Az elmúlt napokban vaskos borítékot kaptam a magyar fővárosból, melyben a levélíró egy rákos beteg leleteivel dokumentálta azt, hogy egy, kezdetben még gyógyítható beteg hogyan jutott a hospice-palliatív ellátásig (a halál küszöbéig), anélkül, hogy három hosszú esztendőn át egyetlen szakorvos sem nyújtott neki segítséget.

A horror már 2017-ben elkezdődött, mikor először a Központi Honvédkórház, majd a ferencvárosi SOTE Transzplantációs és Sebészeti Klinika – végezetül a Kékgolyó utcai Országos Onkológiai Intézet CT- és PET vizsgálatai állapították meg a tüdő VI. lebenyében lévő daganatot. – A dr. prof. Kásler Miklós irányítása alatt működött intézmény ugyan megfelelő orvosi eszköz hiányában közel sem fért a tüdő jelzett területéhez, (a beavatkozáson részt vett orvosok, asszisztensek elnézést kértek a felesleges kínzásért) viszont a beteget átirányították a „nagyszerű intézet” területén működő fájdalom ambulanciára. – Mikor a Baross utcai klinika hat hónap múltán a daganat növekedését mutatta ki, a XII. kerületi Országos Korányi PulmonológiaiIntézetbe utalták be.

E helyen 24 órát sem töltött az oda beszállított beteg, dr. Ostoros Gyula főorvos belátással kezelte, hogy betege fájdalomcsillapító (fentanyl) hiányában otthonába történő szállítását kérte. Azon az éjszakán egyetlen nővér – és a szobájában pihenő ügyeletes orvos – felügyelt a két emeleten elhelyezett betegekre. Amikor az egyik agydaganatos beteg leesett az ágyáról, reggelig kellett várni, hogy szolgálatba lépjen egy beteghordó,mert a 45-48 kilós nővérke képtelen volt vissza segíteni a szerencsétlenül járt embert az ágyába.

A hospice intézményhez vezető utat 2018-ban a Péterfy Sándor Utcai Kórház Onkológiai osztálya jelentette. Az akkor már járni képtelen beteget családtagjai dr. Löbl Tibor főorvoshoz szándékozták vinni, aki akkor már – taxi segítségével szállítva a harmadik emeleten volt, azonban a főorvos egyéb sürgős teendőjére hivatkozva arra kérte a hozzátartozókat, hogy vigyék haza és majd a következő héten az ambuláns rendelésére elég lesz, ha csak a korábbi leleteket hozzák magukkal. „Kár lenne a beteget kínozni a folytonos szállítással…” – tette még hozzá. – Ezt követően az utolsó CT-vizsgálatot követő hospice-palliatív ápolás kezdetéig, 2020. július 2-ig (két és fél éven át!) az onkológus főorvos úgy „kezelte, gyógyította” a halál közelébe sodródott embert, hogy beteggel egyetlen egyszer sem találkozott. Leleteit, a számára kiírt fájdalomcsillapítókat és a végstádiumban lévőknek adagolt élelmiszer-helyettesítőket a közeli gyógyszertár rendelte meg és továbbította a hozzátartozóknak.

Konkrét segítséget mindössze a tavaly ősszel hivatalba lépett, Niedermüller Péter Budapest VII. kerületi új polgármester jelentette, segélyt adott a speciális étkezésre szoruló betegnek, valamint a kilencven évéhez közel járó dr. Bitó László, aki segített hospice ellátást biztosítani a haldoklónak.      

Betegellátás a jogállamban 

Minden betegnek joga van a szakorvosi szintű ellátásra. Ez nem azt a formális helyzetet jelenti, hogy papír szerinti szakorvosról legyen szó – hiszen a gyakorló (rezidens) orvosok nem juthatnának műtétekhez – hanem a felügyelet és így a felelősség biztosítását. A rezidens helyett minden esetben az őt gondozó főorvosnak kell felelni, a szakorvosi standard ugyanis minőséget jelez.

