Milyen, növekvő társadalmi, közösségi áldozatok, költségek árán lehet "életben tartani" a globális gazdasági növekedést?

Olvasási idő
5perc
Eddig olvastam

Milyen, növekvő társadalmi, közösségi áldozatok, költségek árán lehet "életben tartani" a globális gazdasági növekedést?

2017. november 12. - 12:05

 

Újabb, világméretű "ultima ratio" a "birodalmak háborújának" elkerülésével?

A kép illusztráció! - Forrás: 24.hu

„Maguk közgazdászok annyira tudatlanok… állandóan olyasmiről beszélnek, amiről nem tudnak semmit”. (Michael McLalland).[i]

Keynes az árutermelő piacgazdaság ellentmondásának tekintette, hogy társadalmi, egyéni szükségletek kielégítésére szerveződnek a tőkés vállalkozások, de alkalmatlanok üzleti „küldetésük” deklarált teljesítésére: a társadalmi, emberi szükségletek kielégítésére.

Bírálták is a gazdasági-pénzügyi érdekcsoportok, hiszen ő, mint a 20. századi árutermelő piacgazdaság elméleti „vezére” fogalmazott meg ilyen kritikus nyilatkozatot: világossá tette egyúttal, hogy tudományos gondolkodóként nem csak tudásban, erkölcsileg is felette áll az üzleti világ szereplőinek és haszonélvezőinek.[i]

A 20. század első harmadához képest nagyot változott a világ. Keynes megérzése és bírálata, a mai, globális kapitalizmus kialakítása következtében, sok százmillió ember személyes tapasztalatává vált.

Az üzleti világ gyakorlata igazolja: ez az árutermelő piacgazdaság nem csak a társadalmi, emberi szükségletek optimális kielégítésére alkalmatlan, hanem vészes tünetei vannak a vállalati-állami gazdaságpolitika globális csődjének: nem csak a társadalmi szükségletek kielégítésére válik alkalmatlanná, hanem antiszociális gazdasági rendszerré alakul.

A kérdés ma már szinte nem is úgy jelenik meg, hogy milyen emberi, társadalmi szükségleteknek kellene megfelelnie az árutermelő piacgazdaságnak, hanem éppen ellenkezőleg, milyen, növekvő társadalmi, közösségi áldozatok, költségek árán lehet még életben tartani egy újabb, világméretű „ultima ratio” lehetőségének elkerülésével? Milyen természeti, ökológiai megújítást „igényelhet”, követelhet a globális, árutermelő piacgazdaság a közösségektől (minden ellenszolgáltatás nélkül, tehát ingyen), hogy alacsony gazdasági és még rosszabb társadalmi hatékonyságát képes legyen fenntartani, privilégiumait, hatalmát a közösségek költségén megőrizni? Aránytalanul nagy természeti-ökológiai, társadalmi károkozások, ökológiai és társadalmi rombolás révén tudja csak „fenntarthatóságát” biztosítani. Ha a gazdasági növekedés fenntarthatóságának ára, hogy folytatódjék a természeti környezet és a társadalom pusztítása, ez a trend nem „csak egy öngyilkos”, hanem egy globális környezetpusztító gazdasági civilizáció tragikus „műve” lehet.

Ha az árutermelő piacgazdaság nem alkalmas az egyéni és közösségi szükségletek kielégítésére, akkor mire alkalmas?

Keynes gondolata az árutermelő piacgazdaság szerény „képességeit” illetően a mostani gazdasági, társadalmi válság tükrében még nagyobb hatással kellene, hogy legyen a tudományos életben, a közgondolkodásban. A hitelválságnak nevezett pénzügyi spekulációk bizonyítják, hogy a hitelezés elsődleges célja az adósok szekularizálása és nem a gazdasági-társadalmi szükségletekkel összefüggő, pénzintézeti szolgáltatás, a közösségi és egyéni szükségletek kielégítésére. Ezt a válságot még nem sikerült a tudós közgazdászoknak elfogadhatóan megmagyarázni, elfogadtatni sem. Az idegen, személyi-családi jövedelmek, vagyonok „rekvirálásának”, szervezett, spekulatív technikái kívül vannak a közgazdaságtudomány határain. Bajorországi szakértő mondta egy televízió műsorban: a hitelválságban keresik azt a pénzt, ami soha sem létezett, de most valakinek vissza kell fizetni.

