Az Igazgyöngy Alapítvány, Hajdú-Bihar megyei legszegényebb, legelmaradottabb térségében működik az Ön vezetésével, közel 20 éve. Mennyiben változtak céljaik az alakulás óta, milyen eredményeket értek el?
Amikor az alapítványt létrehoztam, még csak az volt a célom, hogy az, egy, az állami keretek között működő oktatásnál szabadabb, gyermekközpontúbb, a művészettel nevelő iskolát tartson fent. Aztán, mivel sok hátrányos helyzetű gyereket tanítottunk, hamar kapcsolódott ehhez a hátránykompenzálás, később pedig a szociális készségek fejlesztésének területe. Közben, megismerve a gyerekek családi hátterét, jött a felismerés is: az iskola önmagában nem képes megoldani ezeknek a gyerekeknek a problémáit, az otthoni közeg leamortizál mindent. A gyerekek mellett muszáj a szülők generációjával is foglalkoznunk, ha változást szeretnénk. Akkor kezdődött a szociális munka, először a családok kríziskezelésével, majd közösségfejlesztéssel, az önfenntartási képességek fejlődésének segítésével, munkahelyteremtéssel, a részvételi demokrácia megalapozásával…Így bővült az alapítvány munkája esélyteremtő stratégiává.

Mindig komplex programról beszél, mit jelent ez a gyakorlatban?
A településről, ahol dolgozunk, pontos problématérképet készítünk, és mindenre és mindenkire figyelve próbálunk hatni. Egyszerre, összehangoltan. Nem hagyjuk, hogy az egyik hatás leamortizálja a másikat. Az embereket helyzetbe hozzuk, hogy a tanult tehetetlenség helyett megismerjék saját erejüket, tudásukat, lehetőségeiket. Az élet minden területét átfogjuk, közösséget építünk, közösségi szabályok kialakításához segítjük hozzá őket. Azt szeretnénk, ha ők maguk tudnák megszervezni a saját közösségeiket, életüket. Mindenkire figyelünk, mert mindenki hat valamilyen módon a közösségben. Mindent azzal a céllal teszünk, hogy az integrációjukat segítsük.

Told kapcsán, mondana pár mondatot, a Morzsóka klubról? Egy szép történetet olvastam a közösségi oldalán, a címe: A bölcs és az álom. Mindennapok sokasága felfedezésének a fontosságáról szól a "mese". Vajon, mennyire tudják a programban résztvevők életét megváltoztatni?
A Morzsóka klub egy asszonyközösség együttműködése, ami persze nyitott a gyerekek és a férfiak számára is. Évek óta visszük ezt, sokféle tematikával, amit velük együtt alakítunk ki. A célunk egy olyan közösségi mag létrehozása, ami képes pozitívan hatni a többiekre, és majd önállóan működni is. Tulajdonképpen a toldiak itt váltak közösséggé. Nagy fejlődés és tanulás volt ez is. Kezdetben nem is akartak jönni, aztán voltak nagy viták, veszekedések, egy-egy nehezebb téma kapcsán, volt, hogy klikkesedtek, elhatárolódtak egymástól. De ez már a múlté. Ma jó hangulatú beszélgetések színtere, egymás véleményének meghallgatása, elfogadó légkör, a mindennapok gondjainak és örömeinek megélése történik itt. Különböző korosztályhoz tartozó, romungro és oláh cigány, nem cigány és román résztvevői is vannak a heti rendezvényeknek. Az egymásnak átadott ismeretek, a fejlesztett készségek pedig otthon hatnak tovább. Pont ezért céloztuk meg az asszonyokat. Mert azt gondoljuk, ők kulcsszerepben vannak a családokban, rajtuk keresztül vihető be a legtöbb változás.

Naponta találkozik a nyomorral, a kiszolgáltatottsággal. Milyen lehetőségei vannak a térségben élő szegény embereknek arra, hogy esélyük legyen az emberi életre?
Nem sok. Akiben a mobilitás képessége megvolt, az már elment. Aki maradt, az röghöz kötött, tartalék nélküli, képzetlen, önerőből nem képes változtatni az életén. Itt nincsenek olyan munkahelyek, ahol egy szakképzetlen, alapkészség hiányos ember tartósan, megfelelő jövedelemhez juthat. A közmunka nem vezet sehova. Az oktatás nem képes az esélykiegyenlítő funkcióját betölteni, csak asszisztál a nyomorúság újratermeléséhez. A lakhatási szegénység változatlanul megvan, a kilátástalanság tapintható.

