h i r d e t é s

Lesz-e Új Világrend, vagy az emberiség léte forog kockán?

Olvasási idő
8perc
Eddig olvastam

Lesz-e Új Világrend, vagy az emberiség léte forog kockán?

2018. október 22. - 12:57

 

A neokonzervatív amerikai újságíró, Charles Krauthammer feltette a költői kérdést: „urai-e a világnak az amerikaiak?”

Forrás: pxhere.com

Erre a kérdésre, az ezredforduló realitásaira tekintve lehetett választ adni: az USA állama hatalmának tetőpontját a két világháború során és az azt követő XX. Századi „Hideg Háború”-ban érte el. Az USA, száz évvel később, az ezredfordulón – mint a maga idejében Róma - hanyatlásnak indult.

A Római Birodalom hanyatlásának is egyik oka a mértéktelen terjeszkedés, ami agresszióval és birodalmi gőggel párosult. Az Egyesült Államok belpolitikai válságának jelenségei azt mutatják, hogy az „Imperium Americanum” a XXI. Században hasonló sorsra van ítélve.[1]

Addig viszont félrevezető a kérdés „Why the West Has Won” (Miért győzött a Nyugat?), mert a Nyugat világméretű „győzelme” semmiképpen sem biztosított.[2]

Az USA éppen olyan erős hadsereggel rendelkezik, mint a maga idejében Róma, felszerelve a világ legdrágább és legjobb haditechnikájával, éppúgy, mint a maga idejében a Római Birodalom, az USA hadserege nem legyőzhetetlen. A Második Világháborútól számítva az Egyesült Államok sohasem volt abban a helyzetben, hogy hatásos győzelmet arasson. Elég, ha csak Koreára és a nagyon is nyilvánvaló vietnámi vereségére gondolunk.

Ezt követően Washingtonnak csak arra tellett, hogy az amerikai szubkontinensen, saját „hátsó udvarában”, katonai erőszakkal rendszereket döntsön meg, pl. a Noriega-rezsimet Panamában, vagy a parányi karibi szigetország, Grenada kormányát, ahol a GI 1983-as partraszállásakor, szembenálló katonai erő hiányában, egymást, saját egységeiket vették tűz alá.

Az 1991-es első öbölháború mégt nem vezetett Saddam Hussein várt eltávolításához. Következményképpen az Egyesült Államok előszeretettel vezetett háborúkat a világ legszegényebb országaival szemben, amelyek gyakorlatilag nem rendelkeztek reguláris hadsereggel, de ezek a háborúk is eredménytelenek voltak.

A 90-es évek elején Szomáliában az államiság helyreállításáért indított megszállás is kudarcot vallott, az ENSZ égisze alatt.

Belgrád és környékének bombázása a 90-es évek végén rendszerváltáshoz vezetett ugyan Szerbiában, ám a szerb-jugoszláv hadsereg szárazföldi, amerikai csapatok hiányában,  érintetlen maradt.

Az újonnan bevetett, nyugatbarát szerb kormány minden volt, csak nem stabil és nem Amerika barát. 2001-ben az afganisztáni és 2003-ban az iraki invázióval, első lépésben nem tudta elérni a háború fő célját, Osama Bin Laden elfogását és Izrael bevonásával a régióban új politikai rend megteremtését.

Világbirodalmukat a rómaiak nem utolsó sorban technikai és kultúrpolitikai eszközökkel tartották fenn, hanem megmutatták a „barbároknak” hogyan kell vízvezetéket, fürdőket, központi fűtést, színházakat és utakat építeni. Ebben a tekintetben azonban van egy minőségi különbség: az amerikaiak tömegkultúrája más civilizációk mélyen gyökerező kultúrájának felszínéhez nyúlik vissza. Az amerikai „Way of Life” az USA nyugati szövetségesei számára komoly veszélyt jelent, mivel az amerikai monokultúra az európai kultúrák sokféleségének megsemmisítésével fenyeget.

Saját történelme sem legitimálja az „Imperium Americanum”-ot, hogy az Észak-amerikai Kontinensen igényt tartson nemzetközi és kultúrpolitikai uralkodó pozícióra. Több mint 150 évig tartó hódító hadjáratok során a fehér amerikaiak szétzúzták a hagyományos indián kultúrát, jóllehet, hogy az, - legalább is ökológiai-etikai nézőpontból – a hódítók profitra és a rablóbányászatra irányuló „kultúrájához” képest fejlettebb volt.

