h i r d e t é s

Az elrejtett Marx!

Olvasási idő
10perc
Eddig olvastam

Az elrejtett Marx!

2018. június 13. - 13:11

 

J. K. Galbraith, az USA elnöki tanácsadója, Nobel-díjas tudós, aki nem merte elismerni, hogy Marx végtelen tisztelője és tanítványa?

John Kenneth Galbraith - Forrás: Famous People

Úgy látszik, a szellemet nem lehet kiirtani! A Nobel-díj is elmaradhatott volna, ha munkáiban „beismerő vallomást tesz”. Kétségtelen, hogy Marx „tanítványa”.

Nyilvánvaló, hogy ha nem a termelési tényezők értéknagysága képezi a hatalomelosztás alapjait, más elvek, tényezők jutnak ebben meghatározó szerepre. Mielőtt áttekintenénk a hatalmi viszonyok eredetét a vállalati szervezetben, meg kell fogalmazni az említett disszonancia, nevezetesen a termelési tényezők értéknagysága közötti különbség, illetve a valóságos hatalomelosztás közötti ellentmondás - aránytalanság - feltételeinek sajátosságait.

A hatalom dominanciája tehát nincs összhangban a termelésben lekötött tényezők vagyoni értékének különbségével.

J. K. Galbraith, "Az új ipari állam" (Budapest, KJK, 197. 78-79. 0.) c. könyvében ezeket a problémákat jellemzi azzal a különbséggel, hogy a szellemi tőke hatalmának növekedését a vállalati munkaszervezetben betöltött szerepének, rendelkezési, és ­irányítási funkciójának erősödésével magyarázza.

"Nincs téma, amellyel a közgazdászok alaposabban foglalkoztak volna, mint a föld, a munkaerő, a tőke és az ezeket összehozó és felhasználásukat irányító vállalkozói képesség, vagyis régi szóhasználattal élve, a termelési tényezők egymáshoz való viszonyáról. A hatékony termelés problémáját ...e tényezők optimális kombinációjának tekintették..." (78.o). A továbbiakban ezt a problémát így részletezi.

"Van azonban a termelési tényezők egymáshoz való viszonyának olyan aspektusa is, amelyet nemigen vizsgáltak eddig. Ez arra vonatkozik. hogy bizonyos tényezők miért kapcsolódnak a hatalomhoz, mások pedig miért nem? Mi okozta, hogy valaha a földbirtok teljhatalmat biztosított a termelő vállalkozás akkoriban uralkodó formája és ezzel együtt általában a közösség fölött?  És megváltozott körülmények között vajon miért tartották természetesnek, hogy ugyanez a hatalom a vállalat és az egész társadalom fölött a tőkés kezében összpontosuljon?

Ha bármiféle szervezett tevékenységgel kerülünk kapcsolatba - legyen az egyház, katonai osztag, kormányhivatal, kongresszusi bizottság, vagy valamilyen szórakoztató üzem - első kérdésünk, hogy ki a vezetője? Ezt követően az érdekel, hogy milyen képesítés, vagy megbízatás folytán jutott az illető vezető pozícióhoz. Mindenfajta szervezet tehát automatikusan jelenti a kérdést: ki a vezető és miként lett azzá: " (79 . 0. )

A tulajdonviszonyok, pontosabban a termelőeszközök tulajdona, jogi és nem vagyoni értelemben vezet hatalmi túlsúlyhoz a vállalati szervezetekben, épp úgy, mint a társadalmi, gazdasági, politikai viszonyokban.

