2. Fejezet 

A transzcendencia és az öntranszcendencia eredete, fogalma, működése és feleslegessé válása

A fejlett agy és a fejlett genetikai anyag lehetővé tette, hogy kifejlődjék a DNS-ünkben az emberi nyelven történő kommunikáció képessége, és így egyes mutációkban létrejöjjön a lelkiismeret. A lelkiismeret képes ellensúlyozni az öncsalás káros hatását az élet fennmaradásával kapcsolatban és igyekszik helyreállítani a létfenntartó ösztönök hatásosságát, az evolúció biztonságos és hatásos működését (mert a lelkiismeret az életfenntartó ösztöneink szava az elménk felé, és bizonyítottan a genetikai anyagunkból származik - Konrad Lorenz alapján, aki szerint azok a vonások, amelyek minden emberi kultúrában megtalálhatók, öröklött és általános emberi tulajdonságok).

A transzcendencia az ebben az írásban felsorolt bizonyítékok és újonnan feltárt összefüggések alapján azonos a genetikai anyagunkból származó életfenntartó ösztöneinkkel. Minden, amit eddig transzcendensnek gondoltunk, az „csupán” az évmilliárdok tapasztalatait jelenti, közvetíti számunkra. Ezeket a tapasztalatokat a lelkiismeret és az intuíciók által az elménk felé sugárzott eszmények, összefoglalóan: az életfenntartó ösztöneink késztetéseinek a formájában érzékeljük odabentről, a genetikai anyagunkból.

Az öntranszcendencia pedig lényegében azonos a lelkiismeretünkkel, azzal az ösztönös hatással, amellyel a genetikai anyagunk minket a valóság talaján igyekszik tartani, és érzelmileg segít nekünk "az erkölcsi könnyebb út" helyett "az erkölcsileg helyes utat" választani, betartani az evolúció menete és az élet fennmaradása szempontjából kívánatos magatartást, tehát azt, hogy követjük az életfenntartó ösztöneink késztetéseit. Más szóval "önmagunkon  túllépni, önmagunkat meghaladni" (C. A. Vogler nyomán).

Az "öntranszcendencia" fogalmát a Freud, Jung, Adler vonulatba illeszkedő Viktor Frankl (1905-1997) írta körül. Szerinte
"A személyiség a transzcendencia által érti meg önmagát. Sőt, az ember csak annyibanember, amennyiben a transzcendencia felől érti meg magát...

...Csak akkor személy, amikor a transzcendencia felől személyesül meg: a transzcendencia felszólításának hangjával átitatva és betöltve."
Az én fogalmaimmal és értelmezésemben ugyanez:
"a személyiség csak a lelkén keresztül érti meg önmagát, a lelkünk a személyiségünk egyik oszlopa, a másik az értelem, a tudat; a transzcendencia hangja maga a lelkiismeret (az ön-transzcendencia), amelyet követnünk kell, amennyire képesek vagyunk, feltétel nélkül..."

Az emberi lény ösztönösen jó akar lenni (már ameddig az ezzel járó nehézségeket képes és hajlandó felvállalni), mert az evolúciós jutalmazó érzésekhez így tud a legbiztosabban és utólagos lelki problémák nélkül, lelkiismeretfurdalás nélkül hozzájutni. Így ha a JÓ, a tisztességes példa egy bizonyos szintet elér a társadalomban, talán véglegesen maga után vonzaná az egész emberiséget a "jó" irányba, ...

Az ember ugyanis vágy-vezérelt lény, és az ösztöneink (a lelkiismeretünk) mérhetetlen erővel késztetnek minket arra, hogy jók legyünk, helyesen éljünk, cselekedjünk, gondolkodjunk. És azember nem akar másoknál alábbvaló lenni sem, ezt az ösztönös önbecsülési kényszerünk a rangsor-ösztön gyakorlati megvalósítója biztosítja.

Az ösztöneink akkor elégítik ki a vágyainkat élvezettel, jó közérzettel, örömmel, boldogsággal, amikor tisztességesen, helyesen, jól, tehát erkölcsösen cselekszünk.

És mi számít jónak, tisztességesnek, helyesnek, tehát erkölcsösnek?

Hát az, amely előnyös az evolúció menetére, az élet fennmaradására nézve. Ez a felismerés jelen munka egyik legfontosabb felismerése.