Az indiánok, mint vadászok, gyűjtögetők, favágók vagy halászok csak annyit vettek el a természettől, amennyire az élethez szükségük volt, amiért a „földanyától” bocsánatot kértek. A fehérek életstílusa, akik a „Föld Anya” lelkét eladták, mivel telkekkel és termőfölddel kereskedtek, bányaaknákat fúrtak a Földbe, kiirtották az erdőket, ezer kilométerekre nyúló vasúti síneket fektettek le és a száguldó vonatokból, csupán élvezetből bivalycsordákat mészároltak le, az indiánoknak idegen volt.

Az indiánok nem nőttek fel ahhoz, hogy a bánya munkákra alkalmasak legyenek.

A fehér bányatulajdonosok „importáltak” hozzá rabszolgákat Afrikából, 1780-as évekig legalább 900. 000 főt. Ezek a rabszolgák alkalmasabbnak mutatkoztak az ültetvényeken folyó munkára. Eközben lépésről lépésre elvették az indiánoktól a földjüket, ezzel elvették életfeltételeiket. Üldözték, verték, elűzték, kiirtották őket. Amíg Kolumbusz idejében az indián népesség lélekszáma az amerikai kontinensen cca. 15-40 millióra tehető, 150 évvel később, az Észak-Amerikai „Vadnyugaton” lélekszámuk mindössze 500.000 főre tehető.

Jelenleg az indiánok többsége az USA-ban 278 rezervátumban él illetve ezeknek a védett területeknek a közelében lévő városokban.

A rezervátumok szociális és kulturális elnyomorodása mellett szól az a tény, hogy a férfi lakosság 80%-a alkoholbeteg. Időközben a 35 millióra gyarapodott fekete bőrű lakosság számára az ezredfordulón több a börtönhely, mint az iskolai hely. A fehér és a „színes” lakosság közötti kulturális és gazdasági szakadék az „Imperium Americanum” anyaországában egyre mélyül, a bomlási tünetek, mint a bűnözés, a drogfogyasztás és a szociális elszegényedés egyre nyilvánvalóbbá válnak.

A szociális állam és a demokrácia leépítését folytató neokonzervatívok[3]szövetsége, amelyben egymásra találtak a világi értelmiségiek és a vallási tradicionalisták, a Republikánus Pártban átvette a hatalmat.

A neokonzervatívok, akik a Bush kormány alatt a washingtoni agy- és hatalmi központokban előrenyomultak, a megoldatlan belpolitikai problémáktól agresszív külpolitikával terelik el a figyelmet.

A „létező szocializmus” felett aratott győzelem után az amerikai világuralmi törekvést „jó szándékú” hegemóniára való törekvéssé fogalmazták át. Ezt a külpolitikát azonban már nem az amerikai diplomácia, hanem a Pentagon irányítja.

A világhatalmi pozícióra való törekvéssel egyidejűleg a neokonzervatívok morális tartalommal töltik meg az USA külpolitikáját, amelyben a „jó és a rossz” között folyó harcot hirdetik.

Amerika képviseli ennek fényében a „jót”, miközben az USA szempontjából nem jónak minősített államok képviselik a „gonoszságot”. Ebben a tekintetben Bush elődjének, Reagennek a szóhasználatára utalunk, aki a „gonosz birodalmáról” beszélt, amikor a Szovjetunióról volt szó, olyan fogalmak ezek, amelyek Európában, mint fantázia-film címek jelennek meg.

A nyugati országok, amelyek a nyugati értékeket képviselik, már nem egységesek ebben a neokonzervatív felfogásban, ezt a szemléletet elsősorban az USA képviseli.

A hazafiság az amerikai bevándorló-társadalomban kezdettől fogva nagybetűkkel volt írva, miközben ahhoz az illúzióhoz vezetett, hogy az egész világ számára irányadó kell, hogy legyen az Egyesült Államok jóléte, nagyvonalúsága, demokráciája, vendégszeretete és nyitottsága az etnikumok és vallások iránt.

A 20. század utolsó évtizedeiben, a birodalmi gondolkodásmód révén, ezeknek az értékeknek az alapját adó szabadság és demokrácia eszményei egyre jobban egy állítólagos erkölcsi fölénnyé torzultak „a maradék világgal” szemben.

Egyidejűleg egyre nagyobb lett a szakadék az úgynevezett amerikai értékek és az Amerikai Egyesült Államok külpolitikája között.

Abban a törekvésben, hogy a közel- és közép-keleti régiót politikailag újjászervezzék az USA egyre mélyebben belesodródott egy katonai vákuumba. Eredetileg az volt a vezérgondolat, hogy ami Amerikának jó, a világ minden országának is jó.

