A sajtó töméntelen cikkben foglakozik ezzel a már nem is legújabb esettel. Hiszen néhány napra rá a Telexben Török-Illyés Orsolya beszélt hasonló, habár nem családon belüli fiatalkori bántalmazásról.

Nem Szilágyi Liliána esetével szeretnék foglalkozni, annál is kevésbé, mert szokatlan módon két egymással szögesen ellentétes előadás hangzott el, a másik fél pedig az úszónő húga.
(Az apa nyilatkozatát itt most figyelmen kívül hagyom.)
Azaz a család – ki tudja, milyen okból, bár tippjeink lehetnek – végletesen megosztott, az igazság pedig nyilván örökre rejtve, legalábbis bizonyítatlanul marad.

De más okokból sem! (Egy megjegyzéssel: nem kívánok külön foglalkozni a gyermekeket és a felnőtt nőket ért szexuális támadásokkal.)

1./ Amennyire örvendetes, hogy napjainkban egyre több bántalmazott (egykori) gyermek vagy felnőtt nő lép a nyilvánosság elé, a társadalom érzékenységét ezeknek a szégyenletes ügyeknek a nagy és egyre növekvő száma mégis csökkenti.

Ez paradoxonnak hat, pedig nem az!
A #MeToo mozgalom divattá lett. Divattá, melynek szószólói elsöprő, fenyegető verbális diktatúrát gyakorolnak olyanokkal, köztük nőkkel szemben, akik, mint Catherine Deneuve, vagy a feminista mozgalom vezéralakja, Margaret Atwood, mérsékelni kívánják a lassan boszorkányüldözésbe csapó hadjáratot.

Melynek során gyakorlatilag nem létezik olyan férfi színész (elsősorban Amerikában), akit, mint legutóbb Chris North-t abúzussal ne vádolnák egykori színésznő-társai.
Mely vád miatt, minden bizonyítottság hiányában azonnal kiközösítették a mai sorozatában szereplő művésznők.
Az meg már kifejezetten kontra produktív volt, hogy Dustin Hofmant azzal vádolta egy forgatókönyv-író hölgy, hogy a színész ártó szándékkal fel akarta hívni a szállodai szobájába, egyeztetni valamely kérdésekben.

(Nem történt a #MeToo esetében sem más, mint minden forradalomban. Az azt kirobbantó, a kezdeti sikerekkel elégedett, vagy megállni, kiegyezni, valamilyen status quót kialakítani kívánó mérsékelteket mindig lerohanják, túlszárnyalják az egyre szélsőségesebbek, akik végül a totális bukásba vagy ellenkezőleg, győzelemre viszik az ügyet.)

Azt gondolom, hogy erről a hevességről, mellyel sorra veszik a férfi színészeket, sportolókat, edzőket, más ismert férfiakat, az embernek óhatatlanul rossz érzése támad: a húszéves történetek, melyeket bizonyítani, de cáfolni se lehet, reklám- és kártérítési indíttatásúak, rég elfeledett színházi- film- vagy egyéb partnerek részéről. És ezek a kétséges ügyek a megvádoltakon kívül azoknak ártanak leginkább, akiket tényleg zaklattak, bántalmaztak, de a publikum már csak újabb szenzációként kezeli az ügyüket.

Jellemző volt a reakciókra az egyik – nőtől származó – hozzászólás Chris North ügyében: "engem is zaklathatna!" Nagyjából ezt sikerül elérni!

Nem azt mondom, hogy inkább hallgasson a sajtó az ilyesfajta ügyekről!
Csak azt, hogy válogatás nélkül, szenzációhajhász módon, tisztázatlan körülményekre utaló vádaskodásoknak ne adjon kritikátlanul helyt. Különösen, hogy a hazai színész- és sportoló körökben is egyre több ilyen ügy kerül elő.

Hogy milyen mértékig torzíthat a sajtó, azt jól mutatja, hogy a Mércében egy kitűnő, a témával foglakozó, Tremmel Márk által jegyzett cikk alatt két tudósítás, újabb két hír: "egy férfi megfojtotta a feleségét", "újabb fiatal nő életét oltotta ki a férje."

Instállom! Majd minden nap megölnek pár embert az országban, hiába ígérte Pintér 11 éve, hogy két hónapon belül közbiztonságot teremt.
Ennyi erőszakos bűntény sosem történt itt. Ezek egy része közterületen, kocsmában, itt-ott, más része otthon történik: gyermek az apját, anyját, testvérét, apa a feleségét, anya a férjét, szülő a gyerekét öli meg. Pont e két hírt itt, így, ilyen felvezetéssel elhelyezni, minimum tendenciózus.

2./ Most már a gyermekeket érintő abúzusokkal kapcsolatban én a sajtó felelősségét abban is látom, hogy általában elsikkad egy fontos körülmény, még a legjobb szándékú írásokból, mint a Tremmel Márk tollából született cikkből, a megszólaltatott Hintalovon Alapítvány mondandójából is hiányzik: az együtt élő családtag, jelesül, legtöbb esetben az édesanya szerepe, magatartása. Mely minden ilyen ügyben kulcsfontosságú!

Miért hallgat? Miért tűri, hogy a gyermekét az apa, vagy az új férj bántalmazza, verje, zaklassa?
Miért nem fordul a rendőrséghez, miért nem menekül a gyermekével együtt, miért nem áll ellen? Miért hunyja be a szemét?
Sőt, amikor nyilvánosságra kerül a bántalmazás, általában a bántalmazót védi.
Erre nem válasz az, hogy fél! Az sem, hogy nincs hová mennie! Ma már van! Egy anya pedig ne a saját biztonságát féltse, helyezze előtérbe a gyermeke biztonságával szemben! Ha fél, akkor sok esetben leginkább a párkapcsolatát félti. Szerintem. És azonos mértékben bűnös, mert bűnrészes a bántalmazóval.

E szerepen viszont a sajtó szemérmesen keresztül néz.

3./ Tudom, hogy nehéz ügy, nem is annyira rentábilis, mint hírességekkel foglalkozni, de sokkal fontosabbnak tartanám, hogy bántalmazott "névtelen" gyári munkásnők, óvónők, adminisztrátorok ügyeit göngyölítgesse föl a sajtó. A hírességek se maradjanak említetlenül, de a tobzódást hagyják meg a bulvársajtónak!