És mivel a jó, a helyes mozzanat az ösztönös késztetéseink betartását, a nekik való engedelmességet jelenti, és ez mindig erőfeszítéssel, lemondással, energia-befektetéssel jár, így mindjárt a legelején szét szokott válni a rendes és az esendő ember válasza minden egyes kihívásnál: aki felvállalja a helyes út választásával, annak a bejárásával járó nehézségeket, az áldozatot, lemondást, erőfeszítést; az mindig jó lelkiismeretet, jó érzéseket nyer azonnal; míg a gyengék, az esendők, vagy a rossz úton nevelkedettek, a rossz útra tévedettek, a nehéz sorsúak többsége legtöbbnyire a "könnyebb utat" választja...

Aztán csodálkoznak szegények, hogy nem érzik jól magukat a bőrükben, boldogtalanok, stresszesek, pedig nem is követtek el rosszat, gonoszságot; legalábbis nem érzik úgy, hogy elkövettek volna;

Ez az egész hihetetlenül egyszerű...

Az ösztönöknek hatalmas erejük van!

Az ösztönök a tudathoz képest sokszorosan nagyobb arányban uralják az emberi viselkedést és gondolkodást, ezt

Ezequiel Morsella (San Francisco-i Egyetem) és munkatársai és mások kutatásai is megállapították.

Amíg a filozófiában nem válik elfogadottá az a friss kutatási eredmény, hogy az emberi motivációk túlnyomó része az ösztöneinkből származik, és csak kis része a tudatunkból, addig él az ún. "transzcendencia" és az "öntranszcendencia" legendája, mindaddig olyan lesz a filozófia, mint a saját farkát kergető kutya: soha nem jut nyugvópontra, soha nem tudja megtalálni a helytálló magyarázatokat az élet kis és nagy kérdéseire; mindaddig a saját maga által felvetett ál-kérdéseket boncolgatja véget nem érően, és lehetőleg olyan módon, hogy földi halandó abból egy kukkot sem értsen. A filozófusok saját maguk által kreált problémákat próbálnak megoldani, persze, sikertelenül, hiszen ál-problémának csak igen ritkán létezik valós megoldása...

Pedig a transzcendencia, „a megtapasztalhatón túli dolgok világa” (Immanuel Kant) szerintem nem létezik, léteznek viszont az ösztöneink, amelyek nem láthatók, közvetlenül nem megtapasztalhatók. Bár hatásuk, meglétük és működésük következményei ma már egyértelműek (az etológiai, evolúciós, genetikai, idegélettani stb., tehát az embertani kutatások eredményei tükrében), az ehhez szükséges szintézist a ma már rendelkezésünkre álló adatok összesítésével eddig még senkinek nem sikerült elvégeznie.

Tehát a "transzcendencia" fogalma amiatt jött létre hajdanán, mert az életünket vaskézzel irányító életfenntartási ösztöneink nem láthatóak, közvetlenül nem megtapasztalhatóak, és bár következményeiket a nagy elmék (Szókratész, Platón, Tamás, Kant, Freud, Sartre stb.) jól mérték fel és foglalták rendszerbe, de az okot, amely mindezeket létrehozza, nem ismerhették. T. i. az ösztöneink meglétét, mibenlétét, mérhetetlen erejét, hatásmechanizmusát csak az utóbbi évtizedekben sikerült alaposabban feltérképezni.

Ugyanígy az "öntranszcendencia" fogalma, jelensége, a filozófiában rendszerben tartása, használata is fölösleges, hiszen van rá egy ősrégi és bárki által tökéletesen érthető fogalmunk: a lelkiismeret. Vagyis az ösztöneink szószólója, a lelkiismeretünk válasza, véleménye arról, hogy amit éppen teszünk, gondolunk stb., az helyes vagy nem helyes; vagyis kedvező-e az evolúció, az élet fennmaradása számra, vagy esetleg nem. És ahhoz, hogy helyesen cselekedjünk és felvállaljuk az ezzel járó nehézségeket, meg kell haladnunk magunkat, "túl kell lépnünk önmagunkon".

Ahogy a Biblia írói Jézus szájába adták ezt a gondolatot: „Aki követni akar engem, annak meg kell tagadnia magát!” Vagyis a rosszra vivő késztetéseket, az öncélú élvezetvágyat, a gyarlóságot...

Ebben segít nekünk a lelkiismeretünk, az ösztöneink szószólója.

Idáig tehát kutyafuttában körüljártuk az evolúció fő fogalmait.

Itt most summázatképpen csak egy bombasztikusnak tűnő, de általam feltétlenül helyesnek tartott kijelentést kockáztatok meg: A transzcendencia és az öntranszcendencia fogalma, használata csekélységem szerint idejétmúlt, fölösleges, értelmetlen és célszerűtlen.