Az afganisztáni és az iraki katonai cselekmények során az amerikaiak mégsem voltak abban a helyzetben, hogy ellenőrzésük alá vonják a meghódított és szétbombázott országokat, arról nem beszélve, hogy visszavezessék egy politikai normalitás keretei közé. Sőt, rákényszerültek a nyugati szövetségesek önkéntes segítség nyújtására. Az „Iraki Önkéntesek Koalíciójához” kezdetben 63 ország tartozott, beleértve az USA-t, Nagy-britanniát, Olaszországot, Lengyelországot és Spanyolországot, de ide tartozott Ruanda, Palau és Tonga is. 2004-ben Afganisztánban és Irakban több mint 100 ország katonái vettek rész a bevetésekben, mint megszálló alakulatok illetve zsoldosok.

Az amerikai hódító hadjáratot Irak ellen kezdetben hasonló szenvedéllyel és „aranylázzal” vezették, mint annak idejében a „Vadnyugat” hódításait. Irakban a kierőszakolt kormányváltás után a „demokratizálódás” jelszava alatt bevezették az amerikai politikai és gazdasági viszonyokat, hogy később keresztülvigyék az amerikai kulturális és vallási értékek meghonosítását. 

Ezen kívül az Irakban létrehozott USA hídfőállás arra kényszerítette a palesztinokat, hogy akceptálják az Izrael és Washington által elfogadott „béketervet” s ennek révén, az OPEC országok szervezetében, az Amerikai Egyesült Államoknak meghatározó pozíciót biztosítsanak.

Ez a politika azonban a világ országaiban növekvő ellenállásba ütközött, az USA gazdasági és kulturális imperializmusával szemben, ami végső soron egy vallási fundamentalizmus formáját vette fel.

Egyre nehezebbé vált, hogy az USA más kormányokat mozgósítani tudjon, politikája más országokban megértésre találjon.

Az USA és más országok közvéleményében megmutatkozó különbségek Eric Klinenberget, a New York Egyetem szociológia professzorát, arra a felismerésre indították, hogy a tíz nagykonszern által uralt médián keresztül az amerikaiak tájékoztatása rosszabb, mint pl. az európaiaké.[4] Klinenberg éles kritikát gyakorolt az illetékes amerikai szövetségi hatóság, a „Federal Communications Comission” (FCC) munkáját illetően, amely ahelyett, hogy a média számára szabályokat írna elő, szorosan a cégek markában van, és a médiaszektor növekvő deregulációját forszírozza. A fogyasztói szervezet, a CPI (Center For Public Integrity) feltárta, hogy 1995-2003 között az amerikai telekommunikációs cégek és TV vállalatok közel 3 millió dollár értékben finanszíroztak 2500 utazást az FCC munkatársainak javára (többek között Las Vegasba, Honkongba és Rio de Janeiróba). A képviselőház és a szenátus próbálkozása annak megakadályozására, hogy 2003 nyarán a médiacégek további deregulációjáról az FCC határozatot hozzon, a Fehér Ház vétó-fenyegetése következtében meghiúsult.

A „szovjet birodalom” viszonyaira emlékeztető médiapolitika segítségével a Bush kormány meg tudta nyerni a lakosság támogatását birodalmi politikájához. Már Vietnámban több mint 40. 000 amerikai katona halt meg, mielőtt a közvélemény tudomást szerezhetett volna róla.

Az, hogy az amerikai katonák által elkövetett kínzási akciók Irakban és Afganisztánban, amikor ezek nyilvánosságra kerültek 2004. tavaszán, elegendő-e, hogy a közvélemény átalakuljon, néhány megfigyelő kétségét fejezte ki.

Megmarad a kérdés: egy realisztikusabb világnézet meg tud-e honosodni az USA-ban az USA történelmének egy realisztikusabb feldolgozásával, az indiánokkal szemben elkövetett népirtástól (genocídium) a 20. 21. század imperializmusáig. A modern pszichológia ismeretei szerint a nem „megemésztett” bűn bűnbakok kereséséhez és megtalálásához vezet. (H. Bischof: Kreuzzüge im Zeichen der Globalisierung c. könyve alapján készült szerkesztett kivonat. Bonn, Pahl-Rugenstein Verlag).

 
[1] Vgl. Emmanuel Todd, Weltmacht USA. Ein nachruf, München 2003.
[2] Victor Davis Hanson, Why the West Has Won: Nine Lasndmark Battles int he Brutal History of Western Victory, Faber and Faber Ltd. 2002.
[3] Irving Kristol, Das neokonservative Bekenntnis, in: Weltwoche, 36/2003.
[4] Le Monde Diplomatique, April 2004, S. 21.

 

h i r d e t é s

h i r d e t é s

betöltés..