h i r d e t é s


Amikor a közjó felszámolása, a közösség meglopása nem bűn

Olvasási idő
4perc
Eddig olvastam

Amikor a közjó felszámolása, a közösség meglopása nem bűn

2018. július 14. - 08:29

 

De nem is erkölcstelen, sőt, dicsőségnek számít, egyenlő a társadalom halálával! Van azonban választása az embernek: az életben maradás esélye!

A kép illusztráció! - Forrás: vozrozhdenie.net

Az államhatalom egyik alkotmányos feladata, kötelezettsége lenne, hogy a terebélyesedő gazdasági egyenlőtlenségeket mérsékelje, ha nem arra rendezkedik be, hogy a gazdaság egyik szereplőjének gazdasági növekedési igényét intézményesen áthárítsa a társadalom más szereplőire.

Nevezetesen azokra, akik nincsenek abban a helyzetben, hogy az állami társadalompolitikát, gazdaságpolitikát és az adópolitikát saját előnyeik szolgálatába állíthassák, vagy saját hatáskörben áthárítsák másokra költségeik növekedését. Ez az utóbbi jelenik meg a gyakorlatban, pl. úgy, hogy a legtöbb esetben nem lehet az alapbéremelést az infláció mértékében megvalósítani, mivel ez is növeli a vállalatok költségeit, azok meg amúgy is, a vállalkozói beállítódásnak megfelelően, mindig magasak.[1]

A gazdasági elméletekből rendszerint igyekszünk kivonni az erkölcsi tartalmú tényeket, és úgy teszünk, mintha ez a legtermészetesebb dolog volna. Az erkölcs, a személyiség szükségletei, a gazdaságtól idegen gondolat lenne.[2] (Taylor, a taylorizmus, és Ford a fordizmus, munkaszervezési, technológia szervezési módszere is ezen a felfogáson alapul).

A közgazdasági doktrínák alkalmazása kifejezetten, a legközvetlenebb módon vet fel erkölcsi problémákat.

Ha mondjuk, igaz axióma, miszerint a gazdasági természeti erőforrások korlátozottak és végesek, igaz, hogy a mai felfogásban működő gazdasági szervezeteknek a nyereség maximalizálására kell törekednie, akkor az is igaz kell, hogy legyen, hogy az ilyen alapelvekre épülő gazdaság működésének elkerülhetetlen következménye a társadalmi egyenlőtlenségek kialakulása.

Tegyük fel, hogy az erőforrásunk mennyisége száz, azaz egyszáz egységnyi, ebben az értelemben véges, a közösség minden tagjának törekednie kell a belőle való részesedés maximalizálására.

Akkor nyilvánvaló, hogy az erőforrásokat vagy egyenlően osztjuk fel, ami a tapasztalatok szerint nem fog ösztönözni a nagyobb teljesítményre (lásd.: az utópisztikus szocialista elképzeléseket), vagy pedig természeti törvényként kell elkönyvelnünk az egyenlőtlenségek létrejöttét.

Legfeljebb az államhatalom hatáskörébe delegáljuk az egyenlőtlenségi mértéknek a legitimálását, ha az állam alkalmas és képes arra, hogy ne az egyenlőtlenségek növekedését, hanem azok igazságos mérséklését igyekezzék elfogadhatóvá tenni.

Tudományos igénnyel utána járva azonban még az is lehet, hogy a természeti erőforrások végessége nem igazolható axióma, legfeljebb bizonyos természeti erőforrásokra alkalmazható, más erőforrások pedig végtelenek, vagy legalábbis nem végesek és nem korlátozottak, pl. az atomenergia, az emberi munkaképesség és tudás stb.

A gazdaságtudományban elfogadott axiómák olyan következményekhez vezethetnek, amelyekkel nem szabad, nem lehet vagy nem érdekünk számolni.  Azt sem tehetjük meg, hogy a modern ipari tevékenység már félelmetesen fenyegető környezetromboló hatásaival nem számolunk, mert ennél fontosabbnak tartjuk a gazdaság nyereség orientációját meghatározó gazdaságtudományi elvek érvényesítését.[3]

Megtehetjük, hogy bizonyos érdekviszonyok mentén nem számolunk a gazdasági eredetű környezeti katasztrófával, de akkor szemben találhatjuk magunkat ugyanebből az axiómából következő paradoxonnal, hogy a gazdasági növekedés alapvető axiómája nem csak a nyereség maximalizálása, hanem abszolutizálása, a „kerül, amibe kerül” alapelv lesz.

Ezt a gazdasági logikát a természeti környezet, számunkra tragikus következmények nélkül, nem igazán látszik elfogadni. A világgazdaság jelenlegi kaotikus állapota, a természeti és a társadalmi környezet sérülékenysége arra ösztönöz, hogy ne a régi axiómák abszolút igazságát erősítsük, hanem azok felülvizsgálatának szükségességére hívjuk fel figyelmet. Úgy is megfogalmazhatnánk, hogy ez is a gondolkodásra „kárhoztatott” értelmiség egyik erkölcsi kötelessége.[4]

Maradjunk meg a tudományos ésszerűség és logika kereteiben akkor is, ha a gazdaságtudományoktól olyan látszólag távol lévő problémákkal kívánunk foglalkozni, mint az erkölcs (amitől az ember távol akarja tartani magát, nem biztos, hogy távol is van).

Amikor ilyen érzékeny gazdasági-erkölcsi problémákról alkotunk véleményt, lehetséges, hogy igazunk van, de ez kevés lehet ahhoz, hogy mások valóban komolyan vegyék.

 
[1]Konrad  Lorenz: A civilizált emberiség nyolc halálos bűne. Bp. 1994. 19. old.
Erre még pápai enciklika is utal:
”A saját módszerei és törvényei szerint kell ugyan gyakorolni a gazdasági tevékenységet, de az erkölcsi rend korlátjainak tiszteletben tartásával” (Gaudium et spes 64.).
Ebből több elméleti következtetés is levonható. Nagy Pongrác pl. hangsúlyozza: amennyiben a gazdasági önszabályozás nem képes a gazdasági egyensúlyt biztosítani, akkor ez az állam feladatává válik.( Elsősorban nem a tőkehozadékok, hanem a társadalom „közös költségére” L. Gy.).
[2]Vannak, akik azt is állítják, hogy a klasszikus közgazdaságtan irányadó művelői nem foglalkoztak a gazdaságtudománytól idegennek tekintett gazdasági erkölcs kérdéseivel.
[3]Nagy Pongrác: Gazdaságpolitika Sopron, 2001. XXIII. old.
„Pusztán a jogilag előírt (kényszerrel támogatott) magatartás nem válhat a gazdasági érdekek ellenében tartósan érvényessé.” E vonatkozásban nemcsak a jogi szabályozás tartós érvényesülésének elmaradása, hanem a jogi előírás hatástalansága és hatályának elenyészése (derogáció) is bekövetkezik.

[4]De nem az ő felelőssége.

 

h i r d e t é s



h i r d e t é s

betöltés..