A műtrágyából nekem is jutott, az jól esett, de a vegyszerek az egyik évben leégették a leveleimet. A következő év tavaszán magamhoz tértem, virágba borultam, vártam a méheket, de nem jöttek. Pár apró rovar ugyan járt arra, de nem látták el az a munkát, amit a méhek. Sarjakat hajtottam, de azok silányok lettek, nem érezték jól magukat ott, ahol én nőtem. Igaz, az én gyökereim mélyre hatoltak, ahol a talaj nem mérgezett és víz is van. Az övék a felső, kiszáradt rétegekkel hadakozik és nem mind éri meg azt, hogy oda jusson, ahova én. Megöregedtem, törzsem odvas, gombák telepedtek meg azon. Azt sem tudom milyenek. A régi öreg akácokon ilyenek nem voltak. Egy hideg téli éjszakán emberek jöttek és sebtében kivágtak. Nem ott alul, ahogy kell, hanem a törzsem felénél. Én semmit nem tettem hozzá és vettem el abból, amit a teremtés elrendelt számomra. Életem egy ciklust írt le, éppen olyat, amit más akác követ. Minden változást, amit megéltem, egy ember nevű lény okozott.
Emlékeztek azokra a napokra, amikor nem volt még facebook, együtt volt a család, esténként nagyokat beszélgettünk? Tudtuk, ki anyánk, ki apánk, ismertük véleményeiket. Tudtuk kik szomszédjaink közel és távol. Voltak társasjátékaink, baráti összejöveteleink és főleg témáink, amiket megbeszéltünk.
Ma a facebook az anyánk, apánk, testvérünk, barátunk, szeretőnk. A facebooknak tárulkozunk ki, annak adjuk át titkainkat, életünk intim szakasza ott folyik. Belemerülünk az ottani hazug képekbe, átverésekbe, közben valami láthatatlan szál rátekeredik az agyunkra és von be olyan terekbe, melyek nem tartoznak érdeklődési körünkbe. Kiadjuk magunkból legféltettebb titkainkat, érzéseinket egy gépnek, aminek nem tudjuk ki ül a másik végén és nem tudjuk milyen algoritmusok veszik kezelésbe adatainkat, majd válunk egy számunkra ismeretlen tér rabjává.
Közben átalakultunk. Anyánk, apánk, testvéreink mind idegen lényekké váltak, élő szóban unalmasak, már velük is úgy tarthatunk kapcsolatot, ha ránk írnak.
Zsebünket tapogatjuk, vajon nem felejtettük-e el magunkkal hozni a mobilt és ha nincs nálunk, idegenük bolyongunk, védtelennek érezve magunkat a való világban. Idegesek leszünk, elveszítjük képességeinket egy társalgásra, mert mi van, ha közben keresnek, vagy nem tudok ellenőrizni egy infót, ha nem vagyok rajta a hálón?
Tévedés ne essék, nem a netet korholom, mert hatalmas ugrás ez az emberiség történelmében, ami tudományos-technikai robbanást idézett/idéz elő. A netre szükség van, de szükség van elveszett, elhanyagolt, elfeledett valónkra is. Nem lenne jó elveszteni.
Nem a világ változott meg, hanem mi. A mi átalakulásunk sodorta magával a világot. Nem panaszáradat mindez, hiszen tény, hogy Isten teremtése folyamatos, amiben ciklusok vannak. Mi okozunk azon előre vivő, építő és visszahúzó, romboló változásokat. Tehát mi változunk, változtatunk, közben a lelkünk, hozzáállásunk is változik. Aki elidegenedik a teremtéstől, majd önmagától, az csak az ember.

A világ akácfákból áll, melyek nem azért nem adják a mézet, mert fellázadtak. Adnának ők szívesen.
Ugyan élvezzük az információáradat gyümölcseit, de nem érezzük azt, hogy közben elvesztettünk valamit? Nem lenne jó megismerni szüleinket, gyerekeinket, kik is ők valójában?
Amit leírok, az nem a kor válsága. Ez a lélek válsága. A világ ugyanaz. A lélek lett más, ami miatt az ember más, aki átformálta a világot és a kort.

Hogy (végül) Allah megbüntethesse a képmutató férfiakat és nőket, pogány férfiakat és nőket, és feloldozással forduljon a hívő férfiakhoz és nőkhöz. Allah a Megbocsájtó, a Kegyelmes. (Korán 33:73)

Az emberiség Szövetsége, Egyezsége egy számára juttatott alternatíva, ahol választhatja az Ő Akaratát, Kitartást, Szeretetet és Megbocsájtást. Ha ezt az opciót, amit maga választott, megszegi, akkor vállalnia kell a büntetést. A törvényszegést az itteni háttéresemények vonatkozásában kétféle cselekmény valósít meg. Ezek a Hipokriták és a Hitetlenek által elkövetett tettek.

1. A Hipokriták, akik a felszínen színlelik, hogy hívők, de a Hit semmi gyümölcse nem terem rajtuk.
2. A Hitetlenek nyíltan tagadják a Hitet, tőlük a Hit semmiféle gyümölcse nem is várható.

Így végződik az a Szúra, mely elénk tárja a lüktető élet nagy komplikációit és félreértéseit.
Ugyanakkor utat mutat a legnagyobb teljesítmény, az Üdvözülés felé.