A hatalom túlsúlya nem feltétlenül következtethető a vagyoni érték birtoklásának túlsúlyából. " a hivatásos közgazdászok oly hosszú ideig elhanyagolták ezt a problémát, ennek fő oka, hogy a gazdasági tevékenységet folytató emberekről jó ideig fel sem tételezték, hogy érdemleges hatalommal bírnak." (U.o. 79. 0.) Még a klasszikus közgazdászok is úgy tartották, hogy a vállalkozások gazdasági tevékenysége is igen csekély hatalommal rendelkezik a külső, pl. piaci tényezőkhöz viszonyítva. Galbrath szerint is "a cég szempontjából ideális termelési kapacitást olyan külső tényezők határozzák meg, mint az önköltség viszonya a piaci árhoz a termelés különböző szintjén. Nem vitás, hogy nem kell törődni egy vállalatvezető hatalmával mindaddig, míg az illetőnek nem áll módjában befolyásolni az árakat, az önköltséget, munkabéreket, vagy kamatot, még a legjobb termelési eredményeket is külső tényezők szabják meg, profitja pedig a szabad verseny következtében szabályozódik. Az ilyen vállalattulajdonosnak kétségkívül nincs hatalma." (U.o. 80. o.) 

A XX. században a vulgáris téveszmék körébe tartoznak ezek az elgondolások. Galbraith is foglalkozott ezzel a problematikával és arra a megállapításra jutott, hogy a kérdéskör jelentőségéhez méltatlan módon nemigen foglalkoztak a közgazdaságtan művelői,miért kapcsolódnak egyes termelési tényezők inkább a hatalomhoz, mint mások? Kétszáz évvel ezelőtt még mindenki úgy vélekedett, hogy a hatalmat egyedül a föld tulajdonjoga biztosítja. A földbirtokos saját környezete számára viszonylagos jólétet tudott teremteni, nem csak megszüntette a szegénységet és a nyomort azok számára, akik körébe tartoztak,, hanem nagymértékben csökkentette a fizikai robot terhét is. Az ipari rendszer egyfelől valóban nagyobb mértékben kélpes kielégíteni az emberi szükségleteket, ugyanakkor fokozottabb mértékben "idomítja" magát az embert a saját gazdasági szükségleteihez. Ez a modern, ipari társadalmakra jellemző folyamat nem egyszerűen valamiféle "eladói-értékesítési" bravúr, hanem tipikus velejárója a mai ipari rendszereknek.. Ennek egyértelmű magyarázata az, hogy a kapitalizmus klasszikus időszakaihoz viszonyítva ma már nem lehet alárendelni a nagy tőkefelhasználást a kiszámíthatatlan formában megjelenő piaci kereslet-kínálati viszonyoknak. Ennek érdekében az ipari rendszereknek sikerült is a tőkekínálatot, jelentős mértékben a munkaerő-kínálatot is alárendelnie a vállalati tervezésnek.

Az ipari rendszerek viszont általában figyelmen kívül hagyják az állam, a társadalom azon szolgáltatásait, amelyek nem állnak szoros kapcsolatban az iparvállalatok belső működésével összefüggő érdekeivel, szükségleteivel. Ebből az is következik, hogy mindazok az állami szolgáltatások hátrányt szenvednek, amelyek nem állnak szoros kapcsolatban az ipari szervezetek közvetlen szükségleteivel, monomotorikus /profitközpontú/ érdekeivel. Az ilyen nem feltétlenül fontosnak tartott szolgáltatások pl. a betegekről, öregekről való gondoskodás,, de ez a gondolkodásmód nem tartja fontosnak azut sem, hogy a természeti környezet megóvására törekedjen. Az ilyen társadalmi célokra fordítható forrásokat a mai iparvállalatok megpróbálják olyan célokra szekularizálni, amelyek közelebb állnak az általuk előállított termékek vagy szolgáltatások agresszív irányításával, eladásával. Galbraith szerint éppen ezzel magyarázható az a jelenség is, hogy a kórházak, az egészségügyi szolgáltatások ma már sok helyen rosszabb állapotban vannak, mint az autógyártáshoz szükséges autópályák, autóutak.

Az utóbbi évtizedekben egyre kevesebb szó esik a modern ipari szervezetek, a gazdaság jövőjének milyenségérő, a kutatók sok esetben úgy beszélnek a modern ipari társadalomban megfigyelhető folyamatokról, mintha ezek az emberiség történelmének valamiféle végtemékeként jelentek volna meg s igy ezzel a gazdaságtörténet elérkezett ahhoz a fejlődési fázisához, amit úgy jellemezhetnénk, mint Hegel és a hégeliánusok többsége a filozófia történetét: Hégellel befejeződött a filozófia, elérte lehetőségeinek csúcsát.

