h i r d e t é s

Luther és a zsidók - Párhuzamos emlékművek Wittenbergben

Olvasási idő
5perc
Eddig olvastam

Luther és a zsidók - Párhuzamos emlékművek Wittenbergben

2016. december 14. - 08:41
0 komment

 

Úgy voltam ezzel, mint a kínos családi történetekkel - Laborczi Dóra írása a Kötőszó Blogon.

Tudtam, de sosem beszéltünk róla. Tudtam, hogy élete végén, mikor már, tudjátok, na. Szóval, akkor írt kellemetlen dolgokat Luther a zsidókról, de kezdetben, meg alapvetően azért ő sem gondolta így, meg hát ilyen volt a korszellem, és különben is, mindez eltörpül ahhoz képest, amit, satöbbi, satöbbi.

De basszus.

A wittenbergi Stadtkirche oldalsó homlokzatán, az egykori Jüdendstrasse felé vezető úthoz közel eső részen van egy kőfaragás 1305-ből. Ez a masszív, arcba verős korlenyomat egy kocát ábrázol, amelyet nem kismalacok, hanem zsidó gyerekek szopnak, a disznó faránál pedig egy rabbi térdel, épp a nyílásba néz. A „dombormű” felirata aranyszínű gót betűkkel: Schem Hamphoras. Önmagában értelmetlen a szöveg, az eredeti „shem ha-meforash” héber szöveg meghamisítása. Isten kimondott neve, ami a zsidók számára tilos. Ez a megalázó népi ábrázolás megtalálható a környéken sokfelé és Németország huszonöt templomának falán is.

Köztük a reformáció anyatemplomának oldalán, itt, Wittenbergben. Ez nem a vártemplom, ahová Luther a tételeket kiszögezte, hanem a városi templom, ahol Bugenhagen 1521-ben, először a világon kiszolgálta két szín alatt az Úrvacsorát, ahol Luther maga is gyakran prédikált, és ahol oltár elé vezette Bóra Katalint. Itt található Cranach híres oltárképe, amelyen a prédikáló Luther a kép középpontjában álló keresztre mutat.

És itt áll a sejtszintig lutheránus ember, ennek a templomnak az oldalában, egyszerre lelkes és szégyenkezik.

Eddig nem gondoltam, hogy létezik olyan hely, ahol sosem jártam, mégis ennyire fontos nekem. Abban az eufóriában töltöttem itt egy napot, hogy nagyszerű és remek dolgok kohója volt ez a város, ezek az utcák, ezek az épületek, köztük a szállásom, amelyik az az egyetemi épület, ahol egykor Luther is tanított.

Benne vagyok a sűrűjében, rezonálok a lényegre, hogy a reformáció nem egy pillanat volt, nem a kalapács koppanása a templomkapun. Elkap a flow, itt vagyok a kellős közepén, egész közel vagyok, megérinthetem, becsatlakozhatok, itt Melanchthon görnyed a könyvei fölé, amott Bóra Katalin sürög-forog – már hajnali négy óta talpon van –, miközben Luther a leveleit írja. Itt Faust lakott, amott Agricola, és a helyiek még azt is tudják, kiről formázta Shakespeare Hamletet.

Egy darabig lubickolhatok ebben az eufóriában, de aztán az idegenvezetőnk egyszer csak felmutat.

Magasan van, de nem lehet eltéveszteni: ott a disznó, a gyerekek, a rabbi. Ott az istenkáromlás, ezen a templomon.

Összefolynak a szavai, nehezen tudok figyelni. Arról beszél, hogy ez itt van 700 éve. Arról is mond valamit, hogy kezdetben Luther nem volt javíthatatlanul zsidóellenes, és idéz 1523-ban megjelent, kereszténység eredetét tárgyaló írásából: „Jézus Krisztus zsidónak született." Luther aztán, missziós buzgalomból a zsidókat arra a vallásara akarta áttéríteni, melyet ő éveken át keresett. Azt akarta, hogy a zsidók az ő hitét fogadják el és vallják meg.

