Hogyan tegyünk tönkre családokat, embereket a "nemzet érdekében"?

Olvasási idő
9perc
Eddig olvastam

Hogyan tegyünk tönkre családokat, embereket a "nemzet érdekében"?

2017. november 23. - 09:53

 

A szociális megsemmisítés tudománya

A kép illusztráció! - Forrás: hirhatar.com

A múlt vagy a jövő eltörlés? „Ez a harc lesz a végső…”

A csoportos létszámleépítések története hazánkban a rendszerváltástól napjainkig.

A bemutatást 1985-90 közötti időszakkal kezdjük, ez a szocialista rendszer összeomlása, valamint a gorbacsovi változások korszaka.

Ekkoriban a gazdaság működésének zavarai már láthatóvá válnak, már volt igény a munkaközvetítési rendszer felülvizsgálatára és a munkaerő informális rendszer létrehozására.

1986-ban az első leépítéseknél bevezetésre kerül a felmondási idő meghosszabbodása (6 hónap) és az elhelyezkedési segély rendszerének a bevezetése. A tömeges munkanélküliség kialakulásának az okai a következők voltak:

  • gazdasági válság miatti munkakereslet jelentős mértékű csökkenése,
  • technikai, technológiai korszerűsítéssel együtt járó gazdasági szerkezetváltás,
  • privatizáció következményeként vállalatoknál meglévő belső munkaerő tartalékok leépítése,
  • állami támogatások leépítése, racionálisabb gazdálkodási – munkaerő kínálat erőteljes növekedése,
  • Kelet-Közép-Európai piacok beszűkülése, majd összeomlása.”[1]

„Az 1990-es évek elején több mint 40 év után a magyar munkavállalók ismét szembekerültek a csoportos létszámleépítés problémájával. Ilyenre utoljára a II. világháború után valamint 1956 után került sor az ún. B – listázásoknál, de ezek nem leépítéseknek, hanem politikai ok miatti elbocsátásoknak számítottak. Tehát a munkavállalók két generáció óta gazdasági ok miatti munkanélküliséggel még nem találkozhattak, lévén a Kádár-rendszer redisztributív módon, tervszerűen irányította a teljes foglalkoztatottságot. Persze 1973 óta kapun belüli munkanélküliség már volt. A munkáltatóknak is új volt a létszámleépítés problémája, mert 40-50 évig nem volt benne a napi teendők között a humánpolitikában. Ezért a munkáltatók és az állam 1986-91 között együtt volt kénytelen megtanulni e folyamatot, ami bizony a tradíciók hiánya miatt nem is sikerült zökkenőmentesen.”[2]

A magyar gazdaság óriási feladat előtt állt, mivel a ’70-’80-as években a pártállam elmulasztotta a gazdaság átalakítását, ami a globális piac kihívásainak és változásainak való rugalmas megfelelés miatt szükség lett volna hazánkban. Ezt csak megkésve tették. Mivel nem voltak lassú tudatos (óvatos) leépítések, hanem hirtelen tömeges és óriási elbocsátások, majd leépítések, ezek pedig nem humánus és gondoskodó leépítésekhez vezettek. 1986-91 közötti események arra kényszeríttették hazánk munkaügyi kapcsolatok rendszerét, hogy kialakuljon a csoportos létszámleépítés intézményrendszere. Ezeknek tartalmaznia kell:

  1. Leépítések jogi kereteit.
  2. Finanszírozási forrásokat.
  3. Állami és munkáltatói szintű foglalkoztatási eszközöket és intézményeket.
  4. Garancia és az érdekvédelem és érdekegyeztetés új rendszerére.
  5. Segít felhalmozni a csoportos leépítésekhez szükséges speciális ismeretet, tudást.”[3]

Az első években a rendszerváltáskor az események bebizonyították, hogy a hazai munkáltatók, munkaerő piaci szereplők kényszerhelyzetben, kapkodva, megfelelő ismeretek és tapasztalatok hiányában próbálták megtanulni és elsajátítani a gondoskodó leépítés azon ismérveit, amelyeket a fejlett piacgazdaságok a csoportos leépítésekben több mint egy évtized alatt felhalmoztak.

