Ez az Iszlámban más. Az európai (materiális) felfogás csak a test, tehát az anyag útját követi, ami szintén nem ér véget a test halálával. A test útja folytatódik a lebomlással, földi anyaggá való visszaalakulással, a sírban eltöltött sorssal, a test feltámadásával, ami tanúvallomást tesz a Végítélet napján a lélek földi életben elkövetett tetteiről, szándékairól. Az Iszlámban azonban az élet fogalma nem kötődik a testhez. Az kizárólag a lélekhez kötődik.

Viszont itt a nyelvi kifejezőképesség korlátozott. Ugyanis az Iszlám két szót használ a lélekre. Az egyik a Ruh (روح ,(a másik a nafsz ( نفس .(A Ruh inkább úgy fordítható, hogy életerő, ösztön, ami működteti a testet, a nafsz pedig az a tudatosság, amivel döntünk sorsunk felett. A testbe van csomagolva a Ruh és a Ruh-ba van csomagolva a nafsz. Ha fáj a fogunk, akkor nem a test fájdalmát érezzük, hanem a Ruh-ét. A test nem érez, az egy halott anyag. A Ruh érez fizikai fájdalmakat terheléseket. A nafsz lelki fájdalmakat érez és mivel a Ruh-ba van ágyazva, a lelki fájdalom felerősíti a Ruh fizikai gyötrelmét. Ugyanez fordítva is igaz. A lélek megnyugvása enyhíti a Ruh gondját, ha az éppen szenved.
Az élet fogalma az Iszlámban a nafsz-hoz kötődik. Ennek pedig van egy evilági és túlvilági szakasza. Tehát az evilág és túlvilág együtt az élet. Így igenis van életigenlés az Iszlámban! Csupán annak nem csak evilági, hanem túlvilági része is van, ami felelős döntések meghozatalára késztet. Hiszen egy evilági életöröm nem kockáztathatja a túlvilági boldogságot.
Ugyanakkor az pedig elfogadhatatlan és Iszlám szempontjából nem igazolható, hogy az evilágot fel kell áldozni a túlvilági miatt! Az öngyilkos merényletek így nem a túlvilági örömökbe, hanem a pokol szenvedésébe vezetnek. Mivel a lélek örök, nem hal meg, ezért a szenvedés is örök.
Az evilági boldogság és boldogulás keresése a túlvilág veszélyeztetése nélkül olyan tétel, ami nélkül nem magyarázható el a Sharia felvezetését szolgáló terminus technikusok zöme.

A „fehér ember” kultúrájában szereplő jogrend a már elkövetett bűntettekre szab ki szankciót. Mire azonban az ember eljut egy tett elkövetéséig, több fázison keresztül megy át a nafsz. A nafsz földi jogszabályok értelmében nem büntethető, csak ha a szándék tettekben öltött testet. Ha nincs túlvilág tudat és ottani számonkérés, a nafsz-tudatos döntéshozásában nincs hathatós visszatartó erő, csupán egy földi szankció, ami mérlegelés tárgya, hogy megéri-e elkövetni valamit, vagy sem. A Sharia értelmében már az a tény, hogy ez a fajta mérlegelés felmerül, bűn.

Tévedés ne essék, a Sharia is az elkövetett tettek után szab ki büntetést. Ez a nyilvános szakasz. De ezen felül létezik egy nem nyilvános, csak az egyén és Isten közti elszámoláson alapuló rész, ami több fázisú és sokkal erősebb visszatartó erővel bír, mint a fizikai tett elkövetése utáni szankció ígérete.