A nyilatkozatban – tudtommal – először vallotta be nyilvánosan MLSZ tisztségviselő, hogy

a szabálytalanságok mennyisége nem elenyésző a tao-programban, mint azt korábban állították, hanem elég sok.

Ráadásul azt is elárulta, hogy tudják, ennél több szabálytalanságra derülne fény, ha az ellenőrzés tényleg megfelelő lenne.

A gazdasági igazgató őszinteségét ugyanakkor némiképp kompenzálja, hogy az eredmények ismertetésekor egy vaskos tévedéssel a versenyengedéllyel rendelkező labdarúgók számának megduplázódásáról beszélt, illetve a program bemutatásakor annak piaci jellegéről értekezett, és még véletlenül sem ejtett szót azokról az aránytalanságokról, amik komolyan veszélyeztethetik a támogatási forma jövőjét.

Kimaradt az ellenőrzés

Aki egy kicsit is ismeri közelebbről a társasági adóból finanszírozott látvány- és csapatsport támogatás történetét, az pontosan tudja, a rendszer bevezetése annyira ad hoc módon történt, hogy az ellenőrzés kérdése gyakorlatilag kimaradt az évi 25-35 milliárd forintos programból.

Az MLSZ óriási hátrányból indulva próbálja azóta is utolérni magát, miközben a program jellegéből adódóan a feladat már eleve szinte lehetetlen volt. Gondoljunk csak bele, mekkora kapacitásra volna szükség ellenőrizni ezernyi sportszervezetnél országszerte, hogy tényleg vettek-e 50 garnitúra szerelést a pénzből, és nem csak számlát, hogy tényleg annyiba került-e kivakolni az öltözőt, megépíteni a pályát, befedni a lelátót, hogy tényleg annyi gyerek jár edzésre, ami indokolja 8 edzőt fizetni, pályát bérelni, buszt venni, és a sor holnapig folytatható.

Ehhez képest egészen mostanáig arról szólt a kommunikáció, hogy minden rendben, sőt kirívóan alacsony a visszaélések száma. Nem egészen egy éve, 2015 februárjában még így fogalmazott az MLSZ közleménye:

A TAO-s pályázatok esetén igen alacsony, 1,2 százaléknyi visszaélés, szabálytalanság fordult elő.

És akkor most kapaszkodjunk meg, csütörtök reggel ugyanis ehhez képest ezt mondta Gudra Tamás: „Jó úton járunk, de azért elég sok szabálytalanságot is találtunk" – sőt, a büntetésekről szólva azt is megemlítette a vezető, hogy "több ilyen döntést is hozhattunk volna, ha mindenhová eljutnánk kellő mélységben, ezért azon vagyunk, hogy folyamatosan szigorítsuk az ellenőrzést".

Vagyis magyarra fordítva: elég sok szabálytalanságot találnak, noha az ellenőrzés nem megfelelő. Ez azért meglehetős fordulat.

Közben persze vegyük észre, hogy a program elvileg az utolsó évében jár, mivel az EU csak 2017-ig engedélyezte ezt a támogatási módot, így a "nem kellő mélységű"  ellenőrzés szigorításával egy kicsit mintha elkéstek volna. Főleg, hogy eddig még annyit sem sikerült elérni, hogy a sportszervezetek eleget tegyenek a törvényi előírásnak, és közzétegyék pályázataikat, illetve az MLSZ határozatait a honlapjukon. És most nem a kis egyesületekről beszélünk, hanem olyan nehézsúlyú taózókról, mint például a Mezőkövesd.

A számok nem stimmelnek

Sajnos Gudra éleslátása ezzel nagyjából ki is merült. A program kétségkívül impresszív eredményeinek felsorolásakor ezt mondta: „nagyjából ezer pálya épült társaságiadó-kedvezményből (TAO) az elmúlt öt évben, a versenyengedéllyel rendelkező játékosok száma pedig megduplázódott."

Ami a nagyjából ezer pályát illeti, az adat nehezen ellenőrizhető, jóhiszeműen tekintsük igaznak. (A kifejezetten taóból finanszírozott pályaépítésre kitalált MLSZ Országos Pályaépítési Program kimutatása szerint eddig összesen 526 pálya épült meg, vagy van építés alatt az országban, ugyanakkor számtalan pálya épült taós forrásból, amik nem szerepelnek ezek között.)

