Mi a valóság az egészségügyi ellátásban?

Olvasási idő
7perc
Eddig olvastam

Mi a valóság az egészségügyi ellátásban?

2017. október 05. - 12:53

 

Pocsékolás, szervezetlenség és korrupció az egészségügyi rendszerben?

Az eddigi kritikai észrevételek és tiltakozások tartalmából egy vastag könyvet lehetne írni. A rombolás folytatódik, az EMMI hajthatatlanul tájékozatlan és felelőtlen döntéseket hoz. Felmerül az emberben a kérdés, egyáltalán ismeri ott valaki az egészségügy helyzetét?

Az 1970. évi betegforgalmi adatokat 100%-nak véve, 2015-ben a teljesített évi szakorvosi munkaórák száma

  • a klinikai szakmák esetében 223%-ra,
  • a röntgen vizsgálatok esetében 289%-ra,
  • a laboratóriumi vizsgálatok esetében 132%-ra nőtt.

A 100 lakosra jutó teljesített évi orvosi munkaórák száma ugyanekkor az előbbi területeken rendre 226, 293, illetve 134%-ra emelkedett. A gyógykezelési (vizsgálati) esetek száma az 1970-es kiindulási adatokhoz viszonyítva:

  • a klinikai szakmák esetében 126%-ra
  • a radiológiai vizsgálatok esetében 146%-ra
  • a laboratóriumi vizsgálatok esetében 760 (!) %-ra növekedett.

Ez abszolút értékben 164.958.676 vizsgálatot jelentett!!!

A 100 lakosra jutó gyógykezelési (vizsgálati) esetek száma pedig összesen 283%-kal abszolút értékben 1619,2-re nőtt, ez azt jelenti, hogy minden egyes állampolgár, beleértve a csecsemőket és az aggastyánokat is, évente átlagosan 16,2 megjelenést produkált./6./

Hogyan is fogalmaz Nagy Pongrác a pénzügyi globalizáció kapcsán? .....Globális játékkaszinóvá alakul a pénzügyi rendszer........aminek nincs köze a valós gazdasági tevékenységhez.

Az ún. teljesítményfinanszírozás” bevezetése a legidőállóbb tévedés (kártett? )volt. A komputertechnikába beleszerelmesedett dilettantizmus - óriási bürokráciát gerjesztve - meg akart (akar) "mérni" mindent (millió ellenőrizetlen, mert ellenőrizhetetlen "adattal"), csak a minőséget hagyta, hagyja figyelmen kívül. Azt, ami az egészségügyi teljesítménynél mind orvos-szakmai, mind közgazdasági, szociológiai nézőpontból egyaránt a legfontosabb. Ebben az agyonnormásított "falanszter-finanszírozás"-ban nem járt jobban az ökonómia sem. Joggal vethető fel: hogyan képes gazdálkodni az a szervezet, amely soha nem tudja, hogy mai költségeire milyen összegben kap majd - több hónapos késéssel - fedezetet. Mert nem ismeri (ismerheti), hogy az egyre gyakrabban változó és egyre komplikáltabb képletek, pontszámok, szorzók dzsungelében hogyan csalnak más szervezetek (is), és miként honorálja ezt az igyekezetet az állandóan lebegtetett "értékek" alapján - az oly távoli biztosító. Revizor legyen a talpán, aki ki tudja deríteni, hogy egy-egy intézmény likviditási gondját (csődjét, csődközelségét) mi okozza: a finanszírozási rend használhatatlansága, az igazodni képtelen menedzsment alkalmatlansága, netán a túlfeszített kapacitáshoz való makacs ragaszkodás?

Ez a velejéig anti-humánus és anti-ökonomikus finanszírozási rend kriminálisan rossz. A jelző tudatos választás. Ez a "rend" ugyanis gyakran sodorja --- a nemtelenség, az adatokkal való manipuláció és a csalás, a megvesztegetés, vagy a megvesztegetettség, végül is a kriminalitás körébe tartozó cselekvések határáig, vagy azon is túl.

A bázisfinanszírozás két formáját, a kapacitásfinanszírozást és a feladatfinanszírozást lényegében felváltotta tehát a teljesítményelvű finanszírozás: a tételes teljesítményelvű elszámolási rendszer, a német pontrendszer a járó beteg ellátásban, a normatív finanszírozás hagyományos formája, a fejkvóta alapú elszámolás az alapellátásban és a modern változat, a HBCS szerinti finanszírozás az aktív fekvőbeteg ellátásban.

Meglátásom szerint azonban ez a felbontás és gyakorlat minden szándéka és elnevezésük megtévesztő volta ellenére globálisan tekintve valójában ugyanúgy bázisfinanszírozást jelent, mint amikor a tanácsrendszer idején a költségvetési törvényekben meghatározták, hogy mennyi jut az egyes kasszákra, illetve összességében az egyes fő szolgáltatási csoportokra, intézményekre. A kórházak, háziorvosok, járóbeteg-ellátók szintjén a jelen finanszírozási gyakorlat valójában nem korrekt finanszírozást, hanem forrásallokációt jelent: tehát a meglévő keretek elosztását, szétosztását.

  A finanszírozás maga a forrás átutalása. Az, hogy a járó beteg kasszában, a HBCS-kért való tülekedésben, a háziorvosi kártyák begyűjtésében ki mennyire élenjáró, az voltaképpen szintén forrásallokáció, vagy passzívban forrásallokálódást jelent, csak egy szinttel lejjebb.

