Szóval, ha ez ember odamegy egy olyan lakókörzetbe, ahol szegénység van, de rengeteg a szemét, szörnyülködik…nincs áram, csupa korom minden, ott van mindenen a nyomorúság koszrétege, nincs szekrény, a ruhák a földön, nincs asztal, a lábasok mosatlanul egymáson, láthatóan elhanyagolt minden.. Beleborzongunk. Igen, az első, ami eszébe jut az embernek, az a takarítás, mert úgy érzi, attól élhetőbb lenne itt is minden. Hogy LEGALÁBB tisztaság lenne, jobban mutatna az egész, nem lenne büdös, és talán patkány sem…. A másban szocializálódott ember nem tudja kinyomni magából a pazarlás érzését, hiszen látja a szemét közt az elkoszolódott, kibodott ruhát, ami érték, a sárba taposott hosszabbítót, amit otthagytak, mikor az áramot vitték a szomszédból, a lehajított mocskos kannát, miközben a vizet kisebb üres műanyagpalackban hozzák a közkútról. És nem érti. Nem tud ettől szabadulni.

A saját értékrendszere egyszerűen fogva tartja a gondolkodását, és a megoldást mindenképp ebbe az irányba tolja, a takarítás felé, ami személyes döntés, felelősség. Ezekben az esetekben az ember könnyebben ítéli meg (el) a személyt, és óhatatlanul hátrébb tolja azokat az okokat, ami a probléma létrejöttét társadalmi kontextusba teszi, és egyben értelmezhetővé is teszi az egészet.

Forrás: L. Ritók Nóra

Ám amikor az ember olyan helyre megy, ahol a nyomorúság szintén tapintható, ahol nincs semmi, csak a tisztára söpört, linóleumdarabokkal borított padló, a pár nyomorult bútor, a több személynek is alvóhelyként szolgáló ágy, a nappalra a sarkába tett, gondosan összehajtogatott takaróval, a hokedlire egymásba tett, tisztára törölt pár lábossal, a sarokba támasztott lavórral, ahol nincs játék, gyerekekre utaló bármi, csak a gyerekek… Ahova éppúgy befúr a patkány a vályogfal repedésén, mint a másik helyen, mert a patkányt nem érdekli, van-e szemét, vagy nincs, az bejön, rámászik éjszaka a gyerekre, nos, ott az ember valahogy kevésbé érez személyes körbe utalható felelősséget. Mert rend van, tisztaság, csak mindenen átsütő szegénység. Akkor ott áll az ember, és nincs javaslata. Csak nézi a vele szemben álló asszonyt… és nem tud mit mondani.

Sokan hiszik, hogy értik, mi az a szegénység. Pedig nem értjük. Még én is elkapom magamban az érzést, mikor a megoldáskeresésben a pillanatnyi látvány, reagálás elvisz, és leragadok én is. Miközben a szegénységet nem lenne szabad a környezet mentén megítélni. Mert ez csak egy tünet, ami van, ahol megvan, van, ahol nincs meg. A szegénység ennél sokkal bonyolultabb élethelyzet.

Nem éljük át, mégis ítélkezünk felettük.

Az első lépés talán a segítségnyújtásban, ha magunkat legyőzzük.

L. Ritók Nóra