Az 1980-as évek közepe óta valamiféle paradoxon jellemzi a francia közéletet. Egyrészt a munkanélküliség, illetve a társadalmi és a földrajzi egyenlőtlenségek nőnek, a gazdasági globalizáció folytatódik, a második világháború után létrehozott jóléti állam visszavonul a feladataitól, majd újra terjeszkedik, de a magánvállalatok javára – erre a rugóra jár a modern idők ritmusa. Másrészt a média nem a társadalmi kérdéseket kutatja, és nem a gazdasági riportok váltak a szakmai hierarchia csúcsteljesítményévé, ami pedig megvilágíthatta volna a modern korszak változásait, hanem az újságírás és témaválasztás egy olyan szegmensét emelte a magasba a szakma, amely általában akkor virágzik, amikor minden tönkremegy: a politikai-pénzügyi korrupciós botrányokat és az úgynevezett „oknyomozó újságírást”.

Úgy döngik körül a „botrányokat”, mint ahogy az ember a közemlékezetbe vésődött slágerek dallamát dünnyögi: Botton, Schuller Maréchal, Urba, Mutuelle nationale des étudiants de France (MNEF), HLM de Paris, HLM des Hauts-de-Seine, Elf, Pelat, cassette Méry, Crédit lyonnais, Dumas, Balkany, Takieddine, Woerth Bettencourt, Cahuzac...[i] Egymás után hozzák őket a címlapokon, politikai pályákat rombolnak le, és egy olyan társadalom képét rajzolják meg, amelyet nem társadalmi és politikai erők ütközése jellemez, hanem a javak harca – egyének egy egészen szűk csoportjáról van szó, akik arra esküdtek fel, hogy megtisztítsák szép demokráciánkat az annak kiforgatására szövetkezett fekete bárányoktól – vagyis a rossztól, – jónéhány korrumpált közszereplőtől és magas beosztású tisztségviselőtől. A szívvel-lélekkel a legnagyobb tisztesség, az információhoz való jog mellett elkötelezett angyalok szakmájuk elitjét alkotják.

Az 1970-es években a sajtó és a hatalom erőviszonyai egyenlőtlenek voltak, az utóbbi javára, így az oknyomozó tevékenységet marginálisnak lehetett nevezni mindaddig, amíg a Washington Post néhány újságírója meg nem buktatta az Egyesült Államok elnökét. Olyannyira követendő mintává nőtt, alapító mítosszá,[ii] hogy még amerikai elnevezését is átvették „investigation” – oknyomozás inkább, mint vizsgálat –, a Watergate-botrány egycsapásra meghatározta a szabályt: az oknyomozó ellenfele az állam, amelynek minden hatalma megvan, és amelyről minden ártó hatást feltételezünk –, és ez épp akkor történt, amikor az állam visszavonulót fújt a magánvállalatok javára.

A téma az 1970-es évek végén került át a Canard enchaîné-től, vagyis a hivatalból tiszteletlen hetilaptól a referencialaphoz, a Le Monde-hoz, ezután, az 1990-es évek közepén a politikai-pénzügyi botrányokra specializálódott oknyomozó újságírás mély változást hozott a demokrácia színtéren. A megfigyelő immár szereplővé, olykor rendezővé válik egy olyan színjátékban, amelyet pártok, képviselők és választók játszanak. A leleplezések – pl. a François Fillonról kiderült botrányok – átrendezték a kártyákat a 2017-es francia elnökválasztáskor, kizárva őt a választhatók közül, mint ahogy magukkal hozták 2019-ben Heinz-Christian Strache osztrák alkancellár lemondását. Az ellenhatalom a hatalom rangjára emelkedett. De ki ismeri a működését? Hogyan jutnak ki a „leleplezések”? Ki választja meg az időpontot, a célszemélyeket?

