.
Netán azért történt a privatizálás, hogy az állami vagyonból olcsón nagy magánvagyonokat halmozzanak fel. Ha mindez igy van, akkor a négy év alatt lezajlott voluntarista intézkedések csak egy elmélet igazolását és egy szük társadalmi csoport érdekét /vagyonfelhalmozását/ szolgálták. Munkavállalói szempontból az sem vigasztaló, hogy kb. 7 milliárd dolláros devizatartalékunk van, hiszen ennek csak a kamata kb. évi 7O milliárd forinttal terheli a költségvetést.

            b./ Kormányzati körökben jelenleg is, de lehet nyugodtan mondani, hogy 8-lO éve az inflációt tartják a legfõbb ellenségnek és bárkit könnyen meg is tudnak gyõzni arról, hogy ez ellen kell elsõsorban küzdeni, méginkább a szakismerettel nem rendelkezõ átlagpolgár is ezt sorolja a feladatak közül az elsõ helyre.
A valóság ezzel szemben az, hogy a jövedelem elvonásának és átcsoportositásának egyik fõ eszköze az infláció. A munkabérek, fõként a reálbér és a reáljövedelem leszoritásának burkolt eszköze is. Sõt a vállalati jövedelem növelésének ún. semleges módszere. /Nagyobb összegbõl számitva, azonos százalékkal számolva abszolút számban nagyobb jövedelem kerekedik ki. Igaz, ez nem arányosan, hanem hullámzóan alakul igy./  Tény az is, hogy infláció esetén könnyebb a valutával és a nyersanyagokkal spekulálni. Pld. bespájzolni, a pénzeszközöket csúsztatni, stb. A tõke és a tõkejövedelem "érdekállandósága" igy biztositható.

Az infláció rendkivül összetett folyamatokat takar, és ellene teljes szélességben hadakozni a gazdaságpolitikában irányvesztéshez vezethet.
Ha megvizsgálunk két tényezõt, amelyek különösen érdekelhetik a munkavállalókat, azt láthatjuk, hogy közülük egyik sem inflációgerjesztõ. Az egyik ilyen tényezõ, hogy alacsony a munkaerõ iránti kereslet, viszont a munkaerõ kinálat jelentõs, azaz munkanélküliség van. /Ez a következõ hónapokban növekedni fog./ Vidéken, kisvárosokban és falvakban jelentõs nem látható rejtett munkanélküliség van. A nominális bérek nyomottak és állandóan a minimális határok felé tolják. A bérek tehát nem gyakorolhatnak inflációs nyomást a gazdaságra. Ez azt jelenti, hogy más helyen és nem a pénzügyi szférában van a nemzetgazdaság válságának fõ oka. A reálgazdaság az, amely nem müködik kielégitõen. /Elég ha csak a mezõgazdaságra utalunk./

A másik tényezõ szintén ehhez kapcsolódik, az energiatermelés problémája, egyben a nyersanyag, a félkésztermék ellátás. A magyar nemzetgazdaság legsebezhetõbb pontja az energia. Nagyobbrészt külföldrõl származik, mivel sem a paksi erõmû bõvitéséhez, sem a bükkábrányi erõmû és a nagymarosi erõmû megépitéséhez nem füllött a fogunk. Igy most kénytelen leszünk villamosenergiát importálni, amely lO-l5 dolláros órabért tartalmaz. Viszont ennek az energiának az alapanyaga az olaj, amit már hosszú ideje igen alacsony áron szerezhetünk be. Egyértelmû,. hogy ez sem gyakorolhat inflációs nyomást a gazdaságra, ami újból megerõsiti, hogy a baj forrásai a reálgazdaságban vannak.

            c./ Találó az ÉT soros elnökének nyilatkozata: "l99O-ben azt mondtuk: rendszerváltást, de ne a mi rovásunkra. Most pedig azt valljuk: gazdasági fellendülést, de ne a mi kárunkra." /Népszabadság l994. augusztus 5./ Ezzel a nyilatkozattal a gazdaság leglényegesebb problémájára mutatott rá, nevezetesen arra, hogy a válság oka a stagnálás, azaz nincs növekedés.
Az elmúlt tiz év folyamán az egymást váltó vezetõk, de különösen l99O óta jól megtanulták, hogyan kell dezorganizálni a gazdaságot, nempedig korrigálni, épiteni, s ez vonatkozik a keleti kapcsolatokra, a piac lemetszésétõl Bõs-Nagymaros és a lehetõségeinkhez  képest többet fogyasztunk szólamon át a mezõgazdasági termelés padlóra viteléig és egy sor egyéb törekvésre is.

