h i r d e t é s

Demokrácia van-e Magyarországon? Az Economist válasza a New York Times kérdésére

Olvasási idő
8perc
Eddig olvastam
a- a+

Demokrácia van-e Magyarországon? Az Economist válasza a New York Times kérdésére

2019. január 05. - 07:06

Hogy demokrácia van-e Magyarországon nem újkeletű vita: a mindenkori magyar ellenzék mindig is türelmetlenül várta az aktuális kormányzat bukását, és többnyire joggal, kiszorítva érezte magát a demokratikus döntéshozatalból. Amikor a jobboldal volt ellenzékben, akkor ők is a szocialisták és a szabad demokraták "diktatúrájaként" élték meg a négy-meg-négy éveket.

Négymadár blog: Többségi demokrácia.

Orbán rendszere újfajta egypártrendszer címmel szemlézi a New York Times cikkét az Index.hu, mely magas labdát visszakézből lehetne lecsapni, hiszen a két kormánypárton kívül 5-6-7 ellenzéki párt is aktív szereplője a magyar közéletnek, nemhogy csak egy, képviselőik ott vannak a törvényhozásban és az önkormányzatokban, olykor vezetik is azokat. Az Economist Demokrácia-indexe már kevésbé ad lesújtó képet azért hazánkról.

A zsinórban harmadik orbáni kétharmados győzelem érthető módon növelte az ellenzéki frusztrációt, a hazai és külföldi liberális véleményformálók joggal bírálják a kormányzat kompromisszumképtelen hatalomgyakorlását. Még ha a szélesebb hazai közvéleményt szemmel láthatóan nem is érdeklik a politikai osztály "egyéni szociális problémái" — nem meglepő módon csak a saját egyéni szociális problémái, ami nagyjából el is mond mindent a magyar demokrácia igazi rákfenéjéről. Minden más talán egyszerűen ennek következménye...

Komoly politológusok, mint Filippov Gábor, nevezik az Orbán-rendszert hibrid rezsimnek (ami valami átmenet lenne diktatúra és demokrácia között). Ez azonban nem egy objektív elemző, hanem egy publicista állásfoglalása egy olyan kérdésben, ami az ügy komolysága miatt megérne egy komolyabb összehasonlító elemzést. De ennek hiányában már maga a kérdésfeltevés is csak a szokásos politikai viták közé, méghozzá a soha véget nem érő hitviták közé tartozik, és nem annyira az intézményi hiányosságok miatti jogos aggodalom konstruktív kritikája.

De ha jogos is az aggodalom, annyi viszont bebizonyosodott, hogy a demokráciáért hullajtott krokodilkönnyekkel választást nyerni most épp nem lehet. Fool me once — ahogy az angol mondaná: a magyar választót inkább érdekli a saját zsebe és az a kis biztonságérzet egy rohamosan változó világban, mint az, hogy egyes politikusok  elveszítették korábbi politikai befolyásukat. A polgárok egymás utáni szavazataikkal erősítik meg a fennálló rezsimet. Nagyon nehéz tehát jó és demokratikus ellenérvet találni.

Hogy "bebizonyítsuk", hogy mégis diktatúra van fából vaskarikát kell gyártanunk: "Magyarország a 21. századi demokrácia intézményeit megtartva valósít meg egypártrendszert" — állítja egyenesen a CEU rektora, Michael Ignatieff. Ennél már csak az a mondat hangozna hülyébben, hogy ez egy többpárti egypártrendszer. A Yale egy idehaza ismeretlen professzora pedig egyenesen olyan fasizmusnak akarja látni a magyar viszonyokat, amiben egyébként nincs jelen elnyomó állami erőszakszervezet. (Magyarán majdnem vízbefúlunk, csak épp a víz hiányzik hozzá...)

Az ilyen értelmetlenné váló vitákban a kategóriák így idejekorán elinflálódnak. S még a valódi hiányosságok megtárgyalását is elmulasztjuk — ami pont nem kedvez a demokráciának.

Eszem ágában sincs beszállni egy meddő és akadémikus vitába. Először ugyanis meg kéne tudnunk határozni objektíve, hogy mi az, hogy demokrácia, hogy utána meg tudjuk állapítani egy kormányzati működésről, hogy az demokratikus-e vagy sem. Nem lenne könnyű dolgunk, hiszen az állami működésnek eleve van egy autoriter jellege — pl. adót kell fizetni vagy büntetést kell fizetni a gyorshajtásért: ezekben rendszerint nem kérik ki a polgárok véleményét, kiállítják a csekket és kész, ennek a megítélése tehát eredendően szubjektív. A kontrollvesztettség érzése, amiről valójában szó van a diktatúrázás jelszava alatt, magyarán, hogy nincs beleszólásunk közös életünk ügyeibe, szintén erősen szubjektív. Nem csak a szabad választások megléte miatt, hanem nincs általános európai mércéje (fúj), hogy mégis mibe szólhassunk bele — s főleg ki.