Nyilvánvaló, hogy ez az analógia bár elterjedt szemléletmódot tükröz, fals azonban az ipari szervezetek és az egész, a világgazdaságban zajló folyamatok jellemzését illetően.

Fontos kérdés pl. hogy miközben a hatalmas ipari rendszerek, vállalatok "közelednek" az állami hatalmi szervezetek felé, hogyan viszonyulhat ez a tendencia az emberi szabadságjogokhoz és vezethet-e a gazdasági koncentrációhoz hasonló olyan hatalmi-politikai koncentrációhoz, amely esetleg már nem csupán az egyéni szabadságjogok "veszélyeztetésére" lehet alkalmas, hanem alkalmas lehet történelmi katasztrófák bekövetkezésének eszközeként is működni.

Éppen ebben a dilemmában jelenik meg, felfogásunk szerint, a gazdasági monomotorikus célok és a társadalmi-emberi célok jelenlegi dichotómiájának, esetenként meredek konfliktusának megnyilvánulása is, amelyekkel a mai gazdaság centrikus, profit orientált társadalomtudományi, közgazdaságtudományi és politikai gondolkodás egyáltalán nem, vagy nem nagyon törődik.  Ugyanis a tőketulajdonosok egyre apadó száma gyakorolja a hatalmat a vállalatok, a piac, az államhatalom és az egész társadalom fölött. Különösen igaz ez a transznacionális monopóliumok hatalmának világméretű globalizációja idején (ami esetenként és sajnálatos módon a válságok globalizációjához is vezet). A lényeg tehát - a mi felfogásunk szerint - hogy a gazdasági, politikai hatalom nem is annyira a termelésben lekötött tőkeértékek nagyságától mint ezek tulajdonjogának meghatározásától függ.

Galbraith álláspontja az, - nem minden megalapozottság nélkü1 - hogy a tőke­tulajdonjoggal szemben létezik alternatív hatalom is. Erről így nyilatkozik: 

"a modern nagy konszernekben a hatalom a tulajdonosok kezéből a menedzserek, igazgatók kezébe került át . . . A közvélemény mégiscsak a legnagyobb vonakodással hajlandó elismerni, hogy a hatalom, jelentős mértékben és tartósan kicsúszott a tőkések kezéből. " (82-83 . 0. ) Galbraith világosan látja: az iparban a mérnökök, menedzserek, technikusok, szakmunkások személye a gazdaság lételeme már a múlt század végén, főleg azonban a XX. században, azaz, hogy a gazdaság működéséhez megfelelően képzett munkaerő "álljon rendelkezésre".

" Az ipari rendszer ezt a fajta szakképzett munkaerőt külső forrásból tudja csak előteremteni. Ellentétben a "tőkével", ez nem olyasmi, amivel a cég önmagát tudná ellátni. . . .  A valamirevaló üzleti vállalkozás manapság általában könnyen jut tőkéhez. De pusztán tőkével nem lehet garantálni, hogy a szükséges emberi képességek megszerezhetők és megorganizálhatók. A múlt század tapasztalatai alapján feltehető tehát, hogy az ipari vállalaton belül ismét hatalom eltolódás megy végbe, mégpedig a tőkéről a szervezett szakértelem irányába. Feltehető továbbá, hogy ez az eltolódás tükröződik az egész társadalom hatalmi megosztásában is." (U.o. 91.0.)

