Először a Nemzetközi Valutaalap került tűz alá, az az intézmény, amely a korábbi évek magyar megaláztatásainak szimbóluma volt. Az IMF vezettette be a szocialisták kormányzása alatt a megszorítások programját. Az IMF természetes ellenségként szerepelhetett, mert politikája makroszinten eredményes volt ugyan, ám rémisztő csapást mért az átlagpolgárok pénztárcájára. Hasonló volt a helyzet a szolgáltató szektor külföldi konszernjeivel, köztük a bankokkal és az energiaszolgáltatókkal, amelyek kapzsiságát leleplezte a gazdasági válság. Ennél érdekesebb azonban a rémisztgetés mechanizmusa. A tárgyalószobák csöndjében udvarias egyeztetések folytak, mert Orbán kész volt veszíteni vagy sokat fizetni, hogy megkapja, amit akar. Kívül pedig faék egyszerűségű eszközökkel operáltak: hirdetések a baráti sajtóban, pártüzenetek a tévékben, különféle formátumú plakátok hadjárata, a polgároknak küldött kormányzati levelek. E kampányokat nem nevezhetjük kifinomultnak. Egyértelmű volt az üzenet: mi – magyarok, ők – Európa. Mi védekezünk, ők pedig gyalázatosan megaláznak minket, mint 1920-ban Trianonban.

Az a trükk lényege, hogy ebben a háborúban soha nem lehet győzelmet hirdetni. Az átmenetnek mindig van következő szakasza, mindig van új végrehajtandó haditerv, legyőzendő ellenség. Ha kitörne a béke, a közvélemény elkezdené firtatni, mi van az anyagi helyzettel és a reformokkal, amelyek semmin nem változtattak. Ezért olyan fontos a tömegek érzelmeinek pontos felmérése. Hogy elaltassák az elméket és felébresszék a démonokat.

Orbán észrevette, hogy az európai intézmények ténykedése nem garantálja az állandó ostromhangulat fenntartását. Túl bonyolultan működnek, és a határozottan Európa-barát magyar közvélemény az esetleges hibákat hajlamos elnézni a kétségtelen előnyök miatt. Szüksége volt valamire, ami az egyszerű érzelmeket szólítja meg, ami kellően homályos, és az EU-ból utalt pénzek áramlásának adatait figyelő nyugati bürokraták nem tudnak belekötni.

Soros György, a Magyarországon született amerikai pénzember mindenható hatalmának mítosza a kilencvenes években született, de akkor még olyan figurák beszéltek róla, mint Csurka István, a korszak összeesküvés-elméleteinek legfőbb terjesztője, aki afféle Macierewiczbe oltott Stanislaw Michalkiewicz volt. (Antoni Macierewicz a PiS alelnöke, volt már belügy- titkosszolgálati- és hadügyminiszter is. Az egyik legfőbb terjesztője annak az elméletnek, hogy az oroszok robbantották fel Lech Kaczynski lezuhant repülőgépét 2010-ben. Stanislaw Michalkiewicz pedig egy szélsőjobbhoz húzó lengyel újságíró.) Orbán a politikai porond közepére ráncigálta Sorost. A pénzember iránt érzett gyűlöletből nemzeti vallást teremtett. Ebben jókora adag cinizmus érhető tetten, mert Orbán szempontjából Soros legfőbb erénye az, hogy olyan karakter, akit a legképtelenebb dolgokkal lehet megvádolni. Ki lehet találni a „Soros-tervet”, és az emberek fejébe lehet verni, hogy ennek célja az ország tönkretétele. Az idegenellenességre is lehet alapozni – merthogy ez a Soros nevű illető nem is egészen magyar, viszont teljesen zsidó.

