A kormány ismét szégyenlősen elhallgatta, miért is jött az orosz elnök, ki is hívta meg, és miről tárgyaltak. Az ellenzék ismét síppal, dobbal, füttyel próbálta megállítani Moszkvát, s a belváros kimatricázásával azt sugallta, hogy a magyar kormány visszaforgatja az idő kerekét oda, amikor még úgymond hazajártak a szovjet vezetők Budapestre. A média egyik oldala kenetteljesen a látogatás fontosságát hangsúlyozta, míg a másik kétségbeesetten sikított a szuverenitás elolvadása miatt. A szakértők arról értekeztek, hogy miként tette immár Magyarországot is műveleti területté Putyin. De kell-e félteni a magyar függetlenséget Putyin Oroszországától? Az orosz elnök tehet-e a magyar kormány illiberális fordulatáról? Miért ez az árnyékbokszolás? Az ellenzék tényleg úgy gondolja, hogy Putyin démonizálásával, a zsigeri oroszellenesség csúcsra járatásával meg lehet buktatni Orbán Viktort?

Oroszország, mint minden nagyhatalom, mindenekelőtt a többi nagyhatalom felé orientálódik. Elég figyelemmel kísérni az orosz sajtót, hogy lássuk, Magyarország, s általában véve Közép-Európa messze nincs a Kreml célkeresztjében. Moszkva nem akarja újra gyarmatosítani Magyarországot, ugyanakkor támaszt, partnereket keres Európában ahhoz, hogy hazafelé és legfőbb ellenlábasai felé is igazolja az elszigetelésére irányuló politika kudarcát. Ehhez jól jön az Orbán-kormány harsány Nyugat-ellenes retorikája és már-már megértő hozzáállása Oroszországhoz. Adott esetben az sem baj, ha ez a lojalitás nem igazán őszinte, hanem nagyon is pragmatikus, Budapest pedig valójában soha nem fog vétót emelni – mondjuk – a szankciók ellen. Moszkva szemében tehát Magyarország sokkal inkább eszköz, mintsem célpont. A kétoldalú kapcsolatok természetének megértéséhez nem árt tisztázni, mekkora is valójában az a bizonyos orosz befolyás. Ha a Putyin–Orbán-találkozók gyakoriságát vagy a nagyjából a GDP tíz százalékát kitevő paksi beruházás nagyságát vesszük, akkor komoly. Ám ha a kétoldalú kereskedelmi forgalom és a befektetések alakulását, akkor szó sincs orosz térfoglalásról. Ez utóbbi két területen még a mostaninál nagyobb orosz aktivitás és jelenlét sem lenne vészes, míg politikai tekintetben tényleg jól jönne némi pragmatikus távolságtartás. Vagy legalább a Nyugat bírálatának lehalkítása. Már csak a kapcsolatok természetes módon aszimmetrikus jellege miatt is. Az ugyanis elgondolkodtató, hogy amíg a magyar-orosz kapcsolatokat a kölcsönös tisztelet jellemzi, addig szövetségeseinkkel – mint legutóbb a hollandokkal – olykor ajtócsapkodásig fajuló vitákba bonyolódunk.

A függetlenség elvesztése, a nyugati beágyazottság csökkenése miatti aggódás így is túlzó, és az ellenzék oroszozása nem több, mint politikai szitkozódás. Orbán Viktornak, főképp a rendszerének szól, nem Putyinnak. A hatékonyabb kommunikáció érdekében az ellenzék a kétségkívül a szabadságot szűkítő, Putyinéra több vonásában is hasonlító, de azzal azért messze nem azonos rendszert az oroszokkal azonosítja. Ahelyett, hogy az ország szembenézne azzal, miként jutottunk idáig, az ellenzék segítségével sokan inkább kiterjesztik a felelősséget. Az olyan kijelentések pedig, hogy a Kreml sakkban tartja Orbán Viktort, még fel is mentik ezt a rendszert minden felelősség alól.

A magyar demokrácia szintje és az orosz gazdasági jelenlét között tehát nincs közvetlen összefüggés. S hogy ez a kapcsolat fel se merülhessen, átláthatóvá és minden tekintetben pragmatikussá kell tenni ezt a viszonyt. Rögtön itt van a paksi bővítés vagy a találkozókon elhangzottak kérdése. Ha ebbe a nyilvánosság is belelát, talán megszűnnek a félreértelmező találgatások, valamint e viszonyrendszer tudatos átpolitizálása helyett a szakmai viták előtt nyílik meg a tér.

Szerző: Stier Gábor / mno.hu