A reklektor.hu az interjú rendszerváltásról szóló részét emelkte ki, bíztatva az olvasót a teljes interjú elolvasására.

Nagy Imréék újratemetése után volt egy hosszú beszélgetésem Krassó Gyuri bácsival. Nagyon megfogott a radikalizmusa. Lehet, naiv vagyok, ám változatlanul úgy vélem, az övé volt a helyes stratégia. Egyedül ez a szent, rokkantnyugdíjas bohóc látott át a teniszütőn. A rendszerváltó ellenzék pedig, úgy ahogy volt, testületileg belegaloppozott az állampárt csapdájába. ’89-ben ugyanis abból kellett volna kiindulni, hogy az MSZMP illegitim, hiszen nem törvényesen, szabad választáson került hatalomra. Pont. E mögé a brutális és megkérdőjelezhetetlen tény mögé kellett volna az ellenzéknek egységesen fölsorakoznia. Ebből nem szabadott volna engedni, ha a fene fenét eszik is. Persze egy kicsit később került volna sor a változásokra, ám azok a változások legalább valódi változások lettek volna. Az ellenzék azonban hagyta, hogy benyálazza őt a régi nómenklatúra. Hiszen az MDF, az SZDSZ és a Fidesz éppúgy nem volt fölhatalmazva arra, hogy tárgyalásokat folytatgasson a nép feje fölött, mint az MSZMP. Őket sem bízta meg ezzel egyetlen szavazópolgár sem. Ha a rendszerváltást igazi, tőrőlmetszett demokraták csinálták volna, akkor a “semmit rólunk nélkülünk” elve alapján csak és kizárólag az új választás szabályairól, illetve annak technikai lebonyolításáról szabadott volna a kommunistákkal egyeztetni. Kolosszális hiba volt leülni velük a Nemzeti Kerekasztalhoz. Az ellenzék tapasztalatlan és ügynököktől hemzsegő pártocskái ezt alaposan benézték.
Megszédültek a fölkínált történelmi szereptől, és Grószék tervének megfelelően – a megunhatatlan népi-urbánus törésvonal mentén – hamar egymás ellen is fordultak. A komcsik így nevető harmadikként már ’94-ben újra helyzetbe kerültek. A főszereplők utólagos önigazolásait ismerjük. Éles volt a szitu, hisz még bent voltak a ruszkik, meg ott volt ugyi még az a hatvanezer kigyúrt Rambo, értsd részeg munkásőr is, muszáj volt tehát a vérontást elkerülni, ez volt az adott helyzetben az egyetlen felelős magatartás. Ez kamu. Pro primo, a Szovjetunió elveszítette a hidegháborút, s így önmagát is. Megszűnt mint világhatalom. Ha a Vörös Hadsereget nem vetették be Moszkvában, akkor nyilván nem fogják a gyarmatokon sem. Pro secundo, a munkásőrség, ez a stréber, számító bagázs soha nem mert volna még megnyikkani sem, nemhogy a szolgálati fegyverét használni, ha nincs mögötte a Szovjetunió, vagy legalább a magyar társadalom döntő többsége. Pro tercio, ha Krassó látta, nekünk is látnunk kellett volna, milyen okosan manővereznek Grószék. Már itt, a történet legelején beindult tehát a suskus a régi és az új garnitúra között. Ezt a jóvátehetetlen hibát csak fokozta az SZDSZ koalíciója a többséget szerzett cucilistákkal, illetve Orbán a maga demagóg, korrupt egypártrendszerével. Magyarország ismét olyan kényszerpályára került, melyről, ki tudja, mikor és hogyan tudunk majd csak lekanyarodni.

Szóval miért lépett ki?

