h i r d e t é s

A bűnözés és a jog: a szociális parazitizmus!

Olvasási idő
5perc
Eddig olvastam

A bűnözés és a jog: a szociális parazitizmus!

2018. április 19. - 19:20

 

Az ember magatartásmódok magas differenciáltságú rendszeréveivel rendelkezik, amelyek a „sejtállamban” folyó antitestképződés mintájára arra szolgál, hogy kivesse magából a közösséget károsító élősködőket.

(Konrad Lorenz: Az emberiség nyolc halálos bűne. Szemelvények szerkesztve. 20.23. oldal).

 

Egy bűnöző megítélésénél igen nagy jelentőségű az, hogy defektusa genetikai vagy nevelési eredetű-e, mert ebből következtetni lehet arra, hogy a társadalom által ismét elviselhetővé lehet-e tenni.

A kriminológia ismeri a legjobban, milyen kevés a kilátása annak, hogy az úgynevezett "érzelemszegény" emberek társadalomképessé váljanak.

Ez ugyanúgy vonatkozik az érzelemszegényen születettekre, mint azokra a boldogtalanokra, akik csaknem ilyen sérüléseket szenvednek el nevelési hiányosságok - elsősorban a hospitalizáció (René Spitz) - miatt. Korai gyermekkorban az anyával való személyes kapcsolat hiánya a későbbiekben, ha nem még rosszabbat, társadalmi kötődésre való képtelenséget okoz, aminek a tünetei feltűnően hasonlítanak a veleszületett érzelemszegénységre. Nem állíthatjuk, hogy a veleszületett zavarok mind gyógyíthatatlanok, még kevésbé azt, hogy a szerzettek mind gyógyíthatóak; és a lelki sérülésekre is igaz "hogy jobb megelőzni, mint gyógyítani".

A feltételes reflexek mindenhatóságába vetett hit számos esetben felelős a jogalkalmazás melléfogásaiért. F. Hacker saját előadásán számolt be

Kansasban a topekai Menninger Klinikán arról az esetről, amikor egy fiatal gyilkos - akit pszichoterápiai kezelés alá vetettek, és bizonyos idő múlva "gyógyultnak" nyilvánítva bocsátottak el az intézetből- igen rövid időn belül újabb gyilkosságokat követett el.

 Csak a negyedik ember életének kioltása után jött rá a humánus, demokratikus és behaviorista társadalom, hogy ez a fiatalember közveszélyes. A négy ember elvesztése csekély ahhoz a kárhoz képest, amit a bűncselekményekkel kapcsolatos helytelen közfelfogás okoz; az a szinte vallásos hitté vált meggyőződés, hogy minden ember egyformán ártatlannak születik, és a bűnözők lelki és erkölcsi torzulásaiért a felelősség teljes mértékben nevelőiket terheli.

Ez a természetes jogérzék teljes lerombolásához vezet, főleg magánál a bűnelkövetőnél, aki önsajnálattal telve a társadalom áldozatának tekinti magát. Nemrégiben egy osztrák napilapban olvashattuk a megdöbbentő hírt, hogy egy tizenhét éves fiú gyilkosságot követett el szüleitől való félelmében. A fickó ugyanis megerőszakolta saját tízéves húgát, aki azzal fenyegette meg, hogy beárulja szüleinek, mire ő a kislányt egyszerűen megfojtotta. Az kétségtelen, hogy bizonyos mértékben a szülők is felelősek a történtekért, de a legkevésbé sem azért, mert a fiúba túl sok félelmet plántáltak. A véleményalkotásnak ezek a szélsőségesen patologikus esetei csak akkor lesznek érthetőek, ha tudjuk, hogy ezek egy kilengésre hajlamos szabályozórendszer funkciói.

A közvéleménynek nagy a tehetetlenségi együtthatója, csak hosszabb "holtidő" után reagál az új eseményekre, főként az eltúlzott tények durva egyszerűsítésére hajlik. Ezért jogosak a közvéleményt érő kritikák.

Igen gyakran olyan szélsőséges álláspontokat képvisel, amelyeket sosem fogadna el, ha nem ellenvéleményt kompenzálna. Ha összeomlik az éppen uralkodó nézet, ami egészen hirtelen szokott megtörténni, az inga egyből az ellenoldal még túlzóbb szélsőségei felé lendül.

Az élet időnként meglepő dolgokat produkál: azon a napon, amikor elkezdtem ezt a fejezetet írni, levelet kaptam az összehasonlító jog tudorától, Peter H. Sandtól, amiből most idézek is: az újabb összehasonlító jogtudományi kutatások egyre többet foglalkoznak a világ különböző jogrendszerei közötti szerkezeti hasonlatosságokkal (például, mint a Cornell University kutatócsoportjának nemrégiben publikált műve: Common Core of Legal Systems – A jogrendszerek közös lényege).