Most csak jelezném, hogy az ún. „teljesítményelvű” finanszírozás kritikájára más munkámban is részletesen kitértem, összefoglalva ismét kihangsúlyoznám, hogy véleményem szerint az egészségügy teljesítménye olyan mutatókban mérhető, mint a születéskor várható élettartam, csecsemőhalandóság, egészségben eltöltött életévek száma, tehát az ún. népegészségügyi mutatókban, nem pedig abban, hogy hány beavatkozást könyvelünk. A mai forrásallokációs gyakorlat, globalizálódó világunk egyik téveszméje; minél több beteget megjeleníteni és minél több gyógyszert és más kezelést elrendelni, esetleg ugyanannyi pénzből. Ez az érdeke a beszállítóknak, a jelen rendszert sikeresen működtetni kívánó kórházi-, rendelőintézeti menedzsmentnek, a csaló betegnek, de nem az ország egészének.

Az egészségügyi intézményvezetők a mai napig a fekvőbeteg-ellátást prezentálják a járóval szemben, többek között a HBCS-k koncentráltabb forrásteremtő képessége miatt, bevétel szempontjából az ambuláns pontok másodlagosak. Vizsgáljuk meg, hogy mit takar a kevesebb hasznot hozó járó beteg ellátás!

A bevételek elszámolásának alapja az ún. német pontrendszer, mely az egyes esetekhez rendelt beavatkozásokat írja jóvá előzetesen megállapított, fix pontok alapján. Országosan a finanszírozás kerete az ún. járó beteg kassza, mely első megközelítésben zárt, ez azt jelenti, hogy egy bizonyos összeg osztható szét, így minél több beavatkozást – pontot jelentenek le a szolgáltatók, annál kisebb lesz egy pont értéke. A rendelők ugyanakkor éppen abban érdekeltek, hogy minél több esetet jelentsenek, hiszen akkor kapnak magasabb finanszírozást. Aki ebben az őrült hajszában nem tart lépést a többiekkel, könyörtelenül lemarad és „veszteségessé” válik. Tehát annak ellenére, hogy a pontok értéke devalválódik, annak érdekében, hogy életben maradjon, fokoznia kell teljesítményét. Ugyanakkor a teljesítmények, bizonyos beavatkozások felpörgése esetén az OEP töri, esetleg felezi, harmadolja a pontértéket, csakúgy, mint a soknullás bankjegyeknél magas inflációs ráta esetében  pl. 3 nulla elhagyásával a Nemzeti Bank, de míg ez a pénzügyi manőver a gazdaság egészére nézve adott pillanatban egyetemleges, addig a különböző szakmák különféle beavatkozásainál rapszodikus, esetleges. Éppen ez az egyik közgazdaságilag értelmezhetetlen, finanszírozási oldalról nonszensz körülmény szól a privatizáció ellen: nem tervezhető a bevétel, még csak rövidtávra sem. A másik természetesen az input oldal: időről időre változnak maguk a jelenthető beavatkozások is, továbbá a finanszírozási szerződések megkötése évente történik, így ez gátja lehet mindenféle beruházás biztonságos.  

Az ún. ISO rendszerek elsősorban a kivitelezés folyamatára figyelnek, az eredmény már kevésbé fontos, azt eleve vitathatatlannak állítják be. Ebből adódik az a lehetőség, mivel a finanszírozás mértéke látszólag egyenes arányban áll a jelentett beavatkozásszámmal, egy-egy szolgáltatónak, de nem a betegnek az a gazdasági érdeke, hogy minél több beavatkozást kódoljon minél többször. A teljesítmények évről évre történő felpörgetését jól mutatják a betegforgalmi statisztikák a járóbeteg-ellátásban is. 

A HBCS bevezetésekor, 1993-ban az OEP statáriális gyorsasággal költségszámításokat kért a magyar kórházaktól. Ekkor derült ki, hogy hazánkban a zirci a legolcsóbb, a soproni kórház pedig a legdrágább kórház. Ugyanazt a szolgáltatást ugyanis utóbbi többszöröséért állította elő.

Így számolták ki az egyes betegségek gyógyításának átlagköltségét, a HBCS-t, amit aztán az inflációnak megfelelően korrigálnak évről évre. Ebből adódóan egy előnye mindenképpen lett a HBCS bevezetésének: ha egy fix összegben nevezi meg a kórház várt HBCS értékét, akkor érdemes lesz takarékoskodnia. Ez a költségtakarékossági elv működik is és pozitívum.

Azonban a kórházak arra is rájöttek, hogy ha magasabb vagy több HBCS-t könyvelnek, akkor is nő a finanszírozásuk. Így motivált lett a beteggyártók igénye. A több beteg valóban magasabb változó, egy bizonyos szint fölött már nagyobb állandó költségeket is igényel.

Új műszerek, gyorsabb (tényleges) amortizáció, több gyógyszer.

Az egyes eset szintjén költségtakarékosság, összességében költségrobbanás. Amikor a betegszámlákat elkészítik a kórházak, azoknak 2 sarokpontjuk van: az egyik az adott betegségre az OEP által fizetett finanszírozás, a másik az a számított ráfordítás, amit a kórház kikalkulál. Ezt a kettőt lehet még cifrázni, azonban a közgazdasági értelemben a valósághoz nincs sok közük.   Egy magán szolgáltató költséggazdálkodásán keresztül beszerzi termelési eszközeit és megállapít egy árat, amit a piac törvényeinek megfelelően korrigálhat, azonban az OEP által finanszírozott intézmények zömében mégsem privát társulások, akik maguk szabhatják meg áraikat.


;