Az erkölcs és a transzparencia nevében folytatott oknyomozó újságírás különleges tulajdonsága az átláthatatlanság. Valójában mély szakadék választja el az oknyomozó újságíróról épp a sajtó által közvetített képet a szakma mindennapi gyakorlatától – az oknyomozókat sötét tekintetű, különleges képességekkel felruházott személyeknek képzeljük, a kémfilmek reklámgyakorlatához híven, ahol úgy fényképezik le a hősöket, mint akik harci helyzetben egymás hátát védik. Persze a szakma hétköznapjai ettől mérföldekre esnek.

Mert valójában kétfajta oknyomozás létezik. Az egyik, amelyet e sorok írója gyakorol, úgy határozható meg, mint egy banális „lassú újságírás”: a vizsgálatot folytató személy kiválasztja témáját, időt és energiát szán rá, amelybe a szerkesztőségek nagy része egyébként nem kíván befektetni. Sötétben tapogatódzva halad, és vállalja a kockázatát annak, hogy néha téved. Ezek a kutatások általában olyan ügyeket bontanak ki, amelyek ritkán vezetnek jogi botrányhoz, szemben azokkal a politikai-pénzügyi botrányokkal, amelyek a címlapokon szerepelnek. Könyvet ír belőlük, amelynek előlege nagyjából fedezi a költségeit, és az eladások révén befolyt összeg a következő kutatás anyagi hátterét teremti meg. Sérülékeny modell: az egymást követő kereskedelmi sikertelenségek, amelyeket rágalmazási eljárások is kísérhetnek, gyakran elveszik az újságírótól a lehetőséget és a kedvet is, hogy újabb kutatásba kezdjen. Hogy visszaállítsák a média kicsorbult hitelességét, egyes szerkesztőségek az audiovizuális szakmában is kialakítottak egy rovatot vagy sorozatot, amelyet a gazdasági vagy társadalmi témákkal foglalkozó kutatásoknak szentelnek (pl. Élise Lucet: Cash investigation a France 2 televízióban), de a jelenség inkább marginális.

Meg is van, miért. Noha többen azt állítják magukról, hogy ezt a meredek utat választják, az oknyomozó újságírás éllovasai teljesen más módon dolgoznak. Nem nyomoznak, hanem kiszivárogtatásra várnak. Például egy meghallgatás vagy vizsgálat jegyzőkönyvére, amelyet egy vizsgálóbíró, rendőr vagy ügyvéd ad át nekik. A dokumentum tegnap faxon érkezett, ma kódolt elektronikus üzenetben jön. A rettenthetetlen véreb ekkor nekifog, és átírja zsurnalisztastílusban: részletekkel, pontos dátumokkal, ismert vagy rövidesen ismertté váló nevekkel. Ezt a transzponálási munkát néhány telefonhívás kíséri, amelynek során összegyűlik egynéhány cáfolat vagy a megtámadott személyek zavaros hebegése – s ezzel már be is bizonyosodott, hogy elsőrangú munkát végeztek.

„A HLM-ek (támogatott lakbérű tömbházi lakások) botránya révén napfényre került a sajtó embereinek egyfajta különös testülete: az oknyomozó újságíróké. „Abban az időben, amikor még kissé naiv voltam, azt gondoltam, hogy a szakmájuk az oknyomozás – írta Éric Halpen vizsgálóbíró. – Tévedés! […] kevés kivételtől eltekintve, és itt elsősorban a Canard enchaîné-re gondolok, […] az oknyomozó újságírók nem folytattak vizsgálatot…”[iii] Majd a vizsgálóbíró, már kamerán kívül, magánbeszélgetésben mondta el, hogy ajánlatot kapott annak idején két ismert oknyomozótól, hogy dolgozzon együtt velük, de elutasította őket.

„Nálunk az a szabály, hogy az igazságszolgáltatás intézményeire támaszkodunk”

Ennek a fajta újságírásnak a jól ismert felemelkedése alkalmi szövetségből fakad az igazságszolgáltatás világának egy kis frakciója és a médiavilág gombostűfejnyi tömege között.[iv] E néhány szereplő nagyhatású koalíciójának több jellemzőjét ragadhatjuk meg. Először is, nem az oknyomozó újságíró kezdeményezi kutatásának tárgyát, hanem azt nagyjából készen kapja egy vizsgálóbírótól, ügyvédtől vagy rendőrtől. Akinek megvannak a témában a prioritásai, az érdekei – például, hogy lebontsa a nyomozás politikai akadályait egy ismert politikai személyiség ügyében azzal, hogy nyilvánosságra hozza a vizsgálatot. „Nálunk az a szabály, hogy az igazságszolgáltatás intézményeire támaszkodunk, nem magunk kezdeményezünk vizsgálatot”[v] – magyarázza Arianne Chemin a Le Monde-tól.

