„A trianoni békediktátum óta a vegyes házasságban élő magyar anyák román gyermekeket szülnek…” – olvastam egy Szemenyei-Kiss Tamásnak küldött levélben, melyet Sütő András adott át a budapesti publicistának a nyolcvanas évek közepén. Az erdélyi mentalitásra jellemző félelem okán a sepsiszentgyörgyi levélíró nem bízta postásra a panaszokkal teli levelét, de az erdélyi íróban megbízott.

A XX. évszázad túlságosan gyakran állította a valami jobbra törekvő európai embert, a szovjet uralom alá kerülteket pedig kétszeresen is súlyos, olykor hamis dilemmák elé: a jó ügy feladása, vagy görbe utak választása. A helyes út megtalálása intelligenciát és megfelelő tudást, tapasztalatot feltételez, mert ehhez feddhetetlen életvitelű és tiszta erkölcsi alapokon álló, belülről vezérelt emberre van szükség, aki elutasítja a hamis kompromisszumokat és felismeri, és azt is teszi mindenkor, amit éppen kell. Ha nem lett volna ilyen embertársunkból is néhány száz, ma még mélyebben lennénk, és az egyre szövevényesebb globalizált válságunkban talán még reményünk sem lenne arra, hogy egyszer mégiscsak újra rátalálunk a valamennyiünk számára járható és ezért végül majd helyesnek bizonyuló útra. De ha voltak is sokan, és aligha vannak ma kevesebben, gyakran mégis úgy érezzük, hogy túl keveset látunk, túl keveset ismerünk közülük. – Mikor egyetlen alkalommal megkérdeztem vendéglátóimat Aradon, hogy magyar létükre miért léptek be a román kommunista pártba, csodálkozva néztek rám: „Tudjuk mi, tudjuk, hogy sokan letagadják párttagságukat, de hidd el, a még itt élő magyarok több mint háromnegyede önként lépett be Ceausescu pártjába. Kényszeríteni sem kellett őket. Miért gyűjtsük a bajt? Elég nagy bűn az, hogy mi magyarok vagyunk. Mi nem vagyunk olyan bátrak, mint ti otthon, Magyarországon…  Az erdélyi puliszka csak rotyog, de nem robban”.

Trianon-emlékmű Zebegényben

Az első világháború – mikor Magyarország „csak” gyűlölt 

A Monarchia 1878-ban szállta meg Bosznia-Hercegovinát. Ez a berlini kongresszus beleegyezésével, sőt kimondott kérésére történt részben a törökök visszaszorítása, részben a balkáni orosz előrenyomulás lefékezése érdekében. Anglia, Franciaország, Németország és Olaszország hozzájárult Boszniának a Monarchiához való csatolásához is, de az annexióra csak 1908-ban került sor, akkor már Oroszország beleegyezésével és a helyzetet kényszerűen Törökország is elfogadta (1909). Ezért Bosznia-Hercegovinának semmi köze a háborúhoz.

Az akkor sokra tartott "történelmi jogok" alapján Magyarország formálhatott volna rá igényt, de végül - bár a magyar királyság jogcímén - Ausztria tulajdonába került úgy, mint korábban Dalmácia is. Hazánk alig volt érintett az ügyben. A magyarok csak gyűlölték a balkáni népet, hasonlóan a „tótokhoz” és a „szőrös talpú románokhoz” – de nem támadták volna meg.

Nem vitás, hogy a Monarchiának voltak balkáni aspirációi. Azonban a háború előtt jó viszonyban állt Bulgáriával, Romániával és Törökországgal. Nélkülük balkáni katonai akciót nem tervezhetett és arra katonailag sem volt felkészülve. Mi tagadás, a háborúba is nagyon felkészületlenül, igen rossz irányítással és roppant gyenge fegyverzettel lépett be. Boszniát a horvátok és a szerbek jóval inkább a magukénak akarták, mint az ügyben szinte közömbös magyarok. A szocializmusban nem említették a lényeget: 1876-ban Milán szerb fejedelem a Portától engedélyt kért, hogy bevonulhasson oda. Miután kérését megtagadták, a szerbek Csernajev orosztábornok vezetésével betörtek és sok civilt lemészároltak.

