h i r d e t é s

Magyar népszámlálás: fogyóeszköz leltározás.

Olvasási idő
7perc
Eddig olvastam

Magyar népszámlálás: fogyóeszköz leltározás.

2018. július 11. - 18:30

 

Az államilag szervezett kannibalizmus, „káslerizmus” és „humánerőforrás” „garázdálkodás”!

Forrás: Váci Napló

Az ország felszámolásának TV műsorokkal, sztárokkal díszített dekadens szépsége!

Szerkesztett kivonat Lakatos Gyula „Az emberi tőke c. könyvéből. Budapest. Balassi Kiadó 2005.

" Az ipari rendszer a szakképzett munkaerőt külső forrásból tudja csak előteremteni. Ellentétben a "tőkével", ez nem olyasmi, amivel a cég önmagát tudná ellátni… A valamirevaló üzleti vállalkozás manapság általában könnyen jut tőkéhez. De pusztán tőkével nem lehet garantálni, hogy a szükséges emberi képességek megszerezhetők és megorganizálhatók. A múlt század tapasztalatai alapján feltehető tehát, hogy az ipari vállalaton belül ismét hatalom eltolódás megy végbe, mégpedig a tőkéről a szervezett szakértelem irányába. Feltehető továbbá, hogy ez az eltolódás tükröződik az egész társadalom hatalmi megosztásában is." [1]

Amire azt mondjuk: vége, padlóra kerül az ország!

Az árutermelő piacgazdaság Magyarországon olyan nagyságban használ fel externális (idegen, nem saját, társadalomtól elvont) költségeket (pl. humántőkét, természeti javakat), mely veszélyezteti a társadalmi közösség fenntarthatóságát. Mivel ezeket az externális költségeket a társadalmi közösségeitől visszatérítés (amortizáció) nélkül vonja el, a gazdasági rendszer, ezzel rontja saját fenntarthatóságának esélyeit is.

Számszerűen: 190 000 milliárd forint emberi-társadalmi tőkével állítunk elő 25-30 ezermilliárd GDP-t! Ugyanakkor az adósságunk meghaladja lassan a teljes egy évi nemzeti össztermék értékét.

Az állami pénzügyek történetében, a 17. század végétől az egyik legfeltűnőbb jelenség, hogy az állami kiadások folytonosan emelkedtek. Angliában 1685 és 1841 között a lakosság száma valamivel több, mint háromszorosára nőtt, az állami kiadások összege pedig ugyanebben az időtartamban majdnem a negyvenszeresére emelkedett.  A növekedés később is folytatódott annak ellenére, hogy Angliában a központi beruházások, építkezések nagyobb részét magánvállalatok teljesítették. Az ország állami költségvetési kiadása 1855 és 1885 között 69 millióról 91 millióra, ugyanezen az adóköteles jövedelmek összege 308 millióról 630 millióra fontra nőtt. Hasonló volt a helyzet Poroszországban. 1817-től 1833-ig fordult elő az állami költségvetési kiadásokban ”apadás”. A porosz állam kiadása 1849-ben 94, 1 millió tallér, 1860-ban 143,1 millió tallér, 1865-ben már 168 millió tallér, tehát közel 80%-kal több mint, 1849-ben, holott az ország népessége mindössze 18-%-kal gyarapodott.[2]

A szakképzett munkaerő képzésének finanszírozása túlnyomóan állami feladattá vált, hiszen a műveltségi viszonyok és a hazai nagyipar jellemzéséből kiderül, hogy a gépi nagyipar kezdetben nem is rendelkezhetett pótlólagos forrásokkal, amelyek hozzájárulhattak volna az oktatás nevelés költségeihez. A későbbi évtizedekben, a XX., XXI. században, a mai napig megmaradt a közteherviselésnek ez a szerkezete. A nagyipar kialakulásával „természetessé” vált a korábbi, a tőkés piacgazdaság egészen más helyzetében létrejött adózási gyakorlat alapján, hogy az oktatási-nevelési, tehát a képzett munkaerő előállításának költségeit az állam viseli. Ez attól függetlenül így van, hogy száz év alatt ezek a költségek megsokszorozódtak, az iparvállalatok a szakképzett munkaerőt pedig az emberi tőkét továbbra is, mint ingyenes állami-társadalmi szolgáltatást, (juttatást) minimális saját hozzájárulással vették, veszik igénybe.