Nicolas Sarkozy 2007-es elnökválasztási kampányának esetleges líbiai finanszírozása, amelyet a Mediapart tett közzé, jól világítja meg az oknyomozás boszorkánykonyhájának működését. Főszereplői a korrupció és a pénzügyi-adóügyi kihágások elleni küzdelem központi hivatalának (OCLCIFF) munkatársai. A törvényszéki testület kihallgatta a vizsgálat során megidézett líbiai és francia felet. A nyomozókapitány rendszeresen elektronikus formába önti a jegyzőkönyveket. A Sherpa-egyesület ügyvédje, a vizsgálat egyik civil szereplője magához veszi a dokumentumokat tartalmazó lemezeket. A következő napokban a Médiapart egyik újságírója egy természetesen kitűnően dokumentált új elemet ismertet a vizsgálatról. Fabrice Arfi újságíró, akinek minden bírósági akta a kezében van a témában, az ügy legnagyobb specialistájává válik, kiegészíti az OCLCIFF munkáját, felhasználja a jegyzőkönyveket, amelyekben benne van a szereplők és hozzátartozóik neve, címe. Az oknyomozás ilyenformán a rendőrségi és vizsgálóbírói tevékenység során keletkezett dokumentumokat olyan szempontból válogatja össze, írja át és egészíti ki, hogy az megfeleljen az olvasóknak. Az oknyomozó a kiszivárogtatás ügyintézője.

Az oknyomozó újságírás második jellemzője éppenséggel az információknak az eredetével, illetve felhasználásával függ össze. A felhasználásuk két törvényt sért, az ártatlanság vélelmét és a vizsgálat titkosságát, az információhoz való jog elvére hivatkozva. Ezek a torzulások olyan eszközöket adnak a kezébe annak a maroknyi „oknyomozónak”, aki a szakma nevében szólal meg, amelyek meghaladják a közjog, az igazságszolgáltatás és a rendőrség eszközeit, mégpedig minden elvárható igazgatási vagy igazságügyi felügyelet nélkül. Hervé Gattegno, aki a Le Monde-nál tanulta a szakmát, majd a Journal du dimanche igazgatója lett, a 2000-es évek elején beismerte, hogy többé-kevésbé úgy dolgozott, mint egy vizsgálóbíró. Általában bedobta a telefonon elérhetetlen érintettek leveles ládájába a névjegykártyáját ezzel az egyszerű üzenettel: „Hervé Gattegno szívesen meghallgatja önt”.

A Cahuzac-ügyben (amely valójában a honlap által kezdeményezett vizsgálat volt), a Mediapart igazgatója, Edwy Plenel nem habozott levelet írni az államügyésznek, azt követelve, hogy pótlólagos adatigénylést rendeljen el annak érdekében, hogy a vizsgálóbíró járjon utána a honlap által feltárt újabb tényeknek. Más szóval, az újságíró immár nem elégszik meg azzal, hogy segít az igazság nyilvánossá tételében, és hogy tisztességesen tájékoztassa az olvasókat: a kérdéses esetben feltolja magát az igazságszolgáltatás vagy a rendőrség kiegészítőjének szerepébe. Ez a csalás legitimnek tűnhet a nagyközönség számára, amikor arról van szó, hogy az ügyésznél feljelentést tesznek a költségvetést felügyelő miniszter ellen, aki adócsalást hajtott végre, mint ahogy ez Jérome Cahuzac esetében történt. De nem következik-e be holnap az, hogy az újságíró politikai vagy személyes ellenfelet vagy üzleti versenytársat jelent fel az ügyésznél? Mindaddig, amíg egy ellensúly ki nem egyenlíti a média haltalmát, a közönség egy része a rendelkezésére bocsátott kiszivárogtatásból csupán az oknyomozó által kiválasztott anyagot látja, egy olyan válogatás eredményét, „amellyel oda ütnek, ahol az nagyon fáj, abban a reményben, hogy kevesebb baj, szerencsétlenség vagy fájdalom, igazságtalanság és nyomor lesz egy nap.”[vi]