Depresszióssá tett ez a fölismerés. És már Nagy Imréék újratemetésén is éreztem, hogy akárcsak ’45 után, úgy ’89 után is elmarad majd a szembenézés, a katarzis. Nem lesz itt se igazságszolgáltatás, sem elszámoltatás, sem ügynöktörvény. Már ott, a Hősök terén világossá vált számomra, hogy megint elszalasztottunk egy esélyt, egy olyan esélyt, amilyen csak nagyon-nagyon ritkán adódik. Ne feledje, én pont a rendszerváltás előtt töltöttem másfél évet Varsóban. A Wałęsa-Miodowicz vita után jöttem haza. Kint mit láttam? A lengyel ellenzék vezetője egy korántsem hibátlan, de vagány, hívő, nyolcgyerekes villanyszerelő volt, akit leplombált konténerben csempésztek be a saját nagygyűlésére, és volt, hogy nőnek öltözve, tűsarkúban és parókában keveredett át a rendőrkordonon a pódiumig. A Szolidaritás igazi munkásmozgalom volt, színes és kreatív tömegbázissal. Az erőszakmentességet nagyon komolyan vették, ellenben sztrájkoltak. Ez a roppant hatásos módszer, a sztrájk, teljesen hiányzott a hazai ellenzék arzenáljából. Nálunk lehangolóan száraz, elméleti figurákból állt a második nyilvánosság, akik pontosan tudták, meddig mehetnek el. Tudták, ha kilépnek a nekik fenntartott homokozóból és megjelennek a gyárakban is, egy órán belül lecsuknák őket. Ennyit pedig már egyikőjüknek sem ért meg az ügy. Kádár megnyugodhatott, hiszen a dolgozók nélkül ebből sosem lesz semmi. Nem vádaskodom, hiszen jelentős különbségek vannak a magyar és a lengyel társadalmi fejlődés között, rezignáltan konstatálom csupán a nyilvánvalót.

Nagy Imre újratemetésén miből érezte meg mindezt?

Azzal, ami ott történt, semmilyen szinten nem tudtam azonosulni. Rühellem az elitizmust, mely a hős Gimes Miklósnak, egy újságírónak külön koporsót ravataloz föl a színpadon, míg a több száz kivégzett kétkezi munkásfiút és -lányt belekényszeríti egybe. Ez kegyeletsértés és ostobaság egyszerre. A marxista politbürónak az a tipikus képmutatása, mely szavakban mindig hízeleg a prolinak, ám valójában irtózik a szagától.Az esemény számos mélypontja közül a legmélyebb az volt számomra, amikor Mécs Imre arra kérte a jelenlévő kétszázezer embert, hogy fogjuk meg egymás kezét és mondjuk utána, hogy… A politikai giccsnek ettől a non plus ultrájától a gálám kifordult. Az úttörőavatást juttatta eszembe. Félreértés ne essék, biztos vagyok benne, hogy Mécs ezt őszintén gondolta. Biztos 2006-ban is őszintén gondolta, hogy az MSZP-listán a helye. Néhány szereplő őszintesége azonban mit sem változtat azon, hogy volt ebben a bárgyún kenetteljes produkcióban valami végtelenül hazug, valami, amiből számomra már ott és akkor ordított, hogy ez a rendezvény a maga kiszámított, profi effektjeivel voltaképp egy az elvtársak szája íze szerint való nesze semmi, fogd meg jól, mely végső soron az ő hatalomátmentésüket szolgálja. Orbán beszélt utoljára. Tudatosan vagy csak ösztönösen, de ő már az előkészületek során megorrinthatta, hogy Grószékat, az esemény valódi szervezőit, semmi más nem érdekli, csak az, hogy ne legyen rendbontás, hogy túl legyenek valahogy ezen a kényes epizódon, s az óriási tömeg a szertartás után szép csendben, a könnyeit morzsolgatva szétoszoljon anélkül, hogy bárkinek is eszébe jutna másik helyszín felé megindulni. S hogy véletlenül se tessünk forradalmat csinálni, élő közvetítésben üzenték meg minden érintettnek: az ellenzék számára semmiféle problémát nem jelent ország s világ előtt összeborulni a több száz magyar suhancot fölakasztó MSZMP-vel. Émelyítő.

reflektor.blog.hu