Nyílt titok volt, hogy Milán és a montenegrói Nikita fejedelem előre meg is egyeztek a térség felosztásában: Szerbiának jutott volna Bosznia és Novibazar, Montenegrónak Hercegovina és Albánia.

Már csak Blaznavac tábornok, szerb régens 1872-es mondását kell idéznem: "Szerbia és Magyarország között megegyezés nem lehetséges, ahol csak Magyarország testén sebet fogok látni, iparkodom azt megmérgezni." - Világos, hogy a szarajevói merénylet nem egyéni aktus volt, hanem a szerb nép által is széleskörűen támogatott cselekmény. (Ezt bizonyítja, hogy száz esztendő múltán Principnek 2014-ben június végén szobrot emeltek a szerbek. Oroszország volt a felbujtó, Szerbia produkálta a gyilkost. – Kérdés lehetne napjainkban, hogy kit akartak provokálni a belgrádi vezetők, miközben a Balkánra zúdultak a menekültek százezrei, milliói?)

Oroszország mindenáron ki akart jutni az Adriára. Mivel Szerbia nem rendelkezett tengerparttal, felkínálták neki Nagy-Szerbiát, amely nemcsak a tengerig ért volna, hanem felölelte volna a magyar délvidéket is (a Vajdaságot), amit már a trianoni egyezkedés előtt a szerbeknek ítéltek. Magas rangú orosz tisztek képezték ki a szerb gerillákat, közöttük azt a „Fekete Kéz nevű szervezetet is, melynek tagja volt az osztrák trónörökös gyilkosa, Gavrilo Princip.

Az 500 fegyveresből álló tiszti különítmények és a Nemzeti Hadsereg
nem az Antant által is helytelenített fosztogató románok ellen indult el

A tiszti különítmények Prónay-Ostenburg és mások vezetésével 1919 nyarán, Szegeden szerveződtek, céljuk nem a fosztogató románok elleni harc, hanem a kommunisták elleni fellépés volt. Létszámuk összesen sem érte el az 500 főt. A nemzeti hadsereg előtt járva vidéken, majd bevonulása után Budapesten is terrorcselekményeket hajtottak végre. A nemzetközi tiltakozásra 1919 decemberében vadászzászlóaljakat alakítottak belőlük, hogy ily módon immár a Nemzeti Hadsereg szerves részeként megzabolázzák, a tovább szolgálni kívánókat a hadseregbe olvasszák.

A hadsereg létszáma ingadozott, 1919 decemberében a hadra fogható alakulatok létszáma 23 ezer fő volt, ebből 1800 tiszt. Ezen kívül csak helyi alkalmazásra állottak fenn csendőr tartalék egységek, mintegy 3000 fő.

A Nemzetgyűlés 1920. március 1-jén Horthy Miklóst választotta kormányzóvá. A kormányzó a nemesség adományozásán és a főkegyúri jogon kívül megkapta mindazon jogosítványokat, melyeket a király birtokolt. Kimondatott, hogy az ország védelmére és a belső rend és biztonság fenntartásában való közreműködés céljából nemzeti hadsereg állíttatik fel. Ennek legfelsőbb hadura a kormányzó, akinek a hadsereg „vezérlésére, vezényletére és belszervezésére vonatkozó” alkotmányos jogainak gyakorlása nem tartozik a nemzetgyűlés ellenőrzése alá. Felhatalmazták a kormányzót, hogy közvetlenül fenyegető veszély esetén „a magyar minisztérium felelőssége és a nemzetgyűlésnek késedelem nélkül kikérendő utólagos hozzájárulása mellett” elrendelheti a hadseregnek az ország határán kívüli alkalmazását. Ennek eredője nemcsak a kormányzói jogkör kiszélesítésének szándékában, hanem az ország kül- és katonapolitikai célkitűzéseinek esetleges alakulásában is keresendő. Az elvesztett területek érdekében végrehajtandó esetleges támadó akciók elrendeléséhez szabad kezet biztosított a kormányzónak. A helyzet konszolidálása megkívánta a hadsereg kiépítését. Megkezdődtek a munkálatok a Nemzeti hadseregből kialakuló Magyar Királyi Honvédség szervei ügykörének tisztázására, feladati megfogalmazására. 1920. április 1-jén a fővezérség megszűnt, a hadsereg vezetését a vezérkar vette át. Lépések történtek a Honvédelmi Minisztérium működésének, hivatali rendjének megszervezésére. A vezérkar főnöke Berzeviczy Béla altábornagy lett, míg a honvédelmi tárca élére a fővezérség vezérkarának addigi főnökét, Soós Károly gyalogsági tábornokot nevezete ki a kormányzó. Megalakult a kormányzó katonai irodája, a kormányzó és a hadsereg vezetői közötti kapcsolat fenntartása céljából. 