Kritikus körzet (állami, paternalisztikus) típusú modell

A következő modell a kritikus foglalkoztatási körzetek kvázi paternalista állami típusú, itt ugyanis állami beavatkozás volt. Ugyanis az elbocsátás típusú leépítések hirtelen nagyszámú elterjedése, a munkavállalóknak nem volt szinte ekkor még semmilyen érdekvédelmi, jogi védelme. A munkaerő piaci intézmények is kezdeti stádiumban voltak, emiatt a helyzet szinte tarthatatlanná vált. A kormányzat rájött változtatnia kell: – egyrészt valamilyen módon, de szabályozni kell a vállalati létszámleépítések folyamatát, másrészt meg kell teremteni azokat a foglalkoztatási eszközöket, munkaerő piaci intézményeket, amelyek átmeneti védelmet nyújtanak az utcára kerülteknek. Ebben az időszakban már a szakszervezetek is keményebben felléptek a munkavállalók érdekében és a kormányzattal együtt gyakran tettek a nyilvánosság előtt olyan kijelentéseket, miszerint a munkáltatóknak is be kell szállniuk anyagilag a munkanélküliek ellátásának, kompenzációjának megteremtéséhez. 1988. december – 1990. augusztus között már létezett a makroszintű érdekegyeztetés. Viszont ekkoriban a munkáltatók (akik átmenetben voltak az államiból privatizáció útján a magán tulajdonba) kinyilvánították, hogy nem akarnak anyagilag részt venni a leépítések finanszírozásában és a munkavállalók, és érdekképviseleteik kizárásával akarják a leépítéseket végrehajtani. Ilyen körülmények között kellett a kormányzatnak paternalista módon fellépnie, mert a csődhelyzetbe jutott nagyvállalatok elbocsátás típusú leépítései regionális, társadalmi konfliktusforrássá váltak, félő volt egy országos sztrájk kialakulása.

„A második korszakot a „kritikus foglalkozási körzet”-nek minősített nagy állami vállalatok létszámleépítésének állami támogatása jellemezte.

Ekkortól igényelhették az államtól a végkielégítés, az áttelepülési kölcsön, a korengedményes nyugdíjazás, a vállalkozóvá válást segítő juttatások átvállalását. Néhány éven belül kiderült a program finanszírozhatatlansága.”[4]

Tehát a kormányzat meghirdette az ún. kritikus foglalkoztatási körzetek bevezetését. Ez a koncepció elvileg arra az elképzelésre épült, ha valamely régióban a munkanélküliek száma bizonyos limitet meghalad és a kormányrendeletben lekötött feltételek is fennállnak kérhető ez a minősítés. Így a létszámleépítéseket végrehajtó vállalatoknál a leépítések finanszírozása központi állami eszközökkel történt illetve a munkanélküliek különböző támogatásokba részesülhettek. Ezt a modellt a 143/1989 (XIII.31) minisztertanácsi rendelet vezette be és 1989-90 között működött. E modellnek több hibája volt:

  • Nevével ellentétben nem valódi régiókat, körzeteket és azon belül minden céget támogatott, hanem csak meghatározott állami nagyvállalatokat.
  • Az összes vállalatot arra késztette, hogy kritikus körzetté nyilvánítassa magát, de ez a fél országot lefedte volna, ami a nagy államadósság törlesztésével leterhelt költségvetést lehetetlen helyzetbe hozta volna.

De azért lehetett a modellt jónak is nevezni, mert megpróbálta levetni a létszámleépítések anyagi terheit a munkavállalók válláról, elősegítette az érdekegyeztetés létrejöttét, munkaerő piaci intézmények kialakulását. A gyakorlat azonban bebizonyította, hogy a tervgazdasági gondolatkörben kialakított foglalkoztatási eszközrendszer gyorsan összeomolhat akkor, ha annak finanszírozási feltételei nem biztosítottak. Viszont a privatizáció (jöttek nyugati cégek velük fejlett szemlélet) és az addigi sikertelen létszám-leépítési gyakorlat elősegítette azt a felismerést, hogy ki kell dolgozni egy önfinanszírozó típusú csoportos leépítési modellt, s meg kell teremteni a szociális partnerek oldaláról is ehhez a támogatottságot.”[5]

Az önfinanszírozó típusú modell

„Számunkra a harmadik korszak és modell a legértékesebb, hiszen ennek szerves része a kötelező elemek feletti (képzési támogatás, szociális segítség, költözési támogatás, vállalkozássegítés), gondoskodás melletti elköteleződés és a leépítésben érintettekkel való minél korábbi, a szakmai pályafutásra irányuló karrier- és képzési tanácsadás, valamint családsegítés, mint személyes foglalkozás.”[6]

Ez a modell, amely 1991 óta a mai napig a legelterjedtebb hazánkban az önfinanszírozó-gondolkodó létszámleépítés. A vállalatok a fennmaradás és a sikeres alkalmazkodás érdekében kénytelenek voltak növelni a rugalmasságukat. Ez pedig az alkalmazottak létszámát tekintve minőségi és mennyiségi flexibilitást jelent. Tehát a gazdasági szerkezet átalakulása magával hozta a munkaerő foglalkoztatási struktúrájának átalakítását. Az önfinanszírozó modell a piacgazdasági megoldásokat közelítő modell, amelyre a következők jellemzők leginkább.

