A messzeségben, de jól kivehetően a szabadságszobor örök mozdulatlanságba dermedve, dacolva az elemekkel hirdette izzó lángjával kezében, s mutatva az utat az álmok, a szabadság és lehetőségek földjére az érkezőknek, és a már itt levőknek... nekünk... Nekem..., hogy haza értem! Továbbra is pásztázva a környezetet, klasszikus stílusú műemlékek közt haladva, szinte szemünk elé képzelve a kórt, mikor még lovas kocsik koptatták az utcák köveit és gázlámpák pislákoltak az elektromosság ébredése előtt, miközben kerestük a visszavezető utat a metróhoz!

Némi androidos segítséggel vissza is keveredtünk a lejárathoz, ahova a vesztesek nyugalmával merültünk alá a korábban elszenvedett akadályok után, sejtve, hogy ismét valami hasonló folytatásra számíthatunk, épp ezért megjuhászodott lélekkel alázatosan sétáltunk az oroszlán szájába. A metró lejáratánál egy deszkás suhanc, kutya szemekkel kérdezte tudnánk adni neki egy kis aprót jegyre, és ugyan egyikünknek sem volt tálán összesen 3 dollár sem a birtokunkban, nem csak nálunk, hanem egyáltalán, útitársam mégis, utolsó centjeit a srác markába nyomta, ezzel az éjszaka hősévé válva a deszkás és az én szememben is! (Én inkább művészek kalapjába szórom a pénzt...)

Hajnali 2 óra lévén a tömegből nem lehetett kiszámítani vajon mikor járt erre utoljára szerelvény, így hát letelepedve felkészültünk a "világon mindenre"...! Az előzményeket tekintve,szinte meglepően korán, kb. 35 perc múlva be is futott a várt vagon, amire a nap eseményeivel vállunkon kissé már elcsigázottan, de felszálltunk. Szótlanul magunkban elemezve a látottakat, érzéseinket, néha össze-össze pillantva egymással vizsgálgattuk a többi főleg alvó-részeg-drogos utast, száguldottunk a West 4 állomás felé, ahol utunk kettévált. Míg tettestársam visszafelé vette az irány Brooklynba, jómagam zötykölődtem tovább a Colombus Circle-ig, ahol a csatlakozásomat reméltem a jelenlegi A train-ről ismét a drága, drága D subway-re. Odaérve, ahogy letettem a lábam láttam, hogy velem szemben az ajtók épp záródnak a D-n, így hát vissza húzódtam inkább, gondolva, hogy akkor már úgyis mindegy hol várok, elmegyek inkább a 145 th Street-ig, ahol elfordulna az A train más irányba, de ott még közös megállója van a D-vel, és hátha beelőzzük és ott majd elérem azt. Természetesen odaérve nem jártam szerencsével, és a várakozók arckifejezéséből ítélve ők se 5 perce estek be, ami ekkor még bizakodásra adott okot. Gondoltam, tartalmasan elfoglalom magam a kötelező teljes hangerőn zenehallgatáson kívül, és megint elmulattatom magam azzal, hogy a játszadozó és verekedő patkányokat figyelem a sínek között!

New York másik jellegzetessége a korábban említettekkel szemben a patkány, ami tetszik nem tetszik, jelen van, de általában tömeghisztériát és megvetést generálnak, viszont szerintem nagyon jópofa állatok, mindig gyönyörűséggel figyelem hosszas várakozásaim alatt pajkos játékukat-harcukat, számomra nagyon lenyűgöző az életre valóságuk, s igyekszem merítkezni belőlük az ínségesebb időkre. Mint mondjuk amilyen épp ez a pillanat is volt, ugyanis már 45 perce vártam sokad magammal a csodát, de hiába, és az sem kecsegtetett valami sok bíztatóval, hogy az alagútból, amelyből a járatot feszülten vártuk, egy szervizelő alkalmazott adott le morze jeleket elemlámpával, amiből elég nyilván való volt, hogy aligha fog arról bármi is befutni. Már-már feladtam a reményt, mikor negyed órával később mégis megérkezett az a fostalicska, hogy végre hazavigyen. Felültem rá, eltelepedve egy kicsit túl csicsásan felöltözött hipp hoppos afroamerikai mellett, szememmel megint a népeket nézegettem.

Általában jellemző, hogy legalább 10 náció jelen van egy vagonban egyszerre, ez most sem volt másképp. Feketék, spanyolok, japánok, olaszok, mexikóiak, stb… és én. Afro hajak, baseball sapkák, fültágítók, piercingek végeláthatatlan kavalkádja, mégis mindig halálos nyugalom és barátságos közeg lengi be a teret, én mindig nagyon élvezem a sokféleségüket!

Elbambulva, ráfeszülve egy semleges pontra tekintetemmel, vidám zenét hallgatva, bezárkózva saját világomba ringtam a szerelvény ritmusában, mikor arra lettem figyelmes, hogy egy kopasz (tipikusan anyós álma) fehér atlétás, szét tetovált, hegyomlás férfiállat, nekem magyaráz valami hangfallal a hóna alatt. Meglepődöttségem titkolva kivettem a fülest, és kiderült, hogy a hip hopp sztár mellettem ott hagyta a telefonját az ülésen és kérdezte az enyém-e. Gondoltam viccesen magamban, VIGYÉL AMIT AKARSZ, CSAK NE TÉPD LE A FEJEM! De, eltekintve külsejétől, kedvesen mosolygott és amúgy sem jellemző az olyasmi, viszont minden külső defekt ellenére az emberek kedvesek segítőkészek, és mondta is, hogy akkor ő vissza adja az illetőnek, majd leszállt. Ekkor észrevettem, hogy hamarosan hazaérek, már csak 2 megálló. Ismét elbambultam kicsit, az utolsó előtti megállóhoz érve szemem lehunyva merengtem mikor érzékeltem, hogy valami fura. Kicsattantak szemeim és először a többi utas értetlenkedő arckifejezését, majd azt tapasztaltam, hogy elindultunk visszafelé...és ekkor képzeletben fejemhez emeltem egy Shotgun-t és gondolkodás nélkül bele ürítettem a tárat!ILYEN NINCS!!!!! @@<--- de volt.

És akkor fejemben immár sokadszor aznap este megszólalt a hang... "ÚJRATERVEZÉS"!!! Ekkor jött el a perc, hogy minden sejtmagom telítődött a metró-kalandtúrával, és úgy döntöttem a legbiztosabb szállítóeszköz még mindig a lábam, ha szeretnék még ebben az évszázadban hazajutni. Jót nevetve magamon és a Murphy összes tőrvényét érintő estémen, a csokorba gyűlt szép új emlékekkel, mosolyogva hazasétáltam kb. 40 perc alatt, ismét androidos segítséggel az úgynevezett gettón keresztül, tökéletesen biztonságban érezve magam egyedül, abban a biztos tudatban, hogy ez az este nem is történhetett volna másképp és teljességében tökéletes volt, úgy ahogy volt.

The end.