Tízmillió miniszterelnöke nem lehet egy országnak, de tíz se.

Sok minden nem fokmérője a demokráciának, amit annak vélnénk: a jólét vagy az egyenlőtlenség felszámolása semmiképpen nem az sajnos, noha mindkettőre jogos lehet az igény a rendszerváltás óta (mindhiába). Érzésem szerint nagyobb, mint a politikai szabadságjogokra... A jó kormányzati döntések sem, mert egy demokratikusan választott kormányzat is lehet végtelenül ostoba. (Viszont egy diktatúra is kormányozhat jól, sőt az lehet csak igazán hatékony. Egy demokráciában mindig minden macerásabb...)

A többségi vélemény pl. egy kórházi műtőben sem lenne életbiztosítás. Ugyanakkor míg a műtőben van egy hozzáértő sebész vagy egy főorvos, addig a demokráciában ilyen képzett szakembereket nem tudunk kiállítani: a jövő kiszámíthatatlan, de még saját vágyainkat vagy céljainkat se ismerjük. A legtöbb politikai akarat valóra váltása ellen sokszor épp azok tiltakoznának egy idő után leghangosabban, akik azt leghangosabban követelték. De ha így is volna, legfőképp nem az a demokrácia, amikor az akaratunk szerint történnek a dolgok, az ugyanis kivételes állapot, másoknak más az akarata, és valakinek a rövidebbet kell húznia szükségszerűen...

A politikatudományt vagy a történelmet tényleg ismerők számára pedig ismerős lehet Alexis de Tocqueville neve, aki az Orbán-rendszernek nem szentelt olyan kitüntetett figyelmet, mint most a kiváló New York Times, lévén 1859-ben meghalt, viszont sokat méltatta az amerikai köztársasági modellt, különbséget tett a demokrácia és a köztársaság között. Lelövöm a poént. Mindenek előtt: nem volt demokrata; kitalálható tehát: republikánus volt. Pusztán a szeszélyes többség ingadozó hangulatának uralma helyett a választott, mandátummal felruházott, felelős tisztségviselők intézményrendszerében hitt. A "demokrácia élharcosa, erőszakos forradalmár" végképp nem volt — ebben az érzésében én erősen tudok osztozni, de nem erőltetném az olvasóra minden körülmények között.

Tocqueville megjósolta a demokrácia jövőjét az Egyesült Államokban, a lehetséges veszélyeket, ezek egyike a többség zsarnoksága"a demokráciában a többség akarata érvényesül, és akik kisebbségbe kerülnek, az ellentétes érdekek miatt sokszor érezhetik a többséget zsarnokinak." 1838! Szóval ennyire új ez a kérdés. Mégse értjük ma idehaza, pedig akkor a reformkorban Magyarországon is olvasták. S ami még furcsább, abból az amerikai demokráciából se emlékeznek manapság erre az alapvető összefüggésre, amikor rólunk "csóró kis bennszülöttekről" alkotnak (elhamarkodott) ítéletet, mint most a New York Times cikke vagy a Sargentini-jelentés. Még két kulcsidézet:

"Ahol az állam erős, ott a társadalom gyenge, és ahol a társadalom gyenge, a demokrácia még nem eresztett mélyen gyökeret."

"A világ könnyebben elfogad egy kézenfekvő hazugságot, mint a bonyolult és nehezen megismerhető igazságot."

— Tocqueville

Nyugaton is a (kortárs liberális) politikai eszköztár megszokott fegyvere a politikai ellenfelek diktátorozása és nácizása — ahogy fordított esetben a kommunistázása — sőt liberálisozásais. (A fagyi ugyanis visszanyal. Lásd még Trump.) A tömegdemokráciákban a politika mindenütt lebutított és unalmas. Lehet pont ez az agyzsibbasztó értelmetlensége taszítja apátiába a közvélemény racionálisan gondolkodni akaró részét. Pedig tényleg jó volna közösen kitalálni, hogy mikor kell tényleg farkast kiáltani. Mikor van veszélyben a demokrácia. De van-e erre objektív módszer, ha a kisebbségben lévő politikai ellenfelek épp annyira erősen elfogultak, mint ahogy az éppen többségben lévők a másik irányban. Az az értelmiség, amelyik felelős lenne a tisztánlátást segíteni ugyanilyen módon megosztott — kevés a kivétel. Az egyik elfogult vélemény kerül a másik fölé s viszont: erről szól a Sargentini-jelentés és a CEU-ügy is, a New York Times cikke vagy bármelyik sommás komment az interneten.