Miközben mindenkinek érdekében áll, hogy színpadra állítsa azt a feltételezett harcot, amelyet az igazságos és a méltatlan között vívnak, és felháborodjon rajta, kezdve a bírókon és a rendőrökön, akik ebben lehetőséget látnak arra, hogy cselekedjenek, de az ne látszódjék. Közben azonban senki sem ringathatja magát abban az illúzióban, hogy az oknyomozó saját vagy az informátorainak a kritériumai, politikai prioritásai, ütemtervei fognak arról dönteni, hogy egy kiemelt személynél kiadnak-e rendőrségi házkutatás keretében előkerült és a rendőrség által sietősen átengedett dokumentumot, megmutatják-e például Jean-Luc Mélenchon magánéletét, akinek a számítógépét és a magánlevelezését, egy rendőrségi házkutatás keretében előkerült dokumentumokat, 2018 októberében kobozták el – a lehető legjobbkor, tekintettel a küszöbön álló politikai eseményekre, amelyekkel az esetet összekapcsolták. Vagy hogy nyilvánosságra hozzák-e, amit Bernard Arnault[vii] detektívjei Francois Ruffin képviselő magánéletéről és a Fakir újságíróival való kapcsolatairól szedtek össze?

Úgy tűnik, mintha a zsurnalisztikai szcéna bizonyos személyiségei suttyomban megváltoztatták volna az 1789-es emberi és polgári jogok nyilatkozatában a pontok sorrendjét, mégpedig úgy, hogy az ártatlanság vélelme (9. pont) a vélemény és gondolatok szabad kinyilvánításának kritériuma (11. pont) mögé kerüljön. Ráadásul az információhoz való jog nincs is benne Az emberi és polgári jogok nyilatkozatában. A fogalmat, amely minden polgárt érint, és amelynek elvileg mindannyian a kedvezményezettjei lennénk, az információterjesztési szakmai testületek kizárólag maguk határozzák meg (mint pl. a müncheni deklarációt az újságírók jogairól és kötelezettségeiről, 1971), – és benne van Az emberi jogok európai egyezményében. Kérdés, hogy a sajtó illetékes-e abban, hogy egyedül döntsön az információhoz való jog, illetve a magánélet védelmének kérdésében?

Az oknyomozó- sztárok által végrehajtott telefon-lehallgatások felhasználásáról szóló vita jól jellemzi a feszültséget. Mint minden olyan szerzőt, aki kényes ügyekkel foglalkozott, lehallgatták Edwy Plenelt is, aki akkoriban a Le Monde újságírója volt. „Egy párbeszéd telefonon, az egy olyan dolog, mintha magunkkal folytatnánk beszélgetést – írta a Les Mots volés [Ellopott szavak] (Stock, 1997) című könyvében. „Ha a beszélgető partner hozzánk közel áll, kiszolgáltatja magát neki az ember, mintha levetkőzne, hangosan gondolkodik, túl gyorsan beszél, kimondja azt is, amit nem is gondol feltétlenül, butaságokat hangoztat, mindenféléket mond, igazságként beszélhet olyan dolgokról, amelyekben valójában kételkedik […]. Úgy érzi, hogy otthon van, védett helyen, az intimitás védelme alatt áll.” Ennek az őszinte és megdöbbentő szövegnek a megjelenése után húsz évvel viszont Edwy Plenel a „közérdekre” hivatkozott, hogy igazolja mások „ellopott szavait” – ez alkalommal Liliane Bettancourt, a L’Oréal örökösnőjének inasa és Alexandre Benalla beszélgetéseit publikálta. Tagadhatatlan, hogy ezek a nyilvánosságra hozatalok felkeltik a köz érdeklődését. De mozgatórugóik morálisan távolról sem olyan kifogástalanok, mint amilyennek a tollal a kezükben bíráskodók szeretnék. A káröröm, amellyel a korrumpáltak lebukását fogadjuk, együtt jár bizonyos tehetetlenségi érzéssel, amely a korrupt struktúrákkal szembeni fegyvertelenségből fakad, hiszen attól, hogy egy bukott miniszter helyébe egy másik lép, semmi sem fog megváltozni. Azt hisszük, hogy megtoroltunk valamit, de semmi sem változik.[viii]