Természetesen Galbraith megfigyelései sok tekintetben vitathatatlanok annak ellenére, hogy következtetései - véleményünk szerint - csupán egy szegmentumra hívja fel a figyelmet ebben a folyamatban, amit "hatalom eltolódásnak" nevez a szellemi tőke javára a vállalati gazdasági szervezeten belül. A munkaerőnek, a munkavállalóknak juttatott jogok - pld. a Munka Törvénykönyvekben, kol- lektív szerződésekben - egyáltalán nem változtatnak azon a tényen, hogy a szakképzett munkaerő, beruházott hatalmas tőke, tőkebefektetés növekedése csekély hatalomtöbblethez jutott a modem gazdaságban, iparvállalatokban is a munkabér, a munkafeltételek meghatározásában. Ráadásul mivel túlkínálat van. a munkaerő bőségesen áll rendelkezésre. Ha ezt a bőséges "megtakarítást" a nemzetgazdaságok a hatalmas összegeket felemésztő emberi tőkebefektetéseket nem használják ki, a munkanélküliség konzerválódik, a társadalomban ebben a vonatkozásban óriási költség pazarlás folytatódik.

Az emberi tőke szerepének növekedését a mai ipari vállalatoknál azzal is illusztrálja, hogy " A klasszikus vállalkozót, azonkivü1, hogy tőkéhez jutott, elsősorban a vállalkozói szellem biztos élet, valamint-az  jellemezte, hogy haj- landó volt a pénzt, beleértve a sajátját is, kockáztatni. E képességeknek egyike sem különösebben fontos a szakértelem megszervezéséhez. illetve a vele való sikeres versengéshez.

Valójában tehát a hatalom olyanok kezébe ment át, akikről az újat keresők joggal elmondhatják, hogy a termelés új és valójában meghatározó tényezői. Olyan emberek szervezetéről van szó, akik különféle műszaki tudással, tapasztalattal, illetve a modem ipari technikához és tervezéshez szükséges egyéb képességekkel bírnak. Ez a szervezet  (az élő munka, a szakképzett munkaerő, az emberi tőke együttese) a modem ipari vállalat vezetőségétől lefelé egészen a fizikai munkaerőig terjed annak kizárásával, és a legkülönfélébb képességű emberek nagy számát öleli fel." (92-93. o.)

Az "új ipari állami" szerzőjének diagnózisa, az emberi tőke szerepének felértékelődését illetően a modem ipari-gazdasági struktúrákban, általonosságban és egészében mindenfajta, a stratégiai gondolkodásmódját, szemléletét érintő kritika nélkül akceptálható. Amikor viszont a következtetések levonására kerül sor, immár elkerüli az emberi tőke előállításának, működtetésének közgazdasági-pénzügyi folyamatait és elemzéseit a növekvő költségű emberi beruházásokból levezetve kizárólagosan a gazdaság szervezetében bekövetkezett "hatalom eltolódásra" korlátozza. Azzal, hogy elismeri a tárgyi tőkék szerepének mérséklődését az emberi tőkéhez viszonyítva az ipari termelésben, illetve a modem iparvállalatoknál nem arra az eredményre jut, hogy ezzel a hatalmas emberi tőkével gyarapíthatja a tőke tulajdonosa vagyonát, növelheti profitját, hanem - megítélésünk szerint részigazságként - a hagyományos tőke hatalomvesztéséről, a gazdasági folyamatok fölötti ellenőrzésének csökkenéséről, a tőke-tulajdon befolyásának, hatalmának korlátozásáról beszél. Az "új ipari állami " szerzőjének diagnózisa, az emberi tőke szerepének felértékelődését illetően a modem ipari-gazdasági struktúrákban, általonosságban és egészében mindenfajta kritika nélkül akceptálható. Amikor viszont a következtetések levonására kerül sor, immár elkerüli az emberi tőke előállításának, működtetésének közgazdasági-pénzügyi folyamatait és elemzéseit, a növekvő költségű emberi beruházásokból gyakorlatilag eltekint. Figyelmét kizárólagosan a gazdaság szervezetében bekövetkezett "hatalom eltolódásra" korlátozza, azok okainak részletesebb és főként tudományosan egzaktabb vizsgálata nélkül.

Címkék: 

 

h i r d e t é s

h i r d e t é s

betöltés..