A mai ipari rendszerek figyelmen kívül hagyják az állam, a társadalom azon szolgáltatásait, amelyek nem állnak szoros kapcsolatban az iparvállalatok működésével összefüggő érdekekkel, szükségletekkel. Mindazok az állami szolgáltatások hátrányt szenvednek, amelyek nem állnak szoros kapcsolatban az ipari szervezetek közvetlen szükségleteivel, (profitközpontú) érdekeivel. Az ilyen, nem feltétlenül fontosnak tartott állami szolgáltatások, pl. a betegekről, öregekről való gondoskodás, de ez a gondolkodásmód nem tartja fontosnak azt sem, hogy a természeti környezet megóvására törekedjen. Az ilyen társadalmi célokra fordítható költségvetési forrásokat a mai iparvállalatok megpróbálják olyan célokra kisajátítani, amelyek közelebb állnak az általuk előállított termékek vagy szolgáltatások gyártásához, értékesítéséhez. Ezzel magyarázható, hogy a kórházak, az egészségügyi szolgáltatások ma már sok helyen rosszabb állapotban vannak, mint az autógyártáshoz, az áruszállításhoz szükséges autópályák, autóutak.

Az emberi tőke szerepének növekedését Galbraith a mai ipari vállalatoknál azzal is illusztrálja, hogy a klasszikus vállalkozót, azonkivü1, hogy tőkéhez jutott, elsősorban a vállalkozói szellem, valamint-az jellemezte, hogy hajlandó volt a pénzt, beleértve a sajátját is, kockáztatni. E képességeknek egyike sem különösebben fontos a szakértelem megszervezéséhez, illetve a vele való sikeres versengéshez.

"Valójában tehát a hatalom olyanok kezébe ment át, akikről az újat keresők joggal elmondhatják, hogy a termelés új és valójában meghatározó tényezői. Olyan emberek szervezetéről van szó, akik különféle műszaki tudással, tapasztalattal, illetve a modem ipari technikához és tervezéshez szükséges egyéb képességekkel bírnak. Ez a szervezet (az élő munka, a szakképzett munkaerő, az emberi tőke együttese) a modern ipari vállalat vezetőségétől lefelé egészen a fizikai munkaerőig terjed annak kizárásával, és a legkülönfélébb képességű emberek nagy számát öleli fel."[3]

Az állam és a társadalom közös költségei az árutermelő piacgazdaság, a nagy ipari vállalatok elterjedésével nem csak a szakképzés és az általános oktatásügy, a közpénzekből finanszírozott infrastrukturális fejlesztések kapcsán emelkedtek, hanem az egészségügyi szolgáltatások tekintetében is. Ennek terhei a vállalatokat legfeljebb egyharmad részben érintették, miközben a vállalatok az egészségkárosodásnak, a humántőke gyorsuló „kopásának” (közvetetten a természeti környezet mértéktelen károsításával is) növekvő forrásaivá, okozóivá váltak. (Foglalkozási egészségügyi ártalmak, környezetszennyezés következtében létrejött egészségi károsodások).

Az árutermelő piacgazdaság, a technikai, technológiai kultúra előrehaladásával az államnak több figyelmet, több pénzt kellett fordítania a lakosság egészségi állapotára, a munkaerő képzésére, ami a gazdaság működésének feltételévé, szükségletévé is vált. Ehhez adóbevételekből származott forrást kellett biztosítani.

A kormányok általában a szükséges állami költségeket a vállalati, gazdasági érdekek hatására a reálisnál nagyobbra, az országgyűlés pedig rendszerint kisebbre értékelte. (Az országgyűlés, főként a mindenkori ellenzék, általában nagyobb mértékben kénytelen a képviseleti rendszer logikája miatt a társadalom rétegei érdekeinek reális mérlegelésére, az egyenlő közteherviselés elvének jegyében). A tőkés iparból az állam bevételei meghatározóan a bérek és a személyi fogyasztás adóiból keletkeztek, a vállalati nyereségadó először megjelent majd emelkedett, később csökkenő mértékben járult hozzá a társadalmi szükségletek, az állami szolgáltatások finanszírozásához. Ezt a gyakorlatot a modern gazdasági, társadalmi feltételek között az oszthatatlan költségek közgazdaságtani doktrínája hivatott legitimálni.[4]

A rövidtávú nyereségorientációjú vállalati, gazdasági szervezeti szemlélet, a pénzügyi spekuláció rövidtávú