Hivatkozhatnak a köz szolgálatára, de a szenzáció valójában pénz hoz

Semmi sem változik… kivéve a bankszámla vagy a média közösségi oldalainak látogatottsága. Mert az oly sokat emlegetett közérdeket gyakran igen szoros szálak fűzik a magánérdekhez. A köz szolgálatának szándékával feltárt és bemutatott szenzáció pénzt hoz. Felkerül a címlapra, átveszik a TV és rádiócsatornák, emeli a forrás fényét, hitelességét és eladásait, előfizetőinek számát, valamint a nála megjelenő hirdetések tarifáit. Ebből ered a kiábrándító „filmsorozatjelleg”, amely abban áll, hogy szakaszonként adagolják a jegyzőkönyvek publikálását, hogy a téma minél tovább jelen legyen a köztudatban, minél inkább felerősítsék a hatását, miközben úgy mutatják be ezt a piaci vásártérre jellemző kereskedelmi technikát, mint valamiféle, a vizsgálatból fakadó új és új elemeknek a sajátos dramaturgiai struktúráján alapuló rendszert. A tálalás olykor a politikai ütközet lefolyását is szétzilálja: választási kampány idején általában sikerül a vitát a jelölt programjáról a személyével kapcsolatos gyanú irányába terelni.

A szenzáció létrehozása maga is gazdasági kritériumoknak engedelmeskedik. Ha igazságügyi dokumentumokhoz sikerül hozzájutniuk, azzal időt, tehát pénzt nyernek. Azok az „igazságosztó” újságírók, akik a dokumentumokat megkapják, nem csupán előre megrágott, hanem előre ki is fizetett vizsgálati anyagot kapnak, minthogy a jegyzőkönyvek, amelyek a megjelenő publikációk alapanyagát adják, a rendőrség és vizsgálóbíró által folytatott vizsgálatok szintézisét tartalmazzák, amely persze közpénzen készült. Azon kevesek, akik a kiszivárogtatott dokumentumok publikálói, így bizonyos értelemben valamiféle támogatást kaparintanak meg, amely személyes kapcsolataik függvénye, de amelyből a kollégák elkerülhetetlenül ki vannak rekesztve. Az erény és az állam ellen folytatott harc útjai bizony nagyon kacskaringósak!

Az oknyomozással kapcsolatos üzleti ügyek romboló hatása kettős. Azok az újságírók, akik készek megkötni a média-igazságszolgáltatás szövetségét, azzal is megfizetik a hozzáférést azokhoz a bizonyos dokumentumokhoz, hogy forrásaikkal erős függőségbe kerülnek. Amikor a jegyzőkönyvek védőügyvédektől kerülnek ki, a cikkek felveszik azokat a harci pozíciókat is, amelyeket a felek az egymással folytatott küzdelemben. Tekintettel arra, hogy igen kevés bíró, ügyvéd vagy rendőr akad, aki kész megszegni a vizsgálat titkosságának szabályát, a „nagy oknyomozó újságírók” száma, akik a hírhedt és erősen igazságszolgáltatási jellegű botrányokra koncentrálnak, Franciaországban ez idáig úgy egy tucatra korlátozódott. Az információhoz való hozzáférés kiegyensúlyozatlan volta a rendszerből fakadóan maga is tartalmaz üzleti elemet: minthogy egy maroknyi vizsgálódó élvezi a kényes ügyekhez való hozzáférés privilégiumát, a többiek nem tehetnek mást, mint átveszik az információkat, idézik, és ilyenformán a konkurenseiknek csinálnak reklámot.