Létezik viszont egy demokrácia-index, amit nem egy lap véleményrovatában készítenek. Tanulmányok és felmérések és előre meghatározott szempontok alapján igyekeznek az államokat, kormányzatokat összehasonlítva osztályozni. Valahogy objektívvé tenni azt, ami mindenképpen eredendően szubjektív a fentiek miatt. A The Economist Demokrácia Indexére is érdemes vetnünk egy pillantást, amikor arról vitázunk, hogy Magyarország diktatúra, hibrid rezsim, demokrácia vagy micsoda. Előre jelzem az értékelés nem fog senkinek se tetszeni. Egyrészt mert Magyarországot a demokráciák közé sorolják évek óta, amit a kormány esküdt ellenségei nyilván kevésnek éreznek, és felháborodva nem fogadnának el, hogy olyan országokkal vagyunk egy kupacba téve, mint pl. Franciaország. Besorolásunk: Flawed Democracy, vagyis hibás demokráciateljes demokráciakategóriájába nagyon kevés társadalom fér be, tényleg csak a legélhetőbbek: Svédország, Svájc, a klub pedig mostanában szűkül sajnos. A skála és a különböző szempontok persze továbbárnyalják a helyezéseket.

Másrészt a Demokrácia-indexünk folyamatosan romló és nem csak 2010 óta, hanem 2008-ban is rosszabb volt, mint 2006-ban — és inkább szólt a megelőlegezett bizalomról Magyarország iránt, de valami fundamentálisan nem működik nálunk, és ez esetben nem csak fejétől bűzlik a hal. 


The Economist Demokrácia Index / Magyarország. A demokrácia visszaszorulóban a világon.

A demokrácia minősége ugyanis nem csak az intézményeken múlik. Elsősorban nyilván az intézményeket működtetőkön, hanem rajtunk is, mint a démoszon, akik nélkül végképp nincs demokrácia, mert mi kell jelentsük az igazi ellensúlyt, nem (csak) többi intézmény és ellenérdekelt politikai szereplő, szegény hányattatott sorsú média vagy a külföld, esetleg az EU.

A felmérés nem csak a hazai választási rendszert illetve a politikai sokszínűséget (8.75) vizsgálta, nem csak a politikai szabadságjogok (7.06) intézményeit, nem csak a kormányzati működést (6.07), de a politikai részvételt (4.44) és a még megfoghatatlanabb politikai kultúrát (6.88) is. Így jön ki Magyarország összpontszámának most a 6.64, ami 2006-ban 7.53 volt. 

Magyarán leginkább a politikai részvételünk húzza lefelé az átlagot, ami többek közt az, hogy elmegyünk-e egyáltalán szavazni, szól arról is, hogy olvasunk-e politikai újságokat, részt veszünk-e civil szervezetek, egyesületek munkájában, belépünk-e pártokba, hallatjuk-e a hangunkat. Széchenyi és Kossuth népének politikai kultúrája sem tűnik olyan borzalmasan rossznak, de volna mit fejlődni, de mindenek előtt részt kéne venni a közéletben — sokakat meglep talán, de éppen a választási rendszerünk és a politikai sokszínűség az, ami lényegében megfelelő — egy valódi demokráciáé.

Ezek a tapasztalatok egybecsengnek azzal a gondolattal, amit a kvótanépszavazás kapcsán írtunk: a magyar demokrácia részvétel nélküli, sőt úgyszólván részvétlen demokrácia.

Persze talán századpontos értéket azért túlzás megadni ilyen megfoghatatlan témában. 6 vagy 7 talán nem lényegesen eltérő osztályzat, de az irány nem a megfelelő, ebben kiegyezhetünk. De nézzünk még néhány országot: Románia pontszáma 6.44, Lengyelországé 6.67, Csehországé 7.62, persze Oroszországé 3.17, ami már Belorusszal együtt autoriter besorolást kapott 2010 óta. Franciaországé és Belgiumé 7.80, Ciprus, Olaszország, Görögország (7.29) mind azonos besorolást kaptak Magyarországgal, mint hibásan működő demokrácia..., de demokrácia. 

A valódi értékelést persze a magyar választóknak kell megadni.

 

Forrás: A kiló nem százat jelent