A valóban sok egybeesésre három alább következő magyarázat a legkézenfekvőbb: egy metafizikai-természet jogi (vitalistának felel meg a természettudományokban), egy történeti (eszmecsere a különböző jogrendszerek érintkezése és diffúziója folytán, azaz tanult magatartás imitálása folytán) és egy ökológiai (alkalmazkodás a környezeti feltételekhez, infrastruktúrához, közös tapasztalás útján elsajátított magatartásmódokat is beleértve).

Ehhez társul legújabban egy pszichológiai magyarázat; a jellemző gyerekkori tapasztalatokból eredő "jogérzék" (ösztönfogalom! ) direkt hivatkozással Freudra (elsősorban Albert Ehrenzweig, a Berkeley Egyetem professzora, "pszichoanalitikus jogtudományával").

Ennek az új irányzatnak lényeges felismerése, hogy a jogot, mint társadalmi jelenséget egyéni struktúrákra vezeti vissza, a hagyományos jogelmélettel ellentétben. Sajnálatos, hogy Ehrenzweig a joggal való összefüggésben folytonosan a szerzett magatartásm6dokat emeli ki, és elhanyagolja a lehetséges örökölteket.

Összegyűjtött értekezéseinek tanulmányozása után (ami egy jogászt is alaposan megizzasztana) meggyőződtem arról, hogy a "jogérzék" titokzatos fogalma (ezt a szót a régebbi jogtörténet is használja, de magyarázat nélkül) tipikusan veleszületett magatartásmódokat takar.

Teljes mértékben osztom ezeket a nézeteket, de tudatában vagyok a bizonyítás nehézségeinek is, amelyre Sand professzor úr is utal levelében. Az emberi jogérzék forrásairól bármit is fog állítani a jövőbeni kutatás, tudományosan megalapozottnak tekinthetjük, hogy a homo sapiens a magatartásmódok magas differenciáltságú rendszerévei bír, ami a sejtállamban folyó antitestképződés mintájára arra szolgál, hogy kivesse magából a közösséget károsító élősködőket.

A modern kriminológia is felteszi a kérdést, hogy a bűnözők magatartása mennyiben ered a veleszületett társadalmi viselkedésmódok és gátlások genetikai kieséséből, és mennyiben a társadalmi normák kulturális közvetítésének zavaraiból.

Ennek a meglehetősen bonyolult kérdésnek sokkal nagyobb a jelentősége a gyakorlati életben, mint a jogtudományban.

A jog az jog, és alkalmazkodni kell hozzá, alá kell rendelnünk magunkat, akár törzsfejlődés, akár kulturális fejlődés útján alakult ki. Egy bűnöző megítélésénél igen nagy jelentőségű az, hogy defektusa genetikai vagy nevelési eredetű-e, mert ebből következtetni lehet arra, hogy a társadalom által ismét elviselhetővé lehet-e tenni. Nem állítható, hogy genetikai torzulások célzott tréninggel ne lennének korrigálhatók, példa erre Kretschmer, aki kórosan sovány testalkatú embereket következetes gimnasztikával csaknem atletikus testalkatúvá tudott tenni.

Ha minden, a törzsfejlődéssel beprogramozott tulajdonság tanulás és nevelés által nem lenne befolyásolható, az ember csupán saját ösztönei felelősség nélküli játéka lenne.

Minden kulturális együttélés előfeltétele, hogy az ember megtanúljon vágyain uralkodni, az aszkézist hirdetők is erre szólítanak fel.

Az önuralom, az értelem, a felelősség ereje nem határtalan. Egy ép embernél is pont annyira elég, hogy beilleszkedjen a civilizált társadalomba.

Egy lelkileg ép ember és egy pszichopata - régi hasonlatommal élve - nem különböznek jobban egymástól, mint egy kompenzált és egy dekompenzált szívbajjal élő ember.

Az ember természetétől, vagyis törzsfejlődésétől - mint ezt Arnold Gehlen olyan találóan mondja – fogva kultúrlény, azaz ösztönös vágyai és az azok feletti, felelős módon, kultúrája erejénél fogva gyakorolt uralma egy rendszert alkot, amelyben mindkét alrendszer működése tökéletesen illeszkedik egymáshoz. Egy kis többlet vagy hiány, akár az egyik vagy a másik oldalon, könnyebben okoz zavart, mint azt az emberi értelem és tanulás mindenhatóságában hívők többsége gondolná. Bár az ember tréning segítségével megtanulhat úrrá lenni a vágyain, de ez az ellenhatás igen csekély mértékűnek tűnik. 


 

h i r d e t é s

h i r d e t é s

betöltés..