"Kótyomfitty", a magyar klasszikus szépirodalom "pápája" és az "ipafai papok"

Olvasási idő
3perc
Eddig olvastam

"Kótyomfitty", a magyar klasszikus szépirodalom "pápája" és az "ipafai papok"

2017. augusztus 16. - 07:32

 

A promiszkuitás fogalma és államilag támogatott „kivitelezése”!

Kótyomfitty

Szóra sem lett volna érdemes, ha véletlenül nem találok rá egy hetilapban egy régi, magyar pap cikkére.

Képzettársításaim vannak vele! Furcsák, de van közöttük összefüggés: a mai valóság tükörképe aligha lehet más, mint zavaros elegy!

A promiszkuitás fogalma és kivitelezése, felsőbb, állami, közéleti körökben!

Az egyik képzettársítás, amit az orvostudományban promiszkuitásnak neveznek! Pontosabban a bőr – és nemi beteg gondozóban. Terjed a kór, az államélet területén: válogatás nélküli nemi érintkezésnek a változata, ami az emberi anyagcsere bográcsgulyás utáni kimeneti végét veszi célba, egy kis haszon reményében.

Egy-másik barátom pontosabban fogalmaz publicisztikai célú írásaiban: a promiszkuitást ipari mértekben űzött „nyalásnak” nevezik!

Ott, az elit szférában keletkezett iparág, mint negyedik, gazdasági szektor. Jövedelmezőbb, mint az ipari termelés vagy a mezőgazdaság!

A promiszkuitás (a továbbiakban értsd: „nyalás”), fordított változata.

A magyar katolikus hetilapban leltem rá arra a kritikai gyöngyszemre, amit magyar pap írt a nem magyar szépirodalom hazai terjeszkedésének rémét látva Emile Zola és Anatole France műveinek népszerűségében. Elolvastam, mert a C7 jóvoltából írhattam egy rövid esszét, nagyon pozitívan méltatva e két klasszikus író munkásságát és társadalmi elkötelezettségét. 

A katolikus pap írása elkerülte volna a figyelmemet, ha tartalma nem lenne szöges ellentétben a két alkotó világméretekben tapasztalt elismertségével.

Idézem a pap értékelését, akinek, valószínűleg, a fasizmus jobban tetszett, mint a demokrácia.

A nemzetközi baloldal nem igen rendelkezik mostanában átütő erejű íróművésszel. Hiába ajnározzák A. Gide-t, hiába tömjénezték az öreg Thomas Mann-t, a világ nem vette be a fajtalan bolseviki különcöt, sem az újabban undorító szexuálpatológiával foglalkozó, emigráns demokratát. (Itt nem lehet érteni, kire gondol, valószínűleg nem a pedofil papokra).   

Faute de mieux: előhozakodnak tehát a régi, nagy baloldali nevekkel s a magyarországi baloldali csatlósok (akkor még nem lehetett szó Soros Györgyről, nem derül ki az írásból, kikre gondol az esperes) lelkendezve harsogják tele az újságlepedőket egy Zola-nak, egy France-nak megerősödött kultuszával.

A valóság azonban változatlanul az, hogy Zola-val és Frabnce-szal már csak irodalmi és szellemtörténeti szemináriumokon foglalkoznak. Egyik sem tartozik az olvasott írók közé. Érthető is a dolog. Zola, bármilyen hatalmas alkotó elme is volt, mindent konok pártpolitikai szemüvegen keresztül nézett. (Nota bene, ezt pap mondja!).

Vajon érdekli-e a mai haladó baloldali olvasóközönséget a Dreyfus ügy körül kavargó francia napi politika probléma-tengere, vagy az akkori szabadgondolkodású, egyházpiszkoló és laikus erkölcsöt (!) propagáló légkör, amikor nyílt és leplezett vágyainak beteljesülését látja Mexikóban, Moszkvában és a vörös Spanyolországban.

Az irányművek sohasem hosszú életűek. Ugyanígy állunk Anatola France-szal, habár ragyogó stílusművészettel kevés író tudott írni, emellett több évszázad legnagyobb műveltségével, erudíciójával rendelkező irodalmár volt!

De milyen „front populaire”, dekadens ízű közéleti extravagancia….

A pozitív hitű, nemzeties és jobboldali francia közönyösen halad el France mellett, a mai, baloldali értelmiség számára pedig túlságosan magas és komplikált France parnasszusi birodalma. Mindenesetre France rajongója jegyezze meg magának, hogy az ilyen cinikus írók, mint Anatole France volt, nem élik túl saját életüket, sőt, rövidebb az élettartamuk, mint a pártpolitikai, irányzatos íróknak!

Nem a mi jobboldali fölényeskedésünk miatt nincs most (1930-as évek) France-kultusz, hanem azért nincsen, mert France baráti körének elbolsevizálódott mai utódai között hiába keresünk széplelkeket. A mai baloldali kompánia oly kollektivizált, szellemtele, bárdolatlan és együgyű társaság, hogy művészet címén már csak az internacionálét tudják rekedt hangon énekelni.

Konklúzió!

Ez az egyház, ezek a papok, ha Anatole France-nak nem is ítélnék oda az irodalmi Nobel-díjat, a Sátánt is biztosan kineveznék magyarországi Ajatollah-nak, ha már meg nem tették, amíg nem figyeltünk oda!

A Nobel-díjat pedig a Kótyomfitty „irányíró”, az egész klasszikus világirodalmat és magyar prózaművészetet leköröző modern, ám rohadtul magyarnak ítélnék oda. Ha lenne saját „díjuk”, mert pénzük lenne rá dögivel. Közpénzük

Címkék: 

;