h i r d e t é s

Globalizáció és nemzeti sovinizmus, rasszizmussal vegyítve

Olvasási idő
6perc
Eddig olvastam

Globalizáció és nemzeti sovinizmus, rasszizmussal vegyítve

2018. október 11. - 11:42

 

Erőszakos globalizáció, soviniszta, nemzeti ideológiával vagy internacionalizmus: élet vagy halál kérdése! Épp úgy, mint a nemzetállamok kormányainak öncélú, soviniszta ellenállása a nemzetköziséggel szemben. Gazdaságilag képtelenség, érzelmileg önmegsemmisítés!

A történelmi és a mai újglobalizáció ideológiai célja ugyanaz: a központosított világhatalmi, hódító ambíciók „leárnyékolása” a meghódított népesség világnézetében, amivel semlegesíteni, bénítani vagy ellehetetleníteni kell ellenállásukat a gondolkodás, a világnézeti tájékozódás, tájékoztatás szintjén. Úgy elfogadtatni a hódítás gazdasági, hatalmi hegemóniáját, mint „isteni gondoskodást”, elkerülhetetlent s egyben legitim gyámkodást a gyarmatokon, a meghódított területeken. Egyszóval: toleranciát kell tanúsítani a globalizációs törekvés iránt!

Időben az ideológiák típusai, mint ahogyan a globalizáció eszközei is, változtak. A globalizációs, világhatalmi törekvések, amit különböző, de mégis funkciójában legalább hasonló eszmékkel igazolni próbáltak, legfeljebb földrajzi, területi méreteikben és technikai eszközeikben mentek át változásokon a történelemben.

Korabeli ideológiák, az Ókorban és az európai Középkorban a hatalmi ambíciókat a királyok (sokan, magukat Istentől származtatták) misztikus képességeiből vezették le. Vele szemben nem lehet, nem is „tanácsos” Istennek is tetsző ellenállást kifejteni, mert az önmagában bűnös magatartás Istennel és emberrel szemben, ami világnézeti és pszichológiai értelemben az ellenállás megtorlását is „magától értetődően”, morálisan is hivatott volt legitimálni.

A hódító apologetikának kidolgozták olyan „mutáns” változatát is, ami a globális, korlátlan állami, nemzetközi hatalmi terrort, az emberi fajra nézve, biológiai adottságaiban, a természetben született (így Istennél, mint teremtőnél is támogatott) tulajdonságnak véli.

A középkori és az újkori tudomány a „globális állam” misztikus, ideológiai igazolásából igyekezett „eltávolítani” a miszticizmust, az isteni gondviselésből levezethető fatalizmust.  Az emberi természetből, a mások feletti hatalom utáni, „természet adta emberi vágyból” eredeztette a birodalmi, nagyhatalmi globalizációs törekvéseket.  (Hobbes, Droysen).  Ennek alapján az angol gyarmatosítást, a hódítást, az állam területi fennhatóságát bővítő expanziót, az emberiség természetében kódolt, (mai fogalmainkkal azt mondhatnánk: genetikailag az emberi faj természetében való adottság) törvényszerűségként értelmezték. (Seeley, The Expansion of England).

Nem mondunk újat, amikor utalunk arra a jelenségre, hogy a XIX. század liberalizmusa, szép elméletek és lángelmék teremtője, már a XX. század elején „haldoklóban” volt, mint politikai „vezéreszme”. A vezető nagyhatalmak „gondolata” a terjeszkedés lett, hitvallása a liberális Angliának, Németországnak, Oroszországnak, Franciaországnak és természetesen az Amerikai Egyesült Államoknak. Cobden, John Bright, Gladstone, Deák Ferenc széles kört átfogni szándékozó kereskedelmi és politikai felfogása helyett uralkodóvá vált a Chamberlain, Rhodes, MacKinley, Roosevelt, II Vilmos és Bülov gondolkodása. Belőlük már hiányzott az érzelem, a morális értékorientáció. Minden a rideg számításon múlik. Számítás, hideg éleslátás a külpolitikában, az ész, a haszon kormányozza a tevékenységet. Pusztán egy földrajzi terület nem nagyon vonzotta a globalizációt. Izgatta azonban a kereskedelem és a kereskedelmi verseny, a XX. század uralkodó politikai gondolata. Nem csak a területszerző hatalom vonzotta a hódítót, amire évszázadokkal korábban, önmagában büszke lehetett az uralkodó! Fontosabbá vált, a terület földrajzi elhelyezkedése, nyersanyag kincsei. Megszerzésük nem csak ügyességgel, bátorsággal, kitartással, taktikával és pénzzel, hanem erőszakkal is megengedhető.[1]