Ám az áttérítési kísérlet eredménytelen maradt, és az öregedő reformátor megírja A zsidókról és hazugságaikról című vállalhatatlan szövegét. Egyháztörténészek később hangsúlyozzák (például Csepregi Zoltán, ebben az előadásban), hogy Luther zsidóellenessége ugyanakkor – az áttérítések sikertelensége mellett – elsősorban középkori antiszemita felfogásból fakad, ennek az írásának a kétharmadát egy korabeli zsidóellenes szövegből vette át, és személyes tapasztalatai zsidókkal nem voltak. Mindezzel együtt antiszemitának kell tekintenünk.

Tagadhatatlan – tudjuk meg idegenvezetőnktől –, hogy Luther zsidóellenes felfogása és írásai mindezeket megerősítették, sőt, közvetlenül inspirálták a németországi antiszemitizmust és a következő évszázadokban többször is ennek az ideológiának az alapjaként használták. 

Miközben beszél, elnehezül a levegő, és nem csak az éles hidegtől húzzuk össze magunkat egészen kicsire. Mikor felnézek, szembetűnik a templom oldalára fújt „no nazis” grafitti-felirat. Nem tudom, ki fújta oda és vajon tisztában volt-e a kontextussal, de roppant hálás vagyok neki, hogy ezzel a kortárs népművészeti alkotással ily módon reagált egy hétszáz évvel ezelőttire, és az idesűrűsödött történelem kellős közepén lehetőséget ad arra, hogy levegőt vegyek.

De hogyan lehet mindezt feldolgozni? Milyen válaszokat adhat egy közösség, ez a város minderre? – mutat a templom falán éktelenkedő szégyen, a „Judensau” felé az idegenvezető.

Majd a templom oldalánál elhelyezett alig észrevehető, földbe rakott emlékműhöz vezet bennünket. Négy bekeretezett rézlap előtt állunk, melyeket szétfeszít valamilyen alulról feltörni készülő anyag, ami a repedéseken át feltüremkedik.

„Hiába próbáltuk eltakarni, a gyűlölet utat követel magának és felszínre tör” – magyarázza Wieland Schmiedel német kortárs képzőművész 1988-ban (a harmadik birodalom 1938-ban kezdődő zsidó pogromjának ötvenedik évfordulójára) készített emlékművének értelmét az idegenvezető. A négy járólapot ez a mondat keretezi (a német szöveg szabad fordításban):

Isten valódi (eredeti) neve, a befeketített Schem Ha Mphoras, melyet a zsidók jóval a keresztények előtt, mint kimondhatatlan szentséget tiszteltek, hatmillió zsidóval együtt meghalt a kereszt jele alatt.

(Az eredeti szöveg: „Gottes eigentlicher Name, der geschmähte Schem-Ha-Mphoras, den die Juden vor den Christen fast unsagbar heilig hielten, starb in sechs Millionen Juden unter einem Kreuzzeichen.“)

Mellette pedig héber felirattal a 130. zsoltár első verse: „A mélységből kiáltok hozzád, Uram.”

Nézünk lefelé, most már mögöttem piroslik a „no nazis” felirat, lábam előtt a mélység. Innen Cranach házához, majd a vártemplom kapujához megyünk, nincs sok idő helyretenni a látottakat – például, hogy meghalhat-e Isten neve egyáltalán –, de a repedések közül mégis előbújt és meg is maradt ez a történet.

A reformáció 500 éves évfordulójához közeledve nemzetközi mozgalom és aláírásgyűjtés is indult azért, hogy a történelemnek ezeket a szégyenteljes lerakódásait távolítsák el a németországi templomokról, elsősorban innen, a reformáció anyatemplomának oldaláról. A petíció írói érthetetlennek és elfogadhatatlannak tartják, hogy ezek az ábrázolások még mindig meghatározhatják városok, épületek arculatát.

Noha értem ezt az indulatot, mégis felmerül, hogy nem a könnyebb, járólappal, új burkolattal elfedett út lenne ez is? Ha nem maradnak láthatóak ezek a gyalázatos emlékek, soha nem rendít meg ez a történet, soha nem kell számot vetnem bizonyos ok-okozati összefüggésekkel. 

Az elfedés nem megoldás, ahogyan az sem, ha más hibájáért, más bocsáthatatlan vétkéért mi vezekelünk és egy halott Istent aggatunk magunkra. Az emlékezés, az emlékeztetés segít. Mindezen túl pedig muszáj jobban csinálni.

Szerző: Laborczi Dóra / kotoszo.blog.hu


 
h i r d e t é s
h i r d e t é s
;