Nem elégséges azt hangsúlyozni, hogy modernizálni kell a gazdaságot, olyan intézkedéseket is kell tenni, amelyek ezt a modernizációt elõsegitik, sõt ki is kényszeritik. Erre a gazdaságpolitikára a körülmények talán még mindig kedvezõek.
Mint már hangsúlyoztuk, a bérek még a járulékokkal együtt is alacsonyak. /Még Mexikóban a feldolgozóiparban l99l-ben 3-3,5 dollár volt az órabér, az  USÁ-ban és Kanadában l7,5-l8,5 dollár./ Az energiahordozók árai alacsony szinten állnak a világpiacon, az erõs gazdasági verseny még a késztermékek árait sem engedi az égbe szökni.

Ilyen esetben mivel a környezet nem teremt inflációs helyzetet, csakis a pénzügyi politikában, annak elméleti tételeiben és gyakorlatában kell keresni a stagnálás okát, azaz abban, hogy nem elég jól határozzák meg sem a gyógymódot, sem a célt.
Miközben kormányzati körökben a pénzügyi egyensúly megteremtését hirdetik, a megszoritásokkal fõként a lakosság nagy részének vállára nagyobb terhet raknak, az állami jövedelem növekedését gátolják, lelassitva ezzel is a gazdaság gyógyulását. Ezzel egyidejûleg gátolják a pénzügyi egyensúly helyreállitását is.
Ilyen gazdaságpolitikával kellene a szakszervezetnek szociális megállapodásra jutni.

            d./ A Népszabadság egyik július végi számában Bauer Tamás elõre jelezte, hogy a koaliciós tárgyalásokon egy sor megszoritó intézkedés meghozatalában állapodtak meg /Lesz-e erõ a kinos önmegtartóztatáshoz c. irás./ A cikk utalt ezekre a megszoritó intézkedésekre és maga Békesi László miniszter is errõl nyilatkozott, sõt az IMF-vel folytatott tárgyalásokon meg is igérte az IMF követelései mintegy háromnegyedének teljesitését is.

            Mik ezek a kinos önmegtartóztatásokat kiváltó intézkedések. Idézetek a cikkbõl: "... szakitani kell a közpénzek meggondolatlan fecsérlésével, különféle nyomást gyakorló csoportok igényeinek elvtelen kielégitésével".

Kik ezek a nyomást gyakorló csoportok.

            "A terhek nagy részét ....azoknak kell viselniük, akik eddig is viselték: a bérbõl élõknek, a nyugdijasok, a vállalkozóknak."
Vagyis nem azoknak, akik a rendszerváltás haszonélvezõi voltak.
"....a gazdaságpolitika egyik fõ dillemája, miképpen tegyék a lakosság számára elfogadhatóvá a privatizációt, vagyis azt a folyamatot, amikor egy szük csoport válik az eddigi össznépi tulajdont képezõ vállalatok magántulajdonosává....A kormányprogram a kormány és a szociális partnerek között létrehozandó átfogó társadalmi-gazdasági megállapodástól várja az összkereslet korlátozását, a béremelkedés megfékezését, amely azért is elengedhetetlen, mert a magyar export versenyképességét fenyegeti, és ugyanakkor a terhek méltányos megosztását.

