Így érezhetik magukat azok a kórházigazgatók is, akiknek egy bizonyos, a médiában lehozott egészségügyi hírek ellen tiltakozó levelet kellene aláírniuk.

Annál is inkább kínos a helyzet, mert bár az EMMI egyenlőre csupán „kéréssel” fordult az igazgatók felé az is kiderült, hogy az érintettek közül száz vezetőnek épp ez idő tájt jár le a mandátuma. Milyen érdekes időzítés, nemde?

Ily módon a levél feléjük kevésbé kérés, mintsem utasítás.

És itt képez a szakmai etika és a politikai függés ellentéte sajátos dilemmát.

Ahogy azt Váncsa István több fórumon is kifejtette, az emberek hipotézisek felállításával alkotnak képet önmagukról. Első feltevésünk, hogy az ember légyen bárminemű, értelemmel bír. A második feltevés ennél egy kicsit szubjektívebb. Valamiért az ember énképéhez elengedhetetlenné vált az a hipotézis, hogy az objektum amiben az „én” fogalma központosul, több ésszel van megáldva másoknál.

Eddig a filozófia lecke. Tudva levő, hogy a választók túlnyomó többsége számára elérhető egészségügyi ellátás a mélyen ásító pusztulás szakadékán billeg. Épp csak az nincs kiírva az érintett kórházak homlokzatára:

„Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel.”

Ha feltételezzük azt, hogy nem véletlenül, hanem szakmája kiválóságaként kerül valaki egy ilyen kiemelt fontosságú intézmény élére, azt is el kell fogadnunk, hogy az orvosi esküt is komolyan vette munkával töltött élete során.

Mit fog tenni egy kórházigazgató, ha egy ismert és tagadhatatlan tény elleni tiltakozásra szólítja fel az szakmában véletlenül sem avatott minisztérium személyzete, akiknek egyéb felkészültsége is csak a kormány számára nem kérdéses? Hiszen abban az esetben, ha nem csatlakozik az indítványhoz, egzisztenciáját kockáztatja. Ez nem csupán méltánytalan, de emberi méltóságában is súlyosan megsérti a szakmájában töltött idő alatt emberéletekért küzdő igazgatót.

Ha ellenben inkább belemegy az EMMI e morbid játékába, nem csupán a nyolc év alatt kialakult és azóta folyamatosan romló helyzetet állandósítja, de ebből fakadóan veszélyezteti a gondjaira bízott betegek életét és az általa alkalmazott orvosok biztonságos munkakörülményeit. Ezt az orvosi eskü kifejezetten tiltja, de ami még rosszabb, a Btk. gondatlanságnak nevezi.

Bárhogy is fusson ki a kormány jelenlegi, a tökéletes kontroll elérésére tett kísérlete, nem nehéz megjövendölni, hogy a jövőben törvényi tervezetet nyújtanak majd be arról, hogy tapasztalt orvosok helyett, pártkatonákat ültessenek a kórházak élére.

Arról, hogy ezzel lényegében egy passzív genocídium kivitelezését hajtják végre, kiváló összehasonlítást jelent Ceauşescu egészségügyi politikája.