Szomorúan látom, hogy a szakmám részéről milyen nagy hallgatás fogadta Sárosdi Lilla vallomását a tizennyolc éves korában ellene elkövetett szexuális zaklatásról, melynek tettese egy elismert rendező és színházigazgató volt.

A történet, amit Lilla elmond, nem csupán borzalmas és megalázó egy pályakezdő lány számára, de hideglelősen gusztustalan is; erőszak, amit senki nem követhet el embertársa ellen, és különösképpen nem egy férfi egy nő ellen, és extra módon nem egy idősebb férfi egy nagyon fiatal, szinte még nem is nagykorú lány ellen.

Természetesen fogalmam sincs, hogy ki volt az illető, és nem is célom nyomozni utána, hiszen az eredeti cselekmény már átlépett a jogi elévülés idejébe, így legfeljebb annyiban fontos, hogy ha még most is lehetősége van az efféle visszaélésekre, netán folytatólagosan elkövet vagy elkövethet hasonló erőszakot mások ellen, akkor ezt ne tehesse.

De Lilla történetében nem is (vagy nem csupán) a konkrétum a fontos, sokkal inkább egy kapcsolódó jelenség: miért veszi körül Sárosdi Lilla bejelentését az érintett szakma részéről a tökéletes csend és hallgatás?

Hogy lehetséges az, hogy senki (vagy majdnem senki) nem áll ki

az atrocitásoknak kitett fiatal nők, fiatal színésznők védelmében? Nem is a nevek a fontosak, hanem az, hogy ilyen és ehhez hasonló esetek ne történhessenek meg. Sem az USA-ban (lásd a hasonlóan gyomorforgató Weinstein sztorit), sem másutt a világon, így Magyarországon sem.

Ahhoz, hogy egyes férfiak ne élhessenek vissza a hatalmukkal és ne kezelhessék kiszolgáltatottként azokat a nőket, akik felett a beosztásuknál, a hatalmuknál fogva befolyással rendelkezhetnek (legyen ez bármely szakterületen és az élet bármely területén), társadalmi összefogásra, a sértettek melletti határozott kiállásra lenne szükség. Méghozzá azért, hogy ne a megfélemlítettek érezzék magukat kiszolgáltatottnak és fenyegetettnek, hanem azok féljenek a leleplezéstől, akik a hatalmukkal és befolyásukkal visszaélve követik el a szexuális erőszakot másokon.

Az össztársadalami hallgatás és a fájdalmas történetével előlépő(k) utólagos és újbóli verbális megaláztatásai, az áldozat hibáztatása („A hülyepicsa miért ment oda, mért ült be a kocsiba?”),

az elfogadhatatlan és megengedhetetlen cselekmény relativizálása („Mit csodálkozik, nem olyan nagy ár ez a karriérért, mással is megtörténik.” „Örüljön, hogy nem erőszakolták meg.”),

vagy az áldozatok hosszú hallgatására vonatkozó, vádként megfogalmazott kérdések („Miért pont most hozta ezt elő? Húsz évig nem volt problémája, addig nem fájt neki?”),

valamint az általános csend és némaság, amely az éppen érintett szakma (szakmák) képviselőit jellemzi, nem a megtisztulást erősíti, hanem szinte bátorítja azokat, akik ilyen cselekményeket elkövettek és/vagy továbbra is lehetőségük van elkövetni.

Nyilván egy meghatározott ügyben

csak a konkrétumuk pontos ismerete alapján

és az esemény körülményeinek teljes feltárásával lehet egy személy felett ítélkezni, társadalmilag is és az erre szakosodott hatóságnak is.

Amiről én beszélek, és ami miatt megítélésem szerint Sárosdi Lilla (kétségtelenül bátorságot merítve a Weinstein-ügyből) előlépett ezzel régi, de nem szűnően borzalmas történettel, az nem az egyedi ítélkezés kikényszerítése.

Inkább az, hogy legyen sokkal nyíltabb a közbeszéd, hogy szakítson az erkölcsi feudalizmusban fuldokló magyar társadalom azzal a szokásával, hogy minden bűn elmaszatolódik, ha egy bizonyos körön belül történik. Mert csak így lehet segíteni azt, hogy az érintettek, a sértettek, az abúzus elszenvedői azonnal beszélni tudjanak, és ne kelljen húsz-harminc évig, esetleg egy életen át is a hallgatásba menekülniük; ne nekik kelljen félniük a nyilvános megszégyenítéstől, ha mégis elmondják a történeteiket.

Ezért csodálkozom, és ezért vagyok szomorú, hogy az érintett szakma képviselői részéről, amely az én szakmám is,

nem olvasok határozott elhatárolódásokat,

amilyeneket pedig olvasni kellene. S vélhetően azért nem – holott csupán elvi elhatárolódásról van szó, hiszen nem ismert a konkrét személy –, mert sokakban talán ott lapul a szorongás, hogy mi lesz, ha mégis kipattan az ügy névvel együtt, ahogy az úszó edző Kiss László esetében is történt?

Vagy ami még rosszabb, már eleve egyfajta, a cselekményt relativizáló szakmai megbocsátás kényszeríti (ösztönzi, készteti) hallgatásra azokat, akiknek pedig illő lenne – legalább elviekben – állást foglalniuk és minden ilyen cselekménytől, annak elkövetőjétől elhatárolódniuk.

Ennek átgondolását javaslom mindannyiunk számára, ismételten hangsúlyozva, hogy az erőszaktevőket csak az bátortalaníthatja el, ha érezni fogják – mert a társadalom érezteti velük –, hogy ezekre a cselekményekre nincs és nem is lesz mentség sem a hírnév, sem a siker, sem a tekintély.

magyarnarancs.hu