Ami a béreket illeti, meg kell jegyezni, hogy Németországban 5.OOO DM körül van a havi átlagbér. Ha Magyarországon az átlagkeresetet 3O.OOO.-Ft-tal számoljuk és a valuta árfolyama l DM egyenlõ 7O forint, akkor a havi átlagbér 45O DM alatt van. 73O DM akkor, ha a bérek közterheit is hozzáadjuk. Ehhez még azt is tudni kell, hogy a bérek a termelési költségeknek  általában l2-l5 %.-át teszik ki. Ha a bérek közterheit is hozzászámoljuk, akkor sem éri el az összköltségek 2O %-át. /Még Mexikóban is 58.OOO.-Ft. körül van a havi átlagkereset./

            e./ Ezek után tekintsünk vissza röviden az elmúlt másfél-két évtizedre. Három nagy nadrágszijhúzásnak voltunk szenvedõ tárgyai. l978-l982 között évi 9-6 %-ig terjedõ inflációval, majd ezt követte a stagfláció, azaz a stagnálás és az infláció együttes érvényesülése, miközben az állami költségvetés 2O-25 %-át elvitték a szubvenciók, majd l989-l993 között rejtett sokkterápia alkalmazása 2O-25 %-os átlagos inflációval. Most l994-ben úgy tûnik, kezdõdik a harmadik értelmetlen nadrágszijhúzás. Már az elsõ kettõnek sem volt semmi eredménye, csak romlott a gazdasági és politikai helyzet. A romlás okait mindenképpen a gazdaságpolitikai stratégiában kell keresni. Teljesitve a Nemzetközi Valutalap diktátumát, immár harmadszor nyomják a fejünket a viz alá. Mi lesz ennek az eredménye. Rosszabb lesz a munkavállalóknak, a munkanélkülieknek, a fiataloknak, a nõknek, a nyugdijasoknak, a kisvállalkozóknak egyaránt.
Különösen szemléletesen amorf és állandó változáson mennek át a pénzügyminiszter nyilatkozatai. Elmondja, hogy többet fogyasztunk, mit amit megtermelünk, majd máskor módositja álláspontját, hogy az állam költekezik túl. /Ez talán érthetõ is, hiszen az országban 3-3,5 millió szegény és a szegénységi szint alatt élõ állampolgár van és a másik 3 millió elszegényedõben./
Ugyanakkor elmondja a pénzügyminiszter azt is, hogy a beruházások és a fogyasztás aránya rendkivül rossz, ezért a fogyasztást kell korlátozni. Ez annyit jelent, hogy az újgazdagok  még nem halmoztak fel elég tõkét.
Viszont igaza van, hogy az államháztartás kiadásait meggondoltabban kell költeni. Már-már természetes, hogy a kultúrális és az egészségügyi kiadások megszoritásával kell kezdeni úgy, ahogyan l989 elõtt is történt. Sajnos a miniszter itt nem határoz meg alsó limiteket, vagy célokat, amelyeket nem lehet elhagyni.
Számitásaink szerint az l994-es állami költségvetés kiadásait kb. lOO-l5O milliárd forinttal csökkenteni lehetett volna és a bevételt is növelni lehetett volna a nyereség adóztatásával. /Ha pedig egy vállalat nem produkál tõkearányos nyereséget, akkor a vagyont állami kézbe kell adni, hogy olyanok számára értékesitsék, privatizálják, akik garantálni tudják a nyereséget.

            f./ Néhány szót kell szólni a kárpótlásról is, a szociális paktum esélyeit latolgatva. A kárpótlás intézménye létezik. Ugyanakkor nem kárpótolták azokat, akik a háborúban meghaltak, sõt azokat sem, akik az ún. "rohammunkában" ingyen résztvettek. Ugyancsak nem kárpótolták azokat, akik gyüjtöttek és adakoztak bizonyos épitkezésekre és más közcélokra. Pld. a Blaha Lujza téren a Népszabadság székház jelentõs adakozásokból épült, vagy Mátraházán a Bérc Hotel, stb. Mert ezeket is eladták anélkül, hogy az adakozókat, vagy a munkavégzõket kárpótolták volna. Hasonlóan történt a mezõgazdaságban az ültetvények telepitésének egy része is, vagy Dunaújvárosban az épitkezések kisebb része. Érthetetlen számunkra az Alkotmánybiróság állásfoglalása, miszerint a magántulajdon szentsége miatt a munka szentségét nem veszi figyelembe. A jelenlegi helyzetben nyilván célszerû lenne a kárpótlás kiterjesztése ezekre a területekre is.