Egy korábbi interjújában megragadott, amit a kulturális elmaradottságról mondott. Lát-e esélyt arra, hogy változzon az a miliő, amelyben magyar emberek tízezrei élnek a térség falvaiban?
A legbénítóbb számomra a felnőtt generációt látni. Egyszerűen nem tudom felfogni, hogyan történhetett meg, hogy az oktatás ennyire érintetlenül hagyta őket, és a család sem adott olyan muníciót, amiből csak egy kicsivel kiszámíthatóbb, jobb életet tudtak volna teremteni maguknak. Tömegével vannak funkcionálisan analfabéta felnőttek, a felelős tervezés képességének teljes hiányával. A világ, a maga történéseivel messze van tőlük, szubkultúrák sajátos hatásai formálják őket. A túlélési stratégiák, amiket kifejlesztettek, nem az integráció irányába mutatnak. Elpazarolt életeket látok, felnőtteket, akikből bármi lehetett volna. De nem lett.

Mit lehetne tenni? A felnőttekkel már keveset. De a fiatalokat, a gyerekeket nem lenne szabad elveszítenünk. Őket fejleszteni, tudással, olvasási kultúrával felvértezni, kulturális élmények sokaságához juttatni, és közben a szüleikkel elérni, hogy ehhez legalább egy ezt elfogadó hátteret adjanak. Ez is egy generációs feladat, amit legalább húsz éven át végezni kellene.

A felzárkózásban nagy szerepe van az oktatásnak. Emlékszem arra, amikor Ön olyan osztályokról beszélt, amelynek a padjaiban kizárólag barna gyermekek ülnek. Ennyire jelen van a szegregáció a mindennapokban?
Az oktatási szegregáció sosem volt ilyen mértékű Magyarországon, mint most. A korábbi, spontán települési szegregációk mellé felzárkóztak a szabad iskolaválasztás mentén leginkább egyházi, de van, ahol állami iskolák, a maguk szegregáló hatásával, és ma, ahol egy településen van legalább két általános iskola, abból az egyik szinte bizonyosan szegregált, vagy szegregálódó. A hatás pedig nagyon gyors, pár éve alatt polarizálódik a társadalom az iskolák közötti leképezésben. Egy szegregált iskola pedig nem képes változást hozni. A pedagógusok eszköztelenekké válnak a begyűrűző problémákkal szemben, a központi elvárások súlya elviselhetetlen. A szegénység, a másfajta szocializáció öngerjesztő hatású folyamatokat eredményez. Integrációs képességeket elsajátítani itt nem lehet. A többségi társadalom mintáját az osztályteremben egy kiégett, eszköztelen pedagógusnak kellene adni. Képtelenség. A kortárs hatások a gyerekek között nem pozitívak. Innen nincs kiút. A szegregált oktatás csak fokozza az amúgy is nehéz problémát. Én az integrált oktatás híve vagyok. Ezekben az iskolákban a folyamatok visszafordítása már nagyon nehéz lesz. Másfajta pedagógiai kultúra, rengeteg segítő szakember, és az oktatást támogató szociális munka nélkül lehetetlen.

A közelmúltban olvastam Hardi Titusz atyával, a Pannonhalmi Bencés Gimnázium igazgatójával készített interjút. Az atya megható mondatokat mondott az egyetlen pannonhalmi roma diákról, Ötvös Pistiről. A hencidai fiatalember, az Ön munkájának az eredményeként érettségizhetett, s készülhet Párizsban az egyetemi felvételire. Lesznek- e követői Ötvös Pistinek?
Pisti egy nagyon szép története az Igazgyöngynek. Meg azt hiszem, az összefogásnak is, amivel ő idáig jutott. Pontosan látom, hány ember munkája, támogatása van ebben. Ha ez nincs, akkor Pisti maradt volna otthon, és bedarálta volna a nyomorúság, mint sok társát. Pedig vannak tehetségesek közöttük, sokan. De rengeteg tényező dolgozik az ellen, hogy ők kiteljesedhessenek. Ezek ellen a tényezők ellen harcolni embert próbáló feladat. Neki is, és a segítőknek is. Ma ezt a rendszer nem vállalja fel, azért van kevés ilyen sztori, mert kevés csapat tud összeállni így egy gyerek mellett, mint ahogy mi Pisti mellett álltunk, és állunk. Nyilván szeretnénk több gyereket idáig, és még tovább kísérni. De nem ez az út hozhat változást, hanem a rendszer átalakítása, amiben tömegesen kaphatnak esélyt a szegénységben élő gyerekek.