A XIX században az államilag támogatott oktatási intézmények jelentős szerepet, „megrendeléseket” kaptak az állam belső és külső hatalmi akaratának tudományos igazolására. Nem lehetett azonban egyik korban sem a tudományt alárendelni teljesen az uralkodók, diktátorok megrendeléseinek. Miközben az emberiség kereste a történelmi tragédiák elkerülésének kulcsát a tudomány eszközeivel, a hivatalos államilag ellenőrzött oktatási-nevelési intézményekben kinevezett apologétákkal végeztették el az ifjúság szellemének letompítását, a tudományosság rangjára emelve és tudományos igazolásokkal ellátva az uralkodó „elit” hatalmi ambícióit. Ezt az „ideológiai elsötétítést” viszont egyszer sem sikerült a hatalomnak tökéletesen véghezvinni. Az állami, politikai indítékoktól irányított szelekció célja (napjainkban ide sorolható akkreditáció intézménye), a bürokratikus, a szellemi, tudományos teljesítménytől elkülönült „kinevezési” gyakorlattal az oktatási intézményekben, hogy „egyenes gerincű”, valóban időtálló tudományos teljesítményt nyújtó pedagógusok, tudós tanárok, ritkán kerülhettek egyetemi katedra közelébe. Mégis, gyakran kerültek ilyen helyekre, akik a politikai-ideológiai „elsötétítés” ellenére befolyásolták az ifjúság, az állampolgárok szellemi fejlődését. Valami oknál fogva a hatalom kénytelen volt akceptálni a renitens gondolkodókat, jóllehet a közelükből eltávolította befolyásuk növekedésének lehetséges eszközeit. Ide sorolhatjuk, a mai minősítés fogalmával, baloldali Enrico Ferrit, Ettore Cicottit, Cesare Lombrosot, Hektor Denist. A XIX. században, a német szociáldemokrácia és a világ baloldali, szociáldemokrata pártjainak legjelentősebb tudományos képviselője, Marx sem fért be az egyetemi „autonómia” és tudományos, gondolati szabadság államilag őrzött bejáratán. Bár teljesítménye és szellemi kisugárzása következtében több, korabeli egyetem díszpolgára is lehetett volna. Abban az időben is virágzott az oktatási intézményekben a „felfelé” bizonyítási kényszerből származó gyávaság, a tudománynak a mindenkori kormány szolgálatában való kihasználásának művészete. Ezek az intézmények alakították, irányították az állam „kihelyezett”, szellemi és lelkiismereti kényszerével a tudományosan képzett állami hivatalnokok „szellemének és jellemének” fejlesztését.

A XIX.-XX. században sem biztosította a professzori világ, morális tarást igénylő oppozícióval, a tudomány előítélet nélküliségét, hanem hűségesen szolgálta, egzisztenciájának féltésével, a hatalom hiúságát és ambícióját. Hozzájárulva, dicstelen küldetéssel, a be is következett történelmi tragédiák szellemi megalapozásához.

Sok helyen elhalmozták volna meghívásokkal azokat a ma is ismert társadalomtudósokat, mint Karl Kautsky, Eduard Bernstein. Ők azonban hazájukban a „jó társaságtól”, a tudós kluboktól el voltak tiltva olyannyira, hogy rendőri felügyelet mellett tartották nyilván őket, mint a társadalom, mint az állam szempontjából „marginális” magántudósokat.

Ilyen és ehhez hasonló viszonyok között nincs mit csodálkozni, amikor a XIX században, a szociáldemokraták kiszorultak a választásokon a hatalom közeléből is, legfeljebb „vendégbelépővel” tehették be lábukat az Országgyűlésbe. Szociáldemokraták, egykori politikusok és államilag kinevezett tudósok, akik tudományos kutatásaikban II. Vilmos bizánci típusú despotizmusának tiszteletével voltak elfoglalva, száműzték maguk közül, mint a középszerű pártbürokraták az intelligenciát. A XX. századi politikai és tudományos, kulturális opportunizmus, a Weimari Köztársaság idején, nem csak egy párt teljes felszámolásához, hanem az egész világot megrendítő fasiszta politika előkészítéséhez járult hozzá. A fasizmus pedig már a népirtást is tudományos alapokon végezte, ami a maga nemében extrém globalizációs szándékként folytatódott, „tudományosan igazolt” cinizmusában és tudományos humanizmussal alátámasztott kegyetlenségével, embertelenségével.  Az emberi nem megmentése jegyében. A bűnhődés nem csak azokat, főleg nem azokat sújtotta, akik a bűnöket elkövették, de előkészítették a soron következő tragédiákat. A Weimari Köztársaság „szellemi, békés opportunizmusa’, készítette elő a II. világháborút, de a nácizmus hatalomra jutását mindenképpen.

A tapasztalatokat figyelembe véve nem túlzás, ha azt mondjuk: a politikai párt, amelyik saját létjogosultságának tudományos, morális és politikai alapjait önmaga számolja fel, mint a német, történelmi szociáldemokrácia is, az ilyen „áramlat”, mint párt, végképp elsekélyesedik.

 
[1] A Harpers Weekley c. amerikai lap, 1901. január 17. számában olvasható, „Nagyon sok körülmény – érzelmi és kereskedelmi – működik arra, hogy lehetetlenné tehessük Európa számára, Amerika haladásának és növekedésének komolyabb akadályozását. Rövid ideig akadályokat gördíthetnek az utunkba, de az Unió (USA) állandó terjeszkedését a világon egy nemzet akadályozhatja meg: önmaga”.

 

h i r d e t é s