  1. Munkáltatók, munkavállalók, érdekképviseletek minimális közös érdekeit és együttműködését a leépítési folyamatban.
  2. A létszámleépítéseknek a jogi szabályai már jogszabályokban le vannak fektetve.
  3. Kollektív Szerződésben szabályozott, adott vállalatra vonatkozó finanszírozási feltételek.
  4. A menedzsment már rendelkezik megfelelő szaktudással, ismerettel, amivel egy csoportos leépítést lehet végrehajtani. E rendszer lényege, hogy az állam szabályozási szerepeinek érvényesülése mellett, a szociális partnerek előre rögzítik azokat az intézményeket, szervezeteket, eljárásokat és eszközöket, amelyeket a leépítésnél igénybe akarnak venni.

Az önfinanszírozó és gondolkodó leépítés definíciója így szól.

„Intézmények és programok olyan együttese, amely a munkáltató és a munkavállalók közvetlen problémamegoldó együttműködésén alapul. Felhasználja a régióban és a vállalatnál található erőforrásokat annak érdekében, hogy a leépítésre kerülő munkavállalók negatív indulatainak és energiáinak átfordításával a munkaerő piaci alkalmazkodást segítik elő.”[7]

„Ez a modell humánus, és számos előnye létezik. A munkáltató azért hajlandó a jogszabályi kötelezettségnél is nagyobb összeget áldozni a leépítésnél, mert nem akar végleg megszabadulni alkalmazottaitól, továbbá a munkaerővel lehet tartalékolni, és ha újra alkalmazza őket, akkor már nem kell betanítani. Így hűséges és motivált embereket lehet nyerni. Ez a modell jó a cég imázsának a megőrzéséhez a vetélytársakkal szembeni küzdelemben a piacon. Fontos a gondoskodó leépítéseknél a szakszervezettel, participációs intézménnyel való jó munkakapcsolat, ami a vállalati munkabéke megőrzéséhez fontos. Ellenkező esetben perek, munkaügyi viták, sztrájkok lennének, bevonva negatív sajtóvéleménnyel, ami nagy kiadásokat és károkat okozhat a vállalatnak. A modell előnyökkel jár a munkavállalók számára is. Védik őket nemzeti, nemzetközi alapjogok, egyezmények, melyeket tiszteletbe tart a munkáltató. Vállalaton belül és kívül létező erős szakszervezetek és Kollektív Szerződések részletesen rögzítik egy jövőbeni leépítés szabályait, forgatókönyvét és kompenzációs formáit. Munkavállalói érdekképviseletek szakértőket alkalmaznak a Kollektív Szerződés írásakor, leépítésekkor, akik közgazdasági, érdekvédelmi, jogi, szervezési ismeretekkel a munkáltatóval szemben képviselik a munkavállalói érdekeket a leépítés során. Támogatások és szolgáltatások, outplacement elterjedése.”[8]

Ha a vállalatvezetés mindent megtett a leépítés elkerüléséért, de a gazdasági okok miatt kell a leépítés, akkor a munkavállalói érdekképviselet támogatja a gondoskodó leépítést, nem akarnak sztrájkot, mert az veszélyeztetné a szervezet fennmaradását. Így leginkább ez a modell alkalmas a bipartid együttműködésnek a szociális partnerek között a létszámleépítések során.

 


[1] Dr. Juhász Károly: Munkaügyi Igazgatás, Főiskolai Jegyzet, Szeged 1999 38-40.
[2] Dr. Tóth Ferenc – Szatmáriné Balogh Mária: Létszámleépítési modellek és módszerek Magyarországon a nemzetközi gyakorlat tükrében. Személyügyi ABC 11. 7. Rész. Verlag Dashöfer Szakkiadó Budapest 2000 1-6. o.
[3] U.ott.
[4] Szatmáriné Dr. Balogh Mária: Hazai példák az outplacement szolgáltatások kialakítására Munkaügyi Szemle. 2000. május. 14.o.
[5] Dr. Tóth Ferenc – Szatmáriné Balogh Mária: Létszámleépítési modellek és módszerek Magyarországon a nemzetközi gyakorlat tükrében. Személyügyi ABC 11. 7. Rész. Verlag Dashöfer Szakkiadó Budapest 2000. 10-12. o.
[6] Szatmáriné Dr. Balogh Mária: Hazai példák az outplacement szolgáltatások kialakítására Munkaügyi Szemle. 2000. május. 14.o.
[7] Dr. Tóth Ferenc – Szatmáriné Balogh Mária: Létszámleépítési modellek és módszerek Magyarországon a nemzetközi gyakorlat tükrében. Személyügyi ABC 11. 7. Rész. Verlag Dashöfer Szakkiadó Budapest 2000. 12-13
[8] Dr. Tóth Ferenc – Szatmáriné Balogh Mária: Létszámleépítési modellek és módszerek Magyarországon a nemzetközi gyakorlat tükrében. Személyügyi ABC 11. 7. Rész. Verlag Dashöfer Szakkiadó Budapest 2000. 13-15. o.
Címkék: 


h i r d e t é s


;