A közösségi oldalán megdöbbentő képeket láthatunk arról, milyen körülmények között tengődnek a térségben az emberek, javarészt romák. Muszáj megkérdeznem, mit gondol a közmunkáról, igazak-e azok az állítások, hogy a kormány programjában részvevők egy jelentős része, visszatalál a munka világába?
Ezt az állítást határozottan cáfolom. Amit én látok, az nem visszavezetés, sokkal inkább helyhez kötés, vegetálás, egy olyan jövedelemmel, ami nem elég a megélhetéshez, olyan tanfolyamokkal, melyek nem adnak munkaerőpiaci szempontból használható tudást. Ez egy távlat, előrelépés nélküli időtöltés, ami nem alkalmas arra, hogy alkalmi és feketemunkán szocializálódott embereknél a munkavállalói kompetenciákat megfelelő szintre hozza. Aki közmunka után elhelyezkedett, az biztosan nem innen vette a muníciót hozzá, hanem már alapból megvolt neki.

Egy szociális szakembertől olvastam, gyerekeket megkérdeztek, milyen foglalkozást szeretnének választani, ha felnőnek, s többségük azt válaszolta, közmunkások akarnak lenni. Tényleg csak ez a perspektíva a leszakadó térségekben élők számára?
Igen, a gyerekek a közmunkára, mint foglalkozásra tekintenek, és mivel nem kell megfeszített munkát végezni hozzá, sok helyen az aláírás, a jelenlét a legfontosabb elem benne, így vonzó is számukra. Egy leszakadó térségben nem sok település büszkélkedhet olyan munkalehetőséggel, ami a gyerekeket arra ösztönözné, hogy szakmát tanuljanak, majd megfelelő fizetésért elhelyezkedhetnek. Nincsenek ilyenek, a beruházások, ha vannak is, nem munkahelyteremtő jellegűek. Aki itt marad, és nincs szakképzettsége, annak marad a közmunka, vagy a kriminalizálódás.

Mit gondol a tankötelezettségi korhatár 16 évre történő leszállításáról, saját munkájában mit jelent ez?
Óriási hibának tartom. Most tömegével vannak a falvakban olyan gyerekek, akik alapkészség-hiányosan, szakma nélkül várják otthon, hogy a közmunkába belenőjenek. A hídprogram sem segít. Számomra a 16 évesen kikerülő gyerek ugyanaz a kategória, mint a magántanulóvá váló, vagy lemorzsolódó. Nem kész, hanem félbehagyott. A 16 éves tankötelezettség nem más, mint az állam felelősségének átruházása egy olyan társadalmi csoportra, akiknek a gyerekeivel az oktatási rendszer kudarcot vallott. Minden szempontból óriási hiba, főleg nemzetgazdasági szempontból.

Mit jelent ma nőnek lenni a szegregátumban? Hogyan látja a lányok, asszonyok helyzetét a mélyszegénységben élő térségekben, van esélyük arra, hogy megtanuljanak, tiszta szívből mosolyogni, nevetni?
Sajnos, a lányok előtt továbbra is ez a "karriertörténet" jellemző. Sokan befejezik közülük a 16. évük betöltése után az iskolát, és szakképesítés nélkül, a szokások adta keretek között már az is óriási eredménynek számít, ha nem 18 év alatt szülnek. Ezen a téren is több pontú beavatkozás szükséges, a tanulás mellé a családi átörökítés és a szegénység hatásainak kezelését is be kell emelni. Az anyjuk sorsának ismétlése erős, ez a minta megy át, családtervezésben, gyereknevelésben, viszonyulásokban, problémakezelésekben. Ezt (sem) lehet a szülők helyzetének ismerete, és az arra való ráhatás nélkül megoldani, ha az üzenetet, a változást nem erősíti meg a család, a közösség, az oktatás önmagában semmit sem tehet.