A sorosozás kényelmes megoldás, mert a választók kiszabadíthatók vele a politikai korrektség jármából. A kilencvenes években a Mazowiecki és Balcerowicz köré tömörült elitek azt mondták a lengyeleknek: gyertek velünk, és kivezetünk benneteket a sötétségből. (Mazowiecki volt a rendszerváltás utáni első lengyel miniszterelnök, Leszek Balcerowitzpedig a pénzügyminisztere volt, később pedig a jegybank elnöke lett.) Orbán viszont olyan, mint egy diszkótáncot járó Kwasniewski. (Aleksander Kwasniewski baloldali lengyel elnök volt 1995-2005 között.) Azt mondja: legyetek olyanok, amilyenek vagytok. Kiabáljatok hangosan arról, amiről beszélni alig mertek. Ne féljetek az összeesküvéses elméletektől. Amazok a fejünkbe verték, hogy ezek alantas és szégyenletes gondolatok, de akik ezt mondták, már nincsenek közöttünk.

A sorosozás megerősítette Orbánt abban a hitben, hogy korszakunk alapvető küzdelme nem a kommunisták és a demokraták, de nem is a nacionalisták és a liberálisok között zajlik. Hanem a nép és az elitek között.

Orbánnak időnként a szerencse is a kezére játszott. 2015. elején, egy évvel a második kétharmad után Simicska Lajos, a régi koleszos haver, az első számú fideszes oligarcha megtagadja az engedelmességet. Az újságírók információkat gyűjtenek a fideszes elit titkos vagyonáról. Orbán első alkalommal kerül defenzívába. S ekkor Európa határánál megjelennek az idegenek. Először csak egy kisebb hullám érkezik a Balkán irányából. Kicsivel később több mint százezer szír, afgán, iraki és más háborús övezetből érkezett illegális bevándorló kel át a szerb-magyar határon. A válság szeptember közepén ér a tetőpontjára, amikor háromezer jövevény reked a budapesti Keleti pályaudvaron.

Nem tudták folytatni útjukat, mert a MÁV leállította a nemzetközi szerelvények forgalmát. A kamerák által ekkor rögzített képeket a káoszról éveken át mutogatták a tévékben. Ki és miért idézte elő ezt a helyzetet? Semmire sincs bizonyíték. Az viszont biztos, hogy Orbán a saját hasznára fordította országa adminisztrációjának inkompetenciáját és az Unió teszetoszaságát. Bár nem történik semmilyen látványos incidens, a magyarok a saját szemükkel láthatják, mit jelent az invázió. Káosz, bizonytalanság, félelem.

Orbán gyorsan rájön, hogy a bevándorlási válság évekre meghatározza a brüsszeli viták témáját. Ez az új üzemanyag, az új Gyurcsány, amivel elzötyög a batár választástól választásig. Nem kell itt finomkodni. Felállítja a határkerítést. Villámgyorsan szigorítja a büntető törvénykönyvet. Azt állítja, hogy Európa keresztény örökségét védi. Hirdeti, hogy kormánya Isten támogatását élvezi. Dehumanizálja az ellenséget. Akkor sem engedi, hogy az emberek megfeledkezzenek az ellenségről, amikor már régen nincsenek migránsok Magyarországon. Csak egyetlen dolgot nem tesz: nem hozakodik elő semmilyen pozitív dologgal. Jól tudja, többet nyer a válság fenntartásával, mint azzal, ha megszüntetné.

***

Ez a cikk a Jagelló Klub (Klub Jagiellonski) nevű lengyel társaság oldalán jelent meg eredetileg, 2018. október 30-án, lengyelül. A pártoktól független szervezet politikáról, gazdaságról, történelemről és kultúráról ír elemzéseket, illetve javaslatokat tesz a kormánynak. A cikket Dariusz Kałan elemző, újságíró írta. Cikkei többek között a tekintélyes krakkói katolikus társadalmi-kulturális hetilapban, a Tygodnik Powszechnyben, és a balliberális véleményformáló Politykában jelennek meg. 2012 és 2014 között a Lengyel Külügyi Intézet munkatársa volt. 

Az írást önmagában is érdekesnek találtuk, és különösen izgalmas látni, hogyan tekintenek Magyarországra külföldről. Mivel a cikk lengyel közönségnek készült, ezért a szerző lengyel példákkal magyaráz néha. Ilyenkor igyekeztünk rövid magyarázatot fűzni az eredeti szöveghez. A cikket Kovács János fordította magyarra. 

Forrás: 444.hu