            g./ Mind a pénzügyminiszter, mind a népjóléti miniszter részérõl elhangzanak olyan nyilatkozatok, pld. az áremelés kapcsán, hogy egészen szük körben kompenzációra kerülhet sor. Különféle számokat is hoznak erre forgalomba. Legutóbb 75O ezer kompenzálandó személyrõl esett szó. Sajnos ezzel a számmal és a kifejezéssel nem tudunk mit kezdeni, mert értelmezhetetlen, szubjektiv. Mit tegyen az, aki kiesett a munkanélküli nyilvántartásból, munkája nincs, viszont három gyermeke van. Úgy megállapitani a kompenzációt, hogy majd környezettanulmányt végeznek, vagy átlagos családi jövedelemtõl teszik függõvé, szintén értelmezhetetlen, hiszen adózni személy szerint kell, a nyugdijat is személy szerint és nem családi átlag szerint kapják. Amikor az állam ad, akkor tehát családi körülményeket is figyelembe vesz, amikor pedig személyi jövedelemadót elvesz, akkor a családi körülményektõl függetlenül teszi ezt. Az önkormányzati elbirálás a kompenzációt illetõen szintén szubjektiv megitélésre teremtett lehetõséget az elmúlt 25 évben. Álláspontunk az, hogy a kompenzációt ki kell terjeszteni minden nyugdijasra, munkanélkülire, pályakezdõ fiatalokra, nagycsaládosokra: tehát kb. 3,5-4 millió emberre. Ezt úgy kell végrehajtani, hogy egy részük lOO %-os, mások 75 %-os, vagy 5O %-os kompenzációt kapjanak.

            Emellett az energiát, vagy bármit termelõ és áremelést végrehajtó termelõ cégek elvárható nyereségét külön járulékkal kell megterhelni, legyen az állami, vagy magánvállalat. /Az, hogy nincs nyereség, nem lehet kibúvó./

            Bonyolult, szõvevényes körülmények között kell tehát állást foglalnunk, hogy milyen legyen az érdekképviselet viszonya a társadalmi-szociális paktumhoz. Az a felemásság, amely az elmúlt lO-l5 évben, de különösen l99O-tõl elõállt, nem túl biztató a munkavállalók, de különösen a szakszervezetek számára. Akár mézesmadzaggal, akár korbáccsal próbálták a szakszervezetet ebbe a megszoritó politikai vonalvezetésbe belekényszeriteni, hátrányait mindig a munkavállalók viselték.

A társadalmi-szociális paktum vajon nem ilyen mézesmadzagnak tekinthetõ-e.

Ha a kormány a társadalmi-szociális paktumon azt érti, hogy a szakszervezetek a munkavállalók nevében fogadják el a megszoritó intézkedéseket,az ún. kinos önmegtartóztatást, akkor ez egyértelmü, hogy nem szociális paktum. Sõt ebben az esetben még az is jobb, ha törvénnyel kényszeritik a munkavállalókat, hogy mondjanak le érdekeikrõl, ahogyan ezt a kényszert a mai munkaügyi miniszter egy alkalommal már gyakorolta is. Ilyenformán ugyanis mindenki elõtt világossá válhat, hogy egy olyan tõkés kormánnyal állunk szembe, amely kizárólag a tõke érdekét juttatja érvényre és ezt fejezi ki társadalmi elkötelezettsége. Ha az emberek ezt felismerik, késõbb óriási elõnyt jelenthet számukra. Megértik ugyanis, hogy minden forintért keményen meg kell küzdeni, megértik, hogy az állam nem semleges a nagyvagyonosok, a munkáltatók és a munkavállalók között.

Mindezek szellemében a társadalmi-szociális paktumhoz háromféle viszonyt alakithatunk ki:

            l./ Miután a paktum megszoritó intézkedéseket irányoz elõ a munkavállalók részére, ezért elutasithatjuk. Indokolt is lenne, mert a paktumban a munkáltatókra egyidejüleg nem hárul nagyobb teher, a liberálisok pedig minden, a munkáltatókat érintõ terhelés ellen azonnal tiltakoznak. A kinos önmegtartóztatásért a munkavállalók pedig semmilyen kompenzációt nem kapnak.