Ön egy civil szervezet vezetője. Mit jelent ma civilnek lenni Magyarországon?
Egy olyan civil szervezetnek a vezetője lenni, ami az állam működési hézagaiban dolgozik, demokráciadeficittel érintett területeken, nem egyszerű. Pláne nem, ha ezt az ember a nyilvánosság előtt végzi. Mert munkájával minden nap azt mutatja, hogy baj van, az állami sikerkommunikáció mellett egy másik világ is létezik, ahol az állam sikertelen. A szakpolitikai kritika eltűnt, ma csak pártpolitika van, aminek az üzenete egyszerű: vagy velünk, vagy ellenünk. Ha nem velünk vagy, ellenség vagy. Nem számíthatsz támogatásra. Ha más támogat (pl. külföldről) meg inkább ellenség vagy.
Nehéz most, mindenki próbálja túlélni, a civileknek is vannak túlélési technikái, és ezek jellemzően nem összefogást erősítők.

Az alapítvány programjai élvezik -e a kormány támogatását, egyáltalán, miből élnek, dolgoznak? Tudom, a Soros alapítványtól is kapnak támogatást. Soros ügynöknek tartja magát?
Az alapítvány öt közhasznú (állami) feladatot lát el. Az egyik oktatási, van egy alapfokú művészeti iskolánk. Ennek, mint minden OM számmal rendelkező intézménynek, állami támogatása van, és még erre a tanévre meghosszabbított velünk az EMMI egy kiegészítő támogatást is, köznevelési megállapodás keretében. Mindez a költségvetésünk harmadát jelenti. Az összes többire, még az oktatáshoz tartozó tanodára is nekünk kell a forrást előteremteni, nem beszélve a szociális, munkahelyteremtő, közösségfejlesztő feladatok finanszírozásáról, a folyamatos fejlesztésekről. Céges és civil támogatások teszik ezt lehetővé, szerencsére sokan segítenek bennünket. Vannak pályázatok is, sajnos, az állami rendszeren keresztül elérhető uniós forrásokat nem tudjuk elérni, a pályázatainkat rendre elutasítják. Így maradnak a külföldi pályázatok, többek között vannak OSI-s (Soros) pályázataink is. Ebből most van egy, amiben a szociális munkához szükséges adománygyűjtésünk fejlesztése folyik, és egy másik, aminek a keretében figyelemkoncentrációt fejlesztő gyakorlatokból dolgozunk ki egy feladatbankot, alsós gyerekek számára. Ezek lennének ügynöki tevékenységek? Szerintem nem.

Nem tudom, szereti-e a focit? El tudja azt képzelni, hogy egyszer olyan miniszterelnöke lesz az országnak, akit a mélyszegénységben élők sorsa jobban érdekel, mint a magyar foci? Meglepődve olvastam egyébként, hogy a mai magyar politika szereplőivel nem nagyon találkoznak a szegregált utcákban. Szociális szakemberként, mit gondol, miért van ez így?
A foci iránt sosem érdeklődtem különösebben. Azóta meg, mióta ennyit költenek rá, miközben máshol ezerszer fontosabb helye lenne, ami élhetőbbé tenné az országot, kifejezetten idegesít. Eddig nem volt olyan miniszterelnökünk, akinek a hobbijára ennyit költöttek volna…Igazából azt sem tudom, a korábbiaknak mi volt a hobbija. És talán az úgy volt jó. Aki egy ilyen posztra kerül, annak a gondolkodását más szempontoknak kell szerintem meghatároznia.

Hogy miért nem jönnek a szegregátumokba politikusok? Mert nem akarnak szembesülni a hibákkal, a megoldatlan problémákkal. Ha mégis elmerészkednek, a látogatásaikat a rendszeren belül szervezik, amiben a helyi szereplő is meg akar felelni a "felülről" jött látogatónak, így egy problémamentes képet mutat, eljátssza a "minden rendben" színjátékot, és reméli, hogy jutalom jár majd érte. Amit többnyire ma meg is kap, aki "jól viselkedett".