h i r d e t é s

A halálozás növekedése csupán állami költségcsökkentés az egészségügyben is!

Olvasási idő
2perc
Eddig olvastam

A halálozás növekedése csupán állami költségcsökkentés az egészségügyben is!

2018. szeptember 22. - 14:22

 

Magyarországon az ember már csak „egy költségtényező portéka”.

Forrás: pxhere.com

Az egészségnek nincs piaci értéke, nem un. „eladható termék”, de van ára, a humántőke használati értékének helyreállításával összefüggő költség, a gyógyítás vagy rehabilitáció árával fejezhető ki. Tehát olyan piaci árunak tekinthető, aminek ára a gyógyítás költségével jellemezhető, illetve használati értékének karbantartási költségével számítható.

Feje tetejére állították a hazai világot!

A humántőke befektetések költségelemzése és elmélete alapján nem az a kérdés, hogy mennyi pénz van az egészségmegóvás és rehabilitálás, mint a társadalom humántőke vagyona használati értékének megőrzésére, rehabilitálására, hanem az, hogy erre a társadalmi-gazdasági szempontból egyaránt meghatározó „vagyon tömegre” mekkora fedezet szükséges a gazdasági vagyonvesztés megakadályozására illetve minimalizálására.

Ez természetesen gazdasági s egyúttal „sui generis” etikai kérdés is: nevezetesen arról kell dönteni a közösség számára elfogadható módon, hogy mekkora mértékű az a humántőke vagyonvesztés, halálozás, munkanélküliség, munkahelyi ártalmak, stb. ami a közfelfogás szempontjából minimálisnak, elfogadhatónak tekinthető.

Mi történik, amikor a közösség nem rendelkezik megfelelő eszközökkel egy elfogadott, elfogadható vagyonvesztési mérték megakadályozására? Ez mindenképpen a természeti katasztrófa kategóriájába tartozik, amivel szemben a közösség kiszolgáltatott, védekezési készséggel nem rendelkezik.

A humántőke vagyonvesztés egyik lehetséges minimalizálásra alkalmas módja a humántőke vagyon létrehozásának, a tőkebefektetéseknek az ésszerű tervezése illetve megvalósítása.

Amennyiben ugyanis a tőkebefektetések logikája nincs összhangban a tőkefelhasználás szükségleteivel minőségi és mennyiségi értelemben egyaránt, szükségszerűen megnő már a befektetéskor várható veszteség mértéke. (Szakmában státusz inkongruencia titokzatos fogalommal jelöli, amitől nem lesz érthetőbb)

Biológiai értelemben a születések számának növekedése és a nevelés feltételeinek romlása, ami a közösség számára rendelkezésre álló eszközök hiányában jelentkezik, hasonlóan növekszik a várható halálozás mértéke, tehát a biológiai értelemben vett veszteség is. Ebbe a folyamatban a természetes kiválasztódásnak köszönhetően növekedhet az életképesebb egyedek számának növekedése is, a veszteségek viszont továbbra is magasak.

Kérdés, hogy milyen mértékben alkalmazható ez a szemlélet a humántőke befektetések következtében létrejövő vagyon veszteségeire, illetve ennek szociológiai értelemben vett kompenzációja milyen formákat ölthet, van-e a társadalomban ennek a kiválasztódási logikának valamilyen analógiája? Egyelőre úgy tűnik, hogy a humántőkében felhalmozott hasznosítatlan vagyon nem okoz hasonló hatásokat, mivel a felhalmozott tőke vagyon a közösségi gazdasági tevékenységek társadalmilag szervezett formája miatt le van választva azoktól a hardver eszközöktől, ahol egyáltalán hasznosulhatna. Szerepének, a tudástőkének a növekedése a gazdaságban azonban olyan tőkefajta súlyának növekedését jelenti, ami megköveteli a humántőke és a hardver eszközök tulajdonjogán alapuló kompromisszum létrejöttét, tehát új típusú kapcsolat kialakítását. Másképpen nem képzelhető el a humántőke társadalmi befektetéseinek költségeivel létrehozott humántőke vagyonvesztése, mivel a mai összekapcsolódási formákban nincs biztosítva az értékesítéssel összefüggő megtérülés, a közösségi befektetésekre nézve. Így, az amúgy tetszetősen hatékony vállalati gazdaság közösségi hatékonysága rendkívül alacsony, hatalmas társadalmi entrópiával képes működni.

Ennek következménye a közösségi források kimerülése.


 

h i r d e t é s