h i r d e t é s

„Kiforgatnak a történelmünkből”

Olvasási idő
4perc
Eddig olvastam

„Kiforgatnak a történelmünkből”

2018. november 13. - 17:54

 

Nemzeti öntudatunk és hazafiság, ami nem a jelen dicső teljesítményéből, hanem múltunk dicstelen és megosztó tragédiáiból eredeztetett.

Forrás: pxhere.com

„Kiforgatnak a történelmünkből”.

A jelenről és a jövőről van ugyan szó, mégis, mintha a jelen és a jövő elsőrendűen a múlt értelmezésétől függne.

Más szóval: noha a „hogyan” és „miként” kérdésének középpontjában a nemzeti öntudat és patriotizmus áll, mégis a véleménykülönbségek és az aggályok történetszemléleti kérdésekbe ágyazva fogalmazódnak meg. Mennyiben „sajátosság” ez?

A francia történeti tudatban fontos hely illeti meg Jeanne d’Arc alakját. Aligha akad olyan francia, aki az orléans-j szűzre gondolva, ne érezne gyengéd meghatottságot vagy büszkeséget. A seregek élén lovagló és a dauphint buzdító, majd az inkvizíció előtt egyenes derékkal álló törékeny lány figurája, a francia egység egyik szimbóluma és mártírja volt, ott él a franciák szívében talán még most is! A franciák érzelmi viszonya Jeanne-hoz egységes.

Értékelése a történeti irodalomban azonban nem egységes. Vannak, akik a francia nemzeti eszme és patriotizmus előfutárának tekintik; mások sajátos középkori jelenséget látnak benne, aki a vallásos küldetéstudatot a dinasztikus érzéssel párosítva vált hőssé, „patriotizmusáról” azonban anakronizmus beszélni; végül vannak, akik fantaszta rajongónak tekintik.

A francia közvéleményt azonban nem hozza lázba a vélemények effajta különbsége, s aligha képzelhető el a francia sajtóban olyan vita, mely e körül forogna: veszélyes, aggályos lehet-e a francia nemzeti érzés szempontjából Jeanne ilyen vagy olyan értékelése.

Ennek magyarázata bizonnyal nem ott keresendő, hogy a franciáknál a „nemzeti nihilizmus” veszélye fenyeget, sem abban, hogy a francia publicisztika gondolatszegény lenne, hanem valahol ott, hogy a francia nemzeti öntudat más jellegű, semhogy ilyen típusú történeti problémákon emberek ölre mennének.

 

Ezzel szemben nálunk, Bocskai vagy Esze Tamás értékelését illetően, képletesen szólva, akkor is megvan a hajlam az „ölre menésre”, ha senki sem vitatja el e személyiségek történeti jelentőségét, mindössze cselekvésük értelmezését illetően oszlanak meg a vélemények.

Vitéz Nagybányai Horthy Miklós”munkásságáról nem is beszélve, túltárgyaltuk értelmetlen lenne a folytatása!

A „nemzeti függetlenségért” küzdött Bocskai?

Vagy pedig a magyar rendiség harcát vezette - a sajátos politikai helyzet adta lehetőségek között a rendiségen kívül álló erőkre is támaszkodva - a királyi hatalom ellen? Miközben a rendek és a központi hatalom Európa államaiban tapasztalható birkózásában a küzdelem, az egész 17. századra jellemző „nemzeti” színezetet öltött?

Ami azonban a mai, nemzeti hazafiság és függetlenségi ábránd kategóriájával sem történetileg, sem fogalmilag közvetlenül nem hasonlítható össze?  

Népi patriotizmus volt-e az indíték, amikor Esze Tamás kurucai (vagy korábban Bocskai hajdúi, Hunyadi Belgrádot védő keresztesei), e jórészt parasztokból összeverődött hadak színre léptek?

Vagy pedig a számos történeti ok miatt s a szükséghelyzet következtében mozgósított paraszti tömeg a rendi-nemesi politikai fogalomkörből „alászállt” motívumokat értelmezte át a 17. században egy sajátos és kivételes népi színezetű patriotizmussá?

A bizonytalanság a közvéleményben is tovább gyűrűzik, ahogy közvetlenül vagy közvetve éppen az elmúlt évtizedek politikai-ideológiai és publicisztikai vitája is mutatja.

Az értelmezés bizonytalansága, a vita maga is tükröz valamit a „köztudatból”, melyre az jellemző, hogy bármilyen szempontból merül is fel a nemzeti kérdés, akár az érzések, akár a szociológia, az ideológia vagy a politika szférájában.

A kérdésfeltevésben szükségképpen mindig ott lappang a történelem, minden aktuális állásponthoz valahol egy közvetlenül odailleni látszó történelmi érv, vagy érvcsoport tartozik.

A vita másik sajátossága, hogy ha egy új típusú, a korábbitól különböző nemzeti öntudat és érzés kiformálódásának történeti parancsát senki nem is vonja kétségbe, annál inkább eltérnek az álláspontok e tudattartalomnak elképzelt és kívánt tartalmát illetően.

Mi az egészséges arány intellektus és érzelmek között? Hol jelöljük ki ezek forrásvidékét a jelen viszonyai között és a történelem közegében?

Hogyan, amikor a nemzeti, hazafias öntudat érzelmi erősítésének eszközét a II. magyar hadsereg értelmetlen, felelőtlen, de hősiességnek bemutatott pusztulásában vagy a népirtás szörnyű tragédiájában igyekeznek sokan meglelni?

Nem hord-e veszedelmeket magában a kérdéskör történelmének kritikus vagy megtébolyult, ideológiai fantazmagóriákra alapozott megbolygatása?

Az érzelmek trónfosztása lenne napirenden? Ne kerülgessük: e vitában félreismerhetetlen egy bizonyos fokú ellenhatás arra a korábbira, melyre mostanában „a történészek vitái” címszó alatt szokás - olykor nem éppen nagy lelkesedéssel - hivatkozni.

A „történészek vitái” egyébként nem ritkán, mint lezárt, befejezett akció kerülnek szóba, nyilván azért, mert komoly történész újabban ritkán hallatja szavát.

Ezért aztán a „lezárt vita” téves képzete mellé még egy másik is járul: a történészek, társadalomkutatók cserbenhagyták az ügyet, amiért ők a felelősek. Zavart támasztottak, „elefántcsonttornyukba” vonulnak.

A mai, komolyan vehető publicisztikában és a közvéleményben egyaránt fel-felmerülő aggályok és kételyek ebbe az egy kérdésbe bonyolódnak: hogyan képzelhető el egy nemzeti öntudat, ha nincs meg az érzelmi fedezete a történelemben, ha az öntudat nem kap elég érvet, az érzelem pedig elég példát a történelemből? Vagy egyszerűen meghamisítják.


 

h i r d e t é s