Magyarországon jogos a betegek félelme, hiszen már az alapkövetelményekkel is problémák vannak. – Amíg az Amerikai Egyesült Államokban 1000, az Európai unióban általában 750, Hollandiában 750, Németországban 460 a minimális műtéti követelmények száma – addig Magyarországon ez mindösszesen 250. – Ennek egyik oka a paraszolvencia rendszere. A rezidensek igyekeznek gyorsan összeszedni a hazai kötelező műtéti számot, hiszen számukra tarthatatlan, hogy munkahelyi elöljáróik, az idősebb szakorvosok „operálják le” a gyakorlatot igénylő fiatalok elől a műtéteket…

A nyugati államokban a rezidensek munkaideje többnyire reggel 6-kor kezdődik, és csak késő este végződik. Ugyanakkor számukra gyakoriak az éjszakai szolgálatok is – ők azok, akiket mindig el lehet érni (ezért is nevezik őket rezidenseknek „akik a kórház területén laknak” vagy annak közelében), bármikor rendelkezésre állnak, hiszen ott rezideálnak. Az éjszakai, négy-öt naponkénti szolgálatot ők külön díjazás nélkül vállalják. – Ezeken a helyeken, ha a rezidens panasszal él a túlmunka miatt, akkor kedvezőtlenebb megítélés alá esik, ami kockáztatja karrierjét. Aki valóban haladni akar és a maximális tapasztalatszerzésre törekedik, az nem nézhet az órára és az engedélyezettnél jóval többet dolgozik (olykor hetenként 100-136 órát is!) – Ebben a korban az ember teherbíró képessége jóval nagyobb, mint később, az sem hagyható figyelmen kívül, hogy egy szakorvosjelölt csak a jelenlétével tanulhat.

Amint azt egy korábbi jegyzetemben említettem, az ország gazdasági helyzete, az orvosok és nővérek (és úgy általában a szakmunkások) kivándorlása között szoros összefüggés van. Véletlen lenne, hogy Magyarországon már az orvostanhallgatók 45-55 százaléka is külföldön, többnyire a nyugat-európai államokban tervezi a jövőjét?

A gyógyszergyárak ügynök-orvosairól

Nem gondolom, hogy jogom lenne ítélkezni a Magyarországban lévő helyzetről, de én azt láttam a hazai kórházakban, hogy az egészségügyben ugyanazon gyógyszergyárak márkáit alkalmazza, kritikátlanul ajánlják ezen gyártók termékeit, amelyek sajnos nem hatékonyak és gyakran még károsak is lehetnek a páciensek egészségére. A magyar orvosok mutattak egy listát az itt használt termékek nevéről. Általában ugyanazon a többnyire import készítmények kerülnek alkalmazásra. Ezek azonban nem hatásosak. Úgy vélem, hogy hazánk úgy 30 évvel le van maradva még nyugat-Európától is.

A magyarországi kórházakban senki sem kezeli a pácienseit, az orvosok csak a magas vérnyomás tüneteitől szabadítanak meg ideiglenesen. Ha a beteg szedi a gyógyszert, vérnyomása csökken. Amint a gyógyszer hatása elmúlik, a vérnyomás ismét megemelkedik. Az ilyen éles ingadozások sokkal veszélyesebbek a szervezet számára, mint maga az állandó magas vérnyomás. Semmi perc alatt tönkreteszik a vérereket, és vagy szívrohamhoz vagy sztrókhoz vezetnek.

A magas vérnyomás ilyen jellegű kezelését Svájcban már a 90-es évek elején elhagyták. Gyógyszert szedni a vérnyomás csökkentésére két dolog miatt szinte teljesen lehetetlen dolog – mint már mondtam, hatástalanok, de nem is ez a betegség kialakulásának legfőbb problémája. A nyugdíjasok szinte egyáltalán nem szembesülnek ilyen jellegű egészségügyi problémákkal Svájcban vagy a németországi kórházakban. Sikeres fejlesztéseiket gyorsan alkalmazták az egészségügyi rendszerben és a hétköznapi életben. A svájci emberek rendkívül aprólékosak és rendezettek, odafigyelnek magukra, ezért a betegség megelőzése is teljesen hétköznapi az országban.

Kollár Erzsébet,
a rendszerváltók lelkiismerete