Az orosz fejlődés, ha ezt annak lehet nevezni, tizenegynéhány évvel megelőzi a magyart. Éppen azért izgalmas a könyv, mert számos tekintetben elég pontosan felismerhető benne a mi országunk és a mi jelenünk

– állította nekünk adott interjújában Filippov Gábor Anna Politkovszkaja Orosz napló című, magyarul nem rég megjelent könyvéről, amelyet a politológus szerkesztett. A Naplóban tényleg sorjáznak a 2000-es évek közepi putyini Oroszország és a 2010 utáni orbáni Magyarország közötti párhuzamok, de azért fontos és izgalmas olvasmány a Politkovszkaja-könyv, mert nyilvánvalóvá válnak belőle az egyértelmű különbségek is:

a könyv után bizonyos szempontból könnyebb, más szempontból nehezebb Orbán Viktort faék egyszerűséggel Vlagyimir Putyin figyelmes tanítványának beállítani.

Ha egy rendszer arra épül, hogy a normális demokrácia díszletét felhasználva épít ki autokratikus hatalomgyakorlást, akkor hasznos idiotizmus úgy tenni, mintha normális demokráciában élnénk

– mondja a politológus. Interjú.

Számos kérdőjel mellett felkiáltójelek is figyelmeztetnek a lapokról, hogy egy lopakodó autokrácia szinte észrevétlenül fordulhat át kegyetlen, nyíltan elnyomó diktatúrába, miközben a társadalom jelentős része némán tűr, a tiltakozók pedig egyre kevesebben vannak. De vajon a NER Magyarországa tényleg Oroszország nyomában kullog pár év spéttel, vagy Közép-Kelet-Európában mást tartogat a jövő?

Az életébe került, hogy megírhassa

A 2006. október 7-én, éppen Putyin 54. születésnapján kivégzett újságírónőről a könyv előszavában megjegyzik, hogy „kész csoda, hogy annyit élhetett, amennyit élt”. A csecsen háborúk mocskos titkairól, az orosz katonák szenvedéseiről, a terjeszkedő oligarchikus rendszerben mindent egyre jobban behálózó korrupcióról hosszú éveken keresztül író Politkovszkaja munkássága alapján tényleg csoda, hogy milyen sokáig életben hagyták. Egy orosz újságíróról könnyű ilyet leírni, egy magyarról már sokkal nehezebben lenne ez egyelőre elképzelhető, csak hogy rögtön egy nagy különbséggel kezdjük:

Putyin rendszerében mindennapi az emberrablásokig, kínzásokig, gyilkosságokig terjedő erőszak, míg Magyarországon ilyesmit nem látni, még ha kopaszok is akadályoznak meg népszavazási kezdeményezést vagy biztonsági őrök hajítanak ki országgyűlési képviselőket egy közintézményből.

A társadalmilag tűrt erőszaknak lett az áldozata az újságírónő is: az otthonául szolgáló moszkvai társasház liftjében lőtték kétszer mellkason, egyszer vállon, egyszer pedig fejbe a kétgyermekes, 48 éves anyát. Putyin elnöki ciklusai alatt összesen 24 újságírót öltek meg, közülük volt egy Anna Politkovszkaja.

Jellemző, hogy a gyilkosság miatt hosszas bírósági hercehurca után csak 2014-ben ítéltek el öt csecsen férfit – köztük egy FSZB-ügynököt és egy rendőrt – úgy, hogy korábban egyszer már felmentették őket. Világos, hogy a csecsenek legfeljebb végrehajtók lehettek, a megbízó kilétét máig homály fedi: sem Putyin irányába, sem a későbbiekben még majd sokat emlegetett Ramzan Kadirov irányába nem nyomoztak nagy lelkesedéssel a gyilkosság ügyében.

Az is jellemző, hogy Politkovszkajára nem vigyázott semmiféle hatóság, pedig korábban többször halálosan megfenyegették, megverték, elrabolták és kivégzéssel fenyegették, egyszer pedig meg is mérgezték, hogy ne érkezhessen meg a beszláni túszdráma helyszínére.