Az 1920. június 4-én Trianonban aláírt békeszerződés katonai rendelkezései alapvetően biztosították a kisantant államok teljes katonai fölényét. Olyan hadsereg fenntartását engedélyezték Magyarországnak, mely nemcsak támadó hadműveletekre alkalmatlan, de az ország minimális védelmét sem képes ellátni. Itt kell említeni Ionel Bratinau román miniszterelnök 1920. július hó 1. napján Bukarestben elhangzott nyilatkozatát: „nem nyughatunk addig, amíg a magyar népet gazdaságilag és katonailag teljesen tönkre nem tesszük, mert mindaddig, amíg Magyarországban az életképességnek szikrája is van, mi magunkat biztonságban nem érezhetjük.” - A magyar nemzetgyűlés 1920. november 15-én ratifikálta, és 1921. július 26-án, a XXXIII. törvénycikkel hirdette ki a békeszerződést. Az 1921. december 14-16-i népszavazás nyomán Sopron és környéke az ország része maradt, északon pedig Somoskő és környéke (kivéve a somoskőújfalui várat) 1923-ban tért vissza.

A revizionizmus és az antijudaizmus

A numerus clausus latin szószerkezet, jelentése: zárt szám. A magyar nyelvben azonban van egy másik, ennél jóval szűkebb és konkrétabb jelentése is: zsidó származású diákok számának drasztikus korlátozása a magyar felsőoktatásban. A törvényt 1920-ban hozta a gróf Teleki Pál-kormány, de már 1928-ban módosították: emelték a ”zárt számokat”. Vajon miért volt szükség erre a diszkriminációra, s ha már szükség volt, miért kellett enyhíteni? A válaszok a Horthy-rendszer nemzetközi meghatározottságának és a zsidósághoz való ambivalens viszonyának a megértéséhez visznek közelebb.

A 20. század elején Európa-szerte jelentősen megnőtt az egyetemekről kikerülő diplomások száma, s ez sok országban gondot okozott, mivel a magasabb képzettséget igénylő állások mennyisége nem változott ezzel arányosan. A problémát a felsőoktatási intézmények felvételi keretszámainak korlátozásával próbálták orvosolni. E tendencia Magyarországon már az első világháború előtt mutatkozott, a helyzet azonban csak 1918 után vált igazán válságossá. Az elcsatolt területek közalkalmazottai és a magyar származású értelmiség jelentős része az anyaországba áramlott, amelynek felvevőképessége ezen a téren az államterület csökkenésével és a gazdaság összeomlásával minimálisra szűkült. A menekülteken kívül a frontról visszaérkezett, politikailag jelentős mértékben radikalizálódott diákok is megjelentek az egyetemeken. A kiéleződő konkurenciahelyzetben a keresztény-nemzeti középosztályhoz tartozó diákok – tanáraik és a közhangulat hathatós támogatásával – zsidó származású társaik ellen fordultak. Vagyis, ahogy azt 2006 óta emlegetik Magyarországon, az új törvény kimondására „volt igény”.