            2./ Lehetséges a szociális paktumot megkötni bizonyos feltételekkel, viszont a társadalmi paktumot elutasitani. Ugyanis a társadalmi paktum azt akarja realizálni, amit Bauer Tamás igy fogalmazott meg: a társadalmi tulajdon tõkés tulajdonná változott, ezt a társadalom fogadja el, nyugodjon bele és az ún. szocializmus, illetve ennek munkavállalók számára kedvezõ elõnyeit irja le. Még pontosabban: felülrõl a társadalom /nép/ megkérdezése nélkül vezérelt folyamatot /amely l978 óta tart/ utólag szentesitsen és irja le magában azokat a jogokat, vivmányokat, amelyeket ebben az idõben igy, vagy úgy megszerzett, pld. az olcsó oktatást, az egészségügyi ellátást,  lakásépitési lehetõséget, létbiztonságot, stb. Ebben az esetben csakis szociális paktum megkötését lehetne javasolni az alábbi megközelités szerint.

            3./  Lehetséges, hogy a munkavállalók számára garantált feltételekkel tárgyaljunk és ha ez számunkra jó, elfogadjuk, fenntartva a jogot, hogy a munkavállalók minden törvényes eszközzel élhetnek jogaik és jobb életfeltételeik eléréséért. A kinos önmérsékletet ki kell terjeszteni viszont a munkáltatók, a nagy aktiv és inaktiv vagyonokra és külön rögziteni ezek tulajdonosainak a paktum megszoritó intézkedéseihez való hozzájárulását, ezek pontos mértékét és tételeit.
A munkavállalók alapvetõ érdekeire tekintettel tehát kizárólag egy szociális paktum lehetõségét tartjuk elképzelhetõnek, a rendszerváltás kárvallotai, a munkavállalók érdekében. Itt is azt kell megvizsgálni, hogy egy ilyen paktum megkötéséhez pontosan milyen feltételeket kell csatolni.

A szociális paktum feltételei

            l. Az az álláspontunk, hogy az elsõ és alapvetõ probléma a bér, illetve ezzel összefüggõ jövedelmek feltételeinek megállapitása /GYED, ösztöndij, nyugdij/. A bérre jelenleg csak két tényezõ gyakorol jelentõs hatást, az infláció és a munkanélküliség. Tekintettel arra, hogy az emberi tényezõ nem csak alapvetõ társadalmi tényezõ, hanem a politikai helyzetet is befolyásoló faktor, ezért kiemelt szerepet kell neki biztositani. Ennek megfelelõen mindenekelõtt az inflációt követõ és megelõzõ bérrendezést kell a paktumnak garantálni, sõt szükséges ezt törvénybe is iktatni. Másodszor ehhez a bérrendezéshez csatolni kell a teljesitmény növekedésével arányos béremelést. Amennyiben bércsökkenést lenne kénytelen bármely cég elõirányozni, ez a menedzsment rossz munkáját tükrözi. Ebben az esetben a szakszervezetnek joga van destruktiv eszközöket is alkalmazni,  amelynek költségeit a munkaadó fizeti.

            2./ Szükségesnek tartjuk az Mt. bizonyos megváltoztatását, mert jelenleg többnyire a munkáltatókat kedvezményezi, igy pld. a szociális alapok képzését esetlegessé teszi, vagy pld. az Mt. konkrét összeget ir elõ több helyen /végkielégités, felmondási idõ, stb./ amit a munkaadók törvényes szintnek tekintenek, ezért leszoritják erre a minimumra. Nincs szankcionálva továbbá a KSZ megsértése, stb.
Szükségesnek látjuk, hogy olyan passzus kerüljön az Mt-be, hogy mind az Mt., mind a KSZ megsértése, vagy a KSZ tárgyalások halogatása /pld. 6 hónapnál tovább/ tegye lehetõvé a szakszervezetnek, hogy minden törvényes eszközzel, akár destruktiv eszközökkel is élhessen, aminek költségeit a munkáltató viseli, l,5-szeres bérköltséggel együtt.
Ugyancsak helyes lenne az Mt-ben rögziteni, hogy a munkavállalók, a szakszervezetek jogi vitákban, perekben ingyenes jogi védelmet kapjanak, aminek költségeit az eredménytõl függõen az állam fizeti, vagy dijazza. Ezenkivül még néhány más változtatás is szükséges, amire konkrét kidolgozás esetén kell részleteiben kitérni.