Az én álláspontom szerint viszont a lapulevél alatt növekvő gomba sem reménykedhet abban, hogy ha meghúzza magát, végül mindent kibekkelhet: szinte biztos, hogy valaki észreveszi, leszedi, és befalja. Aki pedig embernek születik, az végképp nem viselkedhet úgy mint egy gomba

– írja az Orosz napló legvégén Politkovszkaja a Hogy félek-e? című rövid írásban, megindokolva ezzel, hogy miért érezte úgy New Yorkban felnőtt, amerikai állampolgársággal is rendelkező diplomatagyerekként, hogy a rendszer sötét oldalát kell bemutatnia, ahelyett hogy a kényelmes és biztonságos emigráns életet választotta volna.

Vannak, akik emiatt ostobának és felelőtlennek tartják, a halálát pedig megelőzhetőnek és értelmetlennek. Viszont az életműve nélkül sokkal kevesebbet tudna arról a világ, hogy mi folyt és folyik Oroszországban, ami minta lehet más országok autoriter vezetői számára is.

Politkovszakaja nem akart gyáván, gombaként vegetálni egy lapulevél alatt, hanem emberként húzta ki magát: ezért hagyják tiszteletből a mai napig üresen az asztalát lapjánál, a Novaja Gazetanál, ezért találtak az otthoni asztalán megkínzott csecsenekről fotókat, és egy róluk írt riportot, amit már csak posztumusz jelentethettek meg félkész állapotban. Az Orosz Napló viszont teljesen kész lett, úgyhogy térjünk is át arra, mit üzen ezzel a könyvvel az az orosz nő, aki az életét adta, hogy mindezt megírhassa.

Rendőrök a ház előtt a kivégzés után Fotó: Natalia Kolesnikova / AFP Forrás: 24.hu

A parlamentarizmus halála a társadalmat is megöli

A naplóbejegyzések 2003 decemberétől, Putyin harmadik újraválasztásától 2005 szeptemberéig, a beszláni tragédia utóéletének feldolgozásáig tartanak. Az első rész Az orosz parlamentarizmus halála címet kapta, de lényegében végig arról szól a könyv, hogy egy versengő autoriter rezsim hogyan válik egyre represszívebbé, hogyan betonozódik be Putyin és körének mindenre kiterjedő hatalma, és ezáltal hogyan válik választásokon legyőzhetetlenné az Egységes Oroszország párt, és ez mivel következményekkel jár az orosz társadalomra nézve. Azaz arról, hogy miként teljesedik ki, és válik ezáltal valami mássá egy hibrid rezsim.

Reggel már nem hitetlenkedett senki. Oroszország elutasítva a demokraták hazugságait és arroganciáját, némán behódolt Putyinnak

– írta a választás másnapján Politkovszkaja, ami egy egyszerű névcsere után pontosan leírná a 2018. április 9-e reggeli ellenzéki közhangulatot is Orbán Viktor harmadik kétharmados győzelme után. Az ingyen vodkát osztogató képviselő, vagy a szervezetten szállított szavazók alakjai nálunk is ismerősek, viszont az urnákba tömködött plusz szavazatok, a hajánál fogva megrángatott választási megfigyelő, vagy az ellenzéki jelölt ablakán nejlonszatyorban bedobott testrészek képsorai szerencsére idegenek.

Mindenesetre ezen a választáson az Egységes Oroszország még így is verhető lett volna, de az összefogásra képtelen ellenzék nem tudott átlépni a saját árnyékán.

A töketlenkedő ellenzékiekkel sem szimpatizáló Politkovszkaja szavaiból szintén kirajzolódik a magyar ellenzéki paletta is. Grigorij Javlinszkij neve lehet ismeretlen, de leírása és szavai alapján képtelenség nem a liberális, szocdem gondolataival viaskodó Gyurcsány Ferenc fejét képzelni ennek az orosz férfinak a testére. Vagy ott a Jabloko párt, ami pont úgy múlik ki, mint nálunk az SZDSZ, hogy aztán jöjjön a helyére az SZPSZ, az oroszok LMP-je, és így tovább.

A helyzet társadalmi hatása egyértelmű: az ellenzékben politizálók kiégnek, esetleg elköltöznek az országból vagy eladják magukat, a társadalom jelentős része pedig fokozatosan fejet hajt a putyini úthengernek, mások mély politikai apátiába zuhannak, és úgy sem adnak esélyt az ellenzéknek, hogy mindent utálnak, amit Putyin képvisel.