A törvény másik pontja, célja az volt, hogy az 1918–19-es forradalmakban szerepet vállalókat kiszűrje az egyetemekről. A törvény alapján a „magyarországi nemzetiségek és népfajok” tagjai csak a formálisan kimutatható számarányuknak megfelelő mértékben vehettek részt a felsőoktatásban. E szabályozással a nem-zsidó, keresztény középosztályt szándékoztak segíteni, akiknek – köztük sok, háborúból visszatért fiatalnak – a Trianon után kialakult, munkanélküliséggel, lecsökkent egyetemi férőhelyekkel, sok, erős versenyt támasztó zsidó, illetve a háború alatt tanulmányokra készülő női hallgatójelölttel jellemezhető helyzetben megnehezült egyetemre jutásuk. Horthy Miklós kormányzó első húsz évét még a legnagyobb jóindulat mellett is legfeljebb korlátozott demokráciának nevezhetjük – de ahogy erősödött Németországban az NSDAP és Adolf Hitler kancellár lett, Magyarország vezetői is a Harmadik Birodalommal kötött erős szövetségben látták a reményt arra, hogy visszaállítsák. Nem is szükséges kihangsúlyozni, a magyarok ismét a vesztesek oldalán fejezték be a háborút – oly annyira hűségesek voltak a nácikhoz, hogy magyar alakulatok még Berlin védelmében is részt vettek a tízszeres túlerő ellenére.

Magyarok, akik ragaszkodtak szülőföldjükhöz
és inkább választották a román állampolgárságot

A trianoni döntés sokkolta a magyar társadalmat, a két világháború közötti években az ország meghatározó külpolitikai célja lett Trianon revíziója. Magyarország az első bécsi döntéssel 1938-ban visszakapta Szlovákia csaknem kizárólag magyarok lakta déli részét, 1939-ben Kárpátalját, 1940-ben a második bécsi döntés révén Észak-Erdélyt és a Székelyföldet, Jugoszlávia 1941-es német megszállása után visszakerült a Délvidék is.

A területgyarapodások nyomán Magyarország Trianonban megállapított területe csaknem kétszeresére nőtt, a Kárpát-medencében élő magyarság túlnyomó része ismét a határok közé került, ám ennek ára – Horthy Miklós kormányzó szerint - a háborúban való részvétel volt a nemzetiszocialista Harmadik Birodalom oldalán. Magyarország kormányzója a hazánk területén élt nemzetiségek elleni hátrányokat okozó magatartást és a 450 ezer zsidó honfitársunknak a német megsemmisítő táborokba hurcolását a Nürnbergben történt tanúkénti meghallgatásán Adolf Hitler illetve a Harmadik Birodalom bűneként említette – pedig azokat a Magyar Királyi Csendőrség hajtotta végre igénybe véve a Magyar Államvasutak (MÁV) teherszállító vagonjait. Az Egyesült Államoknak, a Szovjetuniónak és Nagy-Britanniának küldött hadüzenetek, az újabb háborús vereség kétségtelenné tették, hogy az 1920-ban elvesztett területeknek akár csak egy darabkájáról is lemondtak volna az utódnemzetek. - A második világháború után, 1947. február 10-én aláírt újabb párizsi béke lényegében a trianoni határokat állította vissza, semmisnek nyilvánítva a két világháború közötti területi változásokat, sőt Csehszlovákia megkapott még három Pozsony környéki falut a Duna jobb partján.

Az erdélyi magyarok nem Trianonban, de még csak nem is a párizsi békekötés után vesztették el magyar állampolgárságukat, hanem sokkal később.
Az erdélyi magyarok a „Magyar Népköztársaság és a Román Szocialista Köztársaság között a kettős állampolgárság eseteinek megoldásáról és megelőzéséről” Bukarestben, 1979. június 13-án aláírt Egyezménnyel vesztették el véglegesen az állampolgárságukat. 1979-ben a román és a magyar állam megegyezett, hogy ne legyen román-magyar kettős állampolgár senki. Ennek megfelelően a két állam úgy döntött, hogy megfosztja az egyik állampolgárságtól a kettős állampolgárokat.
Nyilatkozni kellett Romániában arról, aki magyar állampolgár akart maradni.
Aki nem nyilatkozott, annak azon állampolgársága maradt érvényben, ahol élt. Mivel erről legtöbb embernek nem volt információja, sokan nem nyilatkoztak, ugyanakkor a többség – nyilvánvalóan egzisztenciális, gazdasági meggondolásokból, a román állampolgárságot választotta. Ha nyilatkozott és magyar állampolgár kívánt lenni, akkor kiutasították. – Sokan ekkor kerültek családostól Magyarországra.

©Kollár Erzsébet
Bibliotheca Nationalis Hungariae, Kézirattár
567. jelzetszámú gyűjteménye felhasználásával