Ez a fajta újságírás – azután, hogy három évtizeddel ezelőtt betört a francia közéletbe, és némely politikai-pénzügyi vizsgálatot botránnyá fújt fel, – nem csupán a demokrácia játékszabályait borította fel, és helyettesítette a politikai pártok ideológiai harcát egy, a média által vezetett erénybírósággal. Az igazságszolgáltatás mérlegét is szabálytalanná tette, bevezetve egy második ítélkezési fokozatot, a közösségi ítéletet. Az első, az igazságügyi a törvény alkalmazását jelenti. A második, a mediatizált, alkalmazza az első eszközeit, de a morálra támaszkodik, mégpedig az oknyomozó újságíró erkölcsére. Ő már a jogi ítélet előtt kimondja a saját ítéletét, és ezzel elkerülhetetlenül befolyásolja a jogi eljárás lezajlását. Annál is inkább, hogy az az elképesztő és egyedi tulajdonsága van, hogy nincs fellebbvitel, nincs apelláta. Sem válaszadási jog, sem jogi eljárás nem elegendő ahhoz, hogy a média ítéletét eltöröljék. Így például az 1990-es évek második felében folyó Elf-botrány során a korábbi külügyminiszter, Roland Dumas ötvenkét alkalommal szerepelt a Le Monde első oldalán. A fellebbviteli eljárás során minden vád alól felmentették, ennek ellenére a nevéhez örökre a közpénzek elsikkasztása tapad.

Ó, igen, vethetjük ellenében, de mi a helyzet Jérôme Cahuzackal? Nem javultak-e a közerkölcsök a botrány következményeként? És itt jutunk el nyilvánosságra hozatal korlátaihoz. Az egyes botrányok elágazásai sokkal bonyolultabb képet mutatnak, mint ahogy a 20 órai híradó bemutatja. Mikor és miért apadnak el hirtelen az intézményes információs források, bizonyíték nélkül hagyva az újságírót? A válasz általában nagyon egyszerű. Amikor a vizsgálat előrehaladása immár nem a helyettesíthető korrumpált személyt, hanem magát a korrumpáló rendszert veszi célba.

A szerző, Pierre Péan újságíró, az oknyomozó újságírásnak egyik célratörő képviselője volt. A cikket 2019 májusában írta, néhány héttel később, június 25-én elhunyt. 1975-től dolgozott a Le Monde diplomatique-nak. Az egyik lemarkánsabb cikke, a Szabra és Satila – A vérontás visszatérése – (2002) a folyóirat honlapján hozzáférhető.

Fordította: Völgyes Gyöngyvér / magyardiplo.hu

[i] Franciaországban közismert botrányok – a ford.
[ii] L. Serge Halimi, Une icône du journalisme [Az újságírás ikonja], Le Monde diplomatique, 2019. június.
[iii] ) Éric Halphen, Sept Ans de solitude [Hét év magány], Denoël, Paris, 2002.
[iv] ) L. Dominique Marchetti, Les révélations du “journalisme d’investigation” [Amit az oknyomozó újságírás felfed], Actes de la recherche en sciences sociales, no 131–132, Párizs, 2000. március.
[v] Idézi Jean-Marie Charonet Claude Furet, Un secret si bien violé. La loi, le juge et le journaliste [Igencsak megsértették a titkot. A törvény, a bíró és az újságíró], Seuil, Párizs, 2000.
[vi] Edwy Plenel, Le Journaliste et le Président [Az újságíró és a köztársasági elnök], Stock, Párizs, 2006.
[vii] Franciaország leggazdagabb nagytőkése – a ford.
[viii] L. Razmig Keucheyan és Pierre Rimbert, Le carnaval de l’investigation [Az oknyomozás kavalkádja], Le Monde diplomatique, 2013. május, és Denis Robert, Pendant les « affaires », les affaires continuent [A botrányok közepette a botrányok folytatódnak], Stock, Párizs, 1996.