Íme a politikai cinizmus ára

– jegyzi meg keserűen Politkovszkaja. Azért keserűen, mert látja, hogy az ellenzék szerencsétlenkedése és a propagandisztikus kommunikáció ellenére nem sikereket, hanem kudarcokat és kegyetlenségeket halmozó Putyin-rezsim politikai színjátéka közben az oroszok többsége magyar fejjel is elképzelhetetlenül nyomorog, elfeledve az állam által. Azon állam által, akinek a kegyeltjei Moszkva, Szentpétárvár, és még inkább Dubai és London utcáin élik gondtalanul fényűző életüket. De az oroszok úgy érzik tehetetlenek, így az újságírónőre sem figyelnek, inkább elfordítják a fejüket a negatívumokról.

Írásai visszhangját, azt elnyeli a központosított médiában dübörgő sikerpropaganda zaja. A rezsim pedig ettől is csak erősebbnek éri magát, és mivel az intézkedéseinek alig van társadalmi ellenhatása, ezért egyre elnyomóbbá válik.

A demokrácia díszletté válik, a parlamentarizmus színjátékká, és egyértelmű, hogy a rendszer logikájából adódóan nem konszolidálódhat, csak elnyomóbbá válhat.

Külön érdekes megfigyelni, hogyan viselkednek ezt látva a nemzetközi civilszervezetek – Soros-szervezetek, ahogy Orbán hívná őket, a Nyugat felforgató ügynökei, ahogy Putyin hivatkozik rájuk –, és hogyan követelnek folyamatosan jogállamot, miközben az már rég nincs, hiába követelik vakon. Mindenféle kiáltványokat, petíciókat, követeléseket fogalmaznak meg – ezek miatt egymást is kijátszva sokszor –, amelyek alapján úgy tűnik, hasznos munkát végeznek, és a továbbiakban is számíthatnak a külföldi támogatásra.

Annál jobb a fenyegetettség, minél valódibb

A hivatalnoki kar ugyanolyan lelkesen olvadt eggyé az Egységes Oroszországgal, mint annak idején a Szovjetunió Kommunista Pártjával

– írja le Politkovszkaja azt a számunkra is ismerős folyamatot, ahogy a kormánypárt fokozatosan megszállja az államot, és az állami intézmények élére, kulcspozícióiba saját kádereit ülteti. Putyinéknak egyre több erőforrásuk lesz, az ellenzék lehetőségei viszont ezzel fordítottan arányosan szűkülnek: elveszítik médiájukat, kitáncolnak mögülük a pénzemberek, az állami intézmények, a jogrend nem védi őket, sőt, ellenük kezdik azokat használni.

Nem a demokrácia válsága, hanem a demokrácia halála, hogy a törvényhozó hatalom összeolvadt a végrehajtó hatalommal.

Röviden ez az újságírónő diagnózisa, aminek szerinte az a legegyértelműbb jele, hogy a Duma, az orosz parlament nem csinál mást, mint hogy pecsétet nyom a kormánypárti törvényekre. Putyin és pártja eközben azt a látszatot tartja fent, hogy az ellenzék nem konstruktív, csak vitatkozna, miközben ők tudják, hogy mi a jó a népnek, egyedül ők képesek kormányozni.

Ráadásul Oroszország gazdaságilag még nincs is annyira szerencsés helyzetben, mint az uniós forrásokkal bőven ellátott Magyarország, és az ország jelentős része él kilátástalan helyzetben, miközben az állami intézmények rájuk sokszor szó szerint rájuk dőlnek. Putyint persze nem zavarja a valóság, és szívesen beszél az állami tévékben a vágtázó orosz gazdaságról.

És itt jön egy másik fontos különbség: a második csecsen háború. Putyin legitimitását ugyanis nagyban alapozza arra, hogy megvédi az oroszokat a terroristáktól, akik Oroszországban nagyon is valós szereplői a hétköznapoknak, nem úgy, mint a migránsok Magyarországon.

Politkovszkaja alaposan el is magyarázza, hogy a csecsenföldi és ingusföldi konfliktusok fenntartását hogyan éri el Putyin és helyi csatlósai, mindezt azért, hogy az oroszok a folyamatos fenyegetettség állapotában éljenek. És akkor abba most ne is menjünk bele, hogy egy csecsen mennyire orosz (állampolgár) vagy nem.

Az erről írt szövegek a legerősebbek az egész könyvben: letaglózó, hogy mennyire nyíltan zajlanak le a legbrutálisabb jelenetek Csecsenföldön, és hogy mennyire nem érdekel ez senkit az érintett családokon kívül. Mindenféle milíciák és szabadcsapatok garázdálkodnak és ölnek úgy, hogy legfeljebb egymástól kell tartaniuk, a civil életek pedig semmit nem érnek a szemükben. Ha valakire azt hiszi egy rendszám nélküli Lada Nivából kiszálló semmiféle jelzést nem viselő katona, hogy potenciális terrorista, akkor simán megkínozzák, majd megölik.