A versenyengedéllyel rendelkező labdarúgók számának megkétszereződése viszont kifejezetten távol áll a valóságtól. Az MLSZ honlapja szerint 2011 végén a versenyengedéllyel rendelkező labdarúgók száma 119 598 fő volt (5 évestől a felnőttekig), míg a szövetségtől november végén kapott kimutatás szerint ez a szám idén 163 393 főre nőtt. Ami az említett megkétszereződés helyett mindösszesen 36 százalékos emelkedést jelent, vagyis mindössze harmad akkorát, mint amiről tisztviselő beszélt.

A kétszeres növekedés csak akkor jön ki, ha az úgynevezett "Bozsik Intézményi" programba regisztrált gyerekeket is idevesszük, ám ez a fajta regisztráció közel sem egyenértékű a versenyengedéllyel. A versenyengedély igazolt sportolót jelent, aki rendszeresen edz és bajnokságokban játszik, míg a regisztrált annyit tesz, hogy egyszer felírták/felíratták a nevét a suliban vagy az oviban, aztán lehet, hogy soha többet nem is látták.

Piaci jelleg

A gazdasági igazgató arról is büszkén beszélt, hogy a tao-program az egész világon egyedülálló sporttámogatási forma, amit külföldön is "csodálnak". Miközben ezt mondta, a kezével mutatta is az idézőjelet, amit szintén vehetünk ritka őszinteségnek, ha arra akart utalni, hogy máshol nem értik egészen pontosan, miként képzeltük el egy ilyen rendszer hatékony működtetését. Bár ő valószínűleg nem így értette.

Abban a kitételben viszont már a legdurvább belemagyarázással sem lelhető fel semmiféle igazság, amikor Gudra azt állította, hogy a tao-program „a piaci viszonyok felé tereli a támogatást". Méghozzá azért, mert „a cégek eldönthetik melyik az a sportszervezet, ami valami miatt közelebb áll hozzájuk, fontosabbnak tartják az ő céljaikat támogatni, jónak tartják az ő működésüket. Úgy kell viselkedni a sportszervezeteknek, hogy ők vonzóak legyenek".

Bár, ha jobban meggondoljuk, végül is tényleg piaci alapon döntenek a cégek, hiszen a kormányközeli csapatokat szeretik támogatni, amiből aztán gazdasági előnyük származik.

Például a Puskás Akadémiát tulajdonló Felcsúti Utánpótlás Nevelésért Alapítványt, ami idén több, mint 10 százalékát vitte el a labdarúgásra jutó összes taós pénznek. Egyedül, a másik 1187 pályázóval szemben. Vagy Tállai András Mezőkövesdjét, Seszták Miklós Kisvárdáját.

Félhetünk a jövőtől

Egyébként épp az ilyen aránytalanságok miatt nem annyira biztos, hogy az EU végül tényleg rábólint az eredetileg 2017-ig engedélyezett program folytatására, mint ahogyan azt a gazdasági igazgató optimistán megelőlegezte. A taóval szemben ugyanis pont az a legerősebb kritikai észrevétel nemzetközi részről, hogy a meghirdetett céllal ellentétben nem annyira az elmaradott régiók felzárkóztatását, és a lehető legtöbb ember javát szolgálja, hanem erősen kivételez bizonyos szervezetekkel.

Mindez persze nem azt jelenti, hogy a tao-programnak ne lennének eredményei, hogy a magyar futballnak ne lett volna szüksége igen komoly fejlesztésekre az  infrastruktúra, az eszközök vagy a személyi feltételek terén. A számtalan negatív példa mellett természetesen van egy csomó olyan klub és egyesület, ahol tényleg úgy és arra használták, használják fel ezeket a forrásokat, ahogy azt kellene. De a magyar futball közegének önkontrolljában bízni nagyon súlyos hiba volt, ami a kis- és nagykirály politikusok közreműködésével hihetetlen pazarláshoz vezetett.

Belegondolni se nagyon mert még senki, hogy hány olyan fejlesztés valósult meg, ami piaci alapon, vagy a helyi önkormányzat költségvetéséből soha az életben nem fogja tudni eltartani magát. Nem csoda, hogy a kormányzat már lassan egy éve gőzerővel dolgozik a TAO II-n, aminek keretében már a létesítmények fenntartására is lehet majd pályázni. Ha pedig ez megvalósul – márpedig nyilván meg fog –, akkor végképp sikerül minden piaci vagy versenyszempontot kiölni a magyar futballból. Már ha beszélhetünk még ilyenről egyáltalán.