            3./ A szociális paktumnak külön foglalkoznia kell egyes rétegekkel is:

            a./ A munkanélküliekkel és helyzetükkel,
b./ a fiatalokkal és a pályakezdõkkel,
c./ a nõk helyzetével,
d./ a nyugdijasokkal.

            3.l. A szakszervezet nem ismerheti el a munkanélküliség szükségszerüségét, a vele járó létbizonytalanságot, a vele összefüggõ zsarolást, megfélemlitést. Sokat hivatkoznak az emberi jogokra, amelynek egyik passzusa pedig igy szól: Minden személynek joga van a munkához. Lehetséges talán, hogy akik az emberi jogokra hivatkoznak, csak azokat a cikkelyeket tartják magukra nézve kötelezõnek, amelyek sajátmaguk számára hasznosak. Egy jogállamban a DDSZ álláspontja szerint a munkanélküliség nem csak jogellenes, hanem alkotmányellen is. Tudjuk azonban, hogy a tõkés érdekek következtében a munkanélküliség nem szüntethetõ meg és legjobb esetben is 25O-3OO ezerre mérsékelhetõ amennyiben a magángazdaságokat és a szabad árutermelést részesitjük elõnyben. Még az USÁ-ban, vagy Franciaország gazdaságában is jelentõs állami beavatkozások történnek. Ezekben az országokban is 25-3O % között van állami és községi önkormányzati tulajdon.
Fékezni kell az elbocsájtásokat, másrészt ösztönözni a munkaerõ foglalkoztatását. A szociális paktumnak tartalmaznia kell, hogy az elbocsájtott munkavállalók számára az emberi tõke egyharmadát kifizetik, másik egyharmadát az államkincstárba, különleges alapokba kötelesek befizetni. Az emberi tõkébe a 2O éven keresztül számitott nevelési, iskoláztatási költségeket kell bevenni.
A munkanélküliek segélyezését l,5 évre kell felemelni. A munkanélkülieket akkor is nyilvántartásban kell tartani jelentkezési kötelezettség nélkül, ha a segélyezés ideje lejárt.

            3.2. A fiatalok esetében garantálni kell:
- a biztos elsõ munkahelyet,
- a megfizethetõ oktatást,
- az elsõ lakáshoz jutást. 
Ezeket az állam garantálja, ha kell versenyképes állami, de helyesebb lenne, vegyesvállalatok útján.

            3.3. A nõk részére gyermeknevelésért dijazást kell folyósitani a gyermek l2, vagy l5 éves koráig. Ezt az idõszakot a nyugdijba is be kell számitani. Ösztönözni kell a bedolgozói rendszerek kialakitását részükre.
Amennyiben az egyedülálló nõ munkanélkülivé válik és gyermeket nevel, akkor a lakás, fûtés, villany, gáz közüzemi dijait átvállalja az állam. Kisgyermekes nõk foglalkoztatását anyagilag is támogatni kell, elbocsájtásukat pedig erõtel-  jesen ellenezni kell. Különösen súlyos a nõk munkahelyi kiszolgáltatottsága, sok helyen szenvednek arroganciától. Ez ellen társadalmi mozgalmat kell inditani, a nõk társadalmi szervezeteinek támogatásával.

