Másfelől tagadhatatlanul szerencsés, mert olyasmit adott kezembe, amit addig egyetlen tanárom sem volt képes.

Az első olyan osztályba kerültem, aminek osztályfőnöke is volt. Alig hittem el, hogy mindössze nyolc év választ el minket. Ahogy nyilván ő is tartott tőlem, hiszen addigra meglehetősen rossz hírem kelt iskolámban.

Mégis fogadott és ha voltak is fenntartásai irányomban, nem mutatta. Így kezdtük el a 2003-2004-es tanévet.

Első, az osztályában átélt jellegzetes emlékeim egyike az az óra, amelyiken Poe-val foglalkoztunk. Számomra ismert és kedvelt szerző lévén nem aggódtam a várható számonkérés miatt, emlékeztem az előző évem anyagára így más módon kerestem forrást. A könyvtárban megakadt a szemem Poe angol versein. Az órára kikölcsönöztem.

Bár én összehasonlíthatatlanul jobb osztálynak érzékeltem, a fegyelmezés nálunk is probléma volt. Osztályfőnökünk azonban meglehetős kreativitással és – dacára hivatástudatának – kiváló humorral kezelte a felbolydult társaságot. Így, ahelyett hogy leteremtett volna minket, azt mondta, egy percet kapunk, hogy „kinyüzsögjük” magunkat. Érdekes módon nem kellett megvárnia a perc végét.

Aztán egyszerre felszólított, nevemet hallva pedig felpillantottam a kikölcsönzött könyvből és azt láttam, hogy az egész osztály engem figyel. Megkérdezte, mit csinálok, én pedig megmutattam a könyvet.

Így kezdődött, azóta barátsággá fejlődött kapcsolatunk.

Attól kezdve különös figyelmét élvezhettem. Nem azért különleges ez a figyelem, mert csak nekem járt volna. Hanem azért, mert immár annak a huszonhét embernek a részévé váltam szemében.

Az azt követő két évben nem telt el úgy hét, hogy ne kaptam volna tőle néhány gondolatot. A szavak felett különös hatalommal bírt. Játékszerei és szórakoztató eszközei voltak. Akkoriban kezdtem írni, így csodálatomat ezzel kivívta. Különösen egyedi „leteremtései” élnek élénken.

„Isten hozott mindenkit Tirpákiában, a környék növény- és állatvilága a teremben csodálható meg.”

Bár egy ilyen szokatlanul megfontolt kirohanáshoz igencsak rendetlennek kellett lennünk.

Ugyanakkor őrizkedett visszafogni minket. Kollégáival ellentétben ismerte serdülőkorunk sajátosságát, hogy szükségünk van a féktelenségre. Ennek természetéről tanúsított kiváló ismerete eredményeképp minden hónapban egyszer „Éjszakázz velünk!” programot szervezett az iskolában. Ennek lényege az volt, hogy egy pénteki napon este összegyűltek a programra jelentkezők, és egész éjszaka az iskolában különböző programokon vagy szabad foglalkozáson tombolhattuk ki magunkat.

A rendezvény célja az volt, hogy korunkból adódó energiáinkat biztonságosabb körülmények közt és ha lehet, hasznosan engedjük ki. A program több éven keresztül futott.

Az ő iránymutatása más volt. Minden diákja kedvencének érezhette magát. Ismert minket, félelmeinket, frusztrációinkat, vágyainkat.

Miután leérettségiztünk sem szakadt meg kapcsolatunk. Az idő tájt indította be a később több díjat is jegyző színjátszó kört, ami meglehetősen szokatlannak tűnt egy akkor még első sorban elektrotechnikai szakközépiskola esetében.

Érthető hát, hogy a nemrégiben megszervezett osztálytalálkozón megütközve szembesültünk a ténnyel, már nem tanít. Új pályáján is kiváló, arra törekszik, amit tanárként is igyekezett megvalósítani. A legjobbnak lenni, de embernek maradni.

Különös véletlen, hogy e sorok írójának névnapja és az ő születésnapja egy napra esik. Ez az a nap. Így ezzel a rövidke visszaemlékezéssel szeretném köszönteni, bízva abban, hogy az immár csak pislákoló parázsból kipattant szikra új lángot vet. A korunkat ülő sötét elűzéséhez erre a lángra van szükség.