A család sírása Politkovszkaján és maréknyi más újságírón kívül senkit nem érdekel. A lényeg Putyinéknak annyi, hogy ne stabilizálódjon a csecsen helyzet, és folyamatosan erre hivatkozva „védhesse” az oroszokat, rendkívüli törvényeket, intézkedéseket vezethessen be. Amikor viszont valós a veszély, mint például Beszlánban, ahol 334-e haltak meg, vagy a Nord-Ost színházban, ahol száznál is többen, akkor nem tudják megvédeni az állampolgárokat, sőt, a halálukért okolhatóak is, a felelősséget viszont nem vállalják, az ilyen irányú nyomozásokat szabotálják.

Szinte tapintható az érzés, hogy a hatalomban levőknek csak a hatalmuk megtartása fontos, nem számít, hogy mi ennek az ára. Ha egy emberélet, akkor annyi, ha tízezer, akkor annyi. Magyarországon ettől még nagyon messze vagyunk.

Külön érdemes kiemelni azt a részt a könyvből, amikor Politkovszkaja egy öngyilkos küldetésnek beillő jelenetben meglátogatja a Putyin-kegyenc Ramzan Kadirovot. A csecsen vezető különböző pozíciókban Csecsenföld ura a mai napig, de akkor még új volt rá a kabát, mert apja, Ahmat Kadirov 2004-es meggyilkolása után nem sokkal bízta csak meg Putyin.

Csecsenföld fővárosa gyakorlatilag Ramzan tulajdonába került. Idejárnak az oroszpárti csecsen hivatalnokok, hogy leboruljanak az ostoba, önelégült, degenerált vezér színe előtt

– Politkovszkaja nem finomkodik a csecsen vezetővel, akkor sem, amikor meglátogatja Centoroj faluban, ami lényegében egy erődrendszer, aminek a közepén él luxusvillájában Kadirov. Az újságírónőt egy vendégházba kísérik az interjúra, amiről annyit, hogy a bútoroktól kezdve a wc-csészéig mindenen árcédula lóg, hogy a vendégek lássák, milyen drága a berendezés.

Politkovszakaja keményen kérdezi Kadirovot a testőrei és csatlósai körében, majd egy ponton el kezdik sértegetni az újságírót, hogy ő az igazi ellenség, az ő megosztó tevékenysége miatt nincs béke Csecsenföldön. Nem véletlen, hogy miközben autóval viszik el éjszaka Centorojból az újságírót, lényegében már arra számít, hogy félreállnak valahol, és egyszerűen lelövik. Ez azonban saját otthonában történt meg két évvel később.

A magyar lehetőségek végesek

A könyv nagy hiányossága, hogy nincs utószava: olyan, minta az orosz történelmet elvágták volna 2005-ben, pedig azóta történt jó néhány fontos fejlemény. Ezek közül az eddigiekre csatlakozva csak azt emelném ki, hogy Oroszország egyre jobban elhiszi magáról, hogy világhatalom, és ezért Putyin a korábbinál többször tűnik fel nemzetközi porondon agresszorként is: nem is kell messzebb menni a Krím-félsziget annektálásánál, vagy a kercsi incidensnél.

Mindezt csak azért hozom fel, mert fundamentális különbség Oroszország és Magyarország között a két ország világpolitika súlya.

Míg Putyin megtehette, hogy szintet lépett, és a védelmező szerepből átléphetett a hódító szerepbe, addig Orbánnak erre semmi esélye nincs, még ha próbálkozik is azzal, hogy Európa vezető politikusaként tetszelegjen. Ezért Orbánnak egyetlen lehetősége marad, ha tovább lépdelne  a putyini úton: majd ha a Magyarországon soha meg nem jelenő migránsok már kevesebb embert érdekelnek, más ellenséget kell találnia, és ezek az ellenségek csak magyarok lehetnek. Most úgy látszik, hogy a „Soros-bérencek” és a „bevándorláspártiak”. De a kocka bárhogy fordulhat, bárkiből lehet a hatalom ellensége, ha az Orosz napló valóban Magyarország forgatókönyve.

24.hu