A kormányok „erőlködnek”, hogy még a piaci „rendszer” logikája által értelmezhető, jogállami, alkotmányos stb. szabályok figyelembe vételével, a domináns, privilegizált gazdasági hatalom oldaláról elfogadható megoldásokat kutassanak fel, a pénzügyi és gazdasági válság szociális következményeinek mérséklésére. A szóba jöhető megoldásoknak a közösség, a társadalom viseli az elviselhetetlenné növekvő terheit. Az adott gazdasági-társadalmi viszonyok tiszteletben tartásával nem sok esély mutatkozik.

A magyarországi, 2018-re tervezett központi állami költségvetés bevételi oldala jól mutatja a nemzetközi gyakorlatot az EU tagországaiban: a gazdálkodó szervezetek befizetése alig éri el a teljes központi költségvetés 10, azaz tíz százalékát. (Már csak azt kellene tudni, mely vállalkozások fizetnek ilyen arányú összeget.)

A vállalatok romló minőségű tömegcikkek agresszív értékesítésével (marketing), a természeti erőforrások mértéktelen pocsékolását folytatják, rossz színvonalú használati értéket „sóznak rá” a fogyasztókra. A levegő szennyezése intézményes árucikké vált. Az elektronikai iparág, a kutatás-fejlesztés nagy állami költségével (a hadiipari kutatás-fejlesztés gyakorlatához hasonlóan) állít elő olyan hardvereket, amelyek felhasználása szellemi és kulturális értelemben „elhanyagolhatóak”, s gyakran káros szennyező iparnak tekinthető: ebbe a kategóriába tartozik a filmipar, a tömegkommunikáció, a könyvkiadás nagy része és sajnálatos módon, az iskolai oktatás-nevelés, tartalmilag is.

A kényszerfogyasztásra és luxusfogyasztásra épülő üzleti erőszak, amelynek célja a magas haszon, a gazdasági és a politikai hatalom monopolizálása, befészkelte magát az informális személyes kapcsolatok világába, ami a közösségek erkölcsi rombolásához vezetett. Az erkölcsi romlásnak, rombolásnak klasszikus „helyszínei” a „forszírozott” etnikai konfliktusok, illetve annak vélhetően irányított, veszélyes formái, az iskolai és utcai erőszak, a szervezett bűnözés „kultúrájának” asszimilációja a személyes, informális kapcsolatokban.

Az agressziót politikusok úgy értelmezik, mint az egyének és a gazdasági szervezetek önvédelmi reflexét, túlélésének szindrómáját, és nem, mint társadalmi anomáliát. Szó volt megélhetési bűnözésről. Már beszélnek hajléktalan-bűnözésről. Terjeszkedik az antiszociális, pusztító értékrend és magatartás, olykor „intézményesített, állami”, államközi keretek között. A költség nélküli, vagy kis költséggel, áthárított költséggel megszerzett, erőszakos profitmaximalizálás (deviancia, idegen javak elsajátítása) lassan-lassan, a közösséget veszélyeztető bűnözés szinonimájává válhat.

A leegyszerűsített piaci-gazdasági morál, dekadens kultúra és gondolkodásmód (megszedem magam, kaszálok stb.) rátelepednek a társadalmi kisközösségek, a magánélet területeire: alacsony költséggel, lehetőleg munka nélkül, kevés ráfordítással nagy nyereséghez hozzá jutni. Nincs elvi különbség az iskoláskori, terjedő gyermekkori deviáns magatartás, általában a gazdasági bűnözés, a nagy monopóliumok, gazdasági szervezetek antiszociális piacgazdasági tevékenysége között, aminek alapját az erőfölényük képezi. Legalábbis az elvi különbségek elenyészőek.

 
[i]               Az angliai születésű Hazel Henderson az amerikai környezetvédő mozgalomban érett "alternatív" közgazdásszá, jövőkutatóvá, lapszerkesztővé, számos jó nevű kutatóhely munkatársává, J. Carter elnöki tanácsadójává. A vele készített interjú szövegéből idéztünk. (ALTER/INFO 1. sz.; ford.: Molnár Vera.)
[ii]               Keynes és követőinek elméleti korlátait úgy is értelmezhetjük, hogy több gazdasági elmélettel próbálkozott a kapitalizmus a két világrendszer szembenállásának idején. Céljuk, feladatuk, hogy a szocialista világ vezéreszméivel szembe tudjanak állítani – saját használatra és a nemzetközi ideológiai háborúskodásra szolgáló – gazdasági, szociológiai „koncepciókat”. Ezeknek a koncepcióknak a jelentősége azonban a monolitikus világuralmi tendenciák (globalizáció) időszakában amortizálódtak, lejárt az idejük, „szavatosságuk”, nincs mivel szemben védekezniük, ugyanakkor alkalmatlanok, hogy egy új gazdasági, társadalmi világrend szellemi alapjaivá válhassanak.

;