            3.4. A nyugdijak helyzete l5 éve folyamatosan romlik. A nyugdijak reálértéke fokozatosan felére csökkent. A szociális paktumban kivánatos rögziteni, hogy:

            - egyrészt a nyugdijak reálértékét a jövõben meg kell õrizni, azaz az inflációval arányos emeléseket végre kell hajtani,

            - másrészt a négy évnél régebbi nyugdijakat, és minden rokkantsági nyugdijat felül kell vizsgálni. l995 és l996-ban vissza kell állitani ezek reálértékét. A nyugdij értékvesztésének felhalmozott és összesitett összegének a kétharmadát pedig egyösszegben kell kifizetni a nyugdijasoknak. Ez a kötelesség az államra hárul azért, mert a kormány gazdaságpolitikája tartja fenn az inflációt és annak idején a TB járulékot is a költségvetésbe csoportositották át.

            3.4. Az egészségügyi ellátás alapvetõ szociális probléma. Alapelv, hogy jó és hatékony legyen.
a./ l9 éves korig minden gyermek és iskoláskorú gyermek ingyenes ellátásra jogosult legyen és a gyógyszerekhez ingyen juthasson hozzá.
b./ A biztositottak gyógyszertéritése ne legyen több l5 %-nál.
c./ A munkanélküliek, egyedülálló anyák gyógyszertéritése lO %-os, vagy ingyenes legyen.
d./ A nyugdijasok és rokkant nyugdijasok gyógyszertéritése 7O éves korig ne legyen több lO %-nál, 7O éves kor után ingyenes legyen.

            5. A szakszervezet támogatja és állandóan napirenden tartja a vagyondézsma ügyét, de nem egyszerüen a vagyongyarapodási adót. Ennek az az oka, hogy a rendszerváltás költségeit azok is fizessék meg, akik haszonélvezõi voltak. /Ezek száma kb. 5OO-6OO ezer fõre tehetõ./ Amennyiben a vagyongyarapodásra vetnek ki adót, akkor annak négyévenként meg kell ismétlõdnie.

            6. Az alkotmányhoz csatolt külön törvényt kell hozni a szakszervezeti jogokról, azok garanciájáról, a jogok megsértésének szankcionálásáról /nem elégségek a XXII/l992-es törvényben rögzitettek/. Ehhez hasonlóan a kollektiv szerzõdésrõl készült törvény megsértésének szankcionálását is biztositani kell.

A szakszervezetek meg vannak gyõzõdve arról, hogy a kisemberek jogaiért,  elemi érdekeiért lépnek fel. Az érdekképviseletek nyilatkozatait, amikor szót emelnek ezekért a jogokért, gyakran minõsitik egyes érdekcsoportok szociális demagógiának. Szükséges ebben az állásfoglalásunkban rámutatni, hogy a létminimumon élõ emberek szempontjából egészen más értelmezést kap a demagógia fogalma, mint a lOO ezer forintos jövedelemmel rendelkezõk esetében, netán milliós jövedelmû gazdagok számára más-más minõsül szociális demagógiának.

Bár a DDSZ ellenez minden vallási megkülönböztetést, mindennemû diszkriminációtól elhatárolja magát, a jelenlegi helyzetben nem tartja feleslegesnek II. János Pál pápát idézni, amiket a munkások védõszentjének ünnepén mondott.
II. János-Pál Pápa enciklikájában, amit a dolgozó emberekről szóló első pápai eciklika századik évfordulójára adott ki, a dolgozók Védőszentjének ünnepén, a következőket írta:
"A tõke mind hatalmasabbá és egyúttal embertelenebbé válik. A munkát azonban nem lehet a tõke alá rendelni, mert ez ellentétes az Isten által teremtett renddel. A Mindenható a munkások mellett áll". 

            "Ha a kapitalizmus a foglalkoztatási gondokat képtelen megoldani, akkor venni kell a bátorságot és a gazdasági rendszert újra kell gondolni, s ha szükséges, át kell alakitani".    

            A Szentatya arra szólitott fel, hogy "határozottan követeljék a jelenlegi gazdasági rend megváltoztatását"... "az ember nem lehet csak a profit forrása, a megtermelt gazdagságnak az embert kell szolgálnia".

            A szakszervezet, akkor még létezett ilyen,egyetért ezekkel az elvekkel is, amelyek szellemének érvényesitését szükségesnek látja egy lehetséges szociális paktum megkötésében is.

 

Budapest, l994. szeptember l5.


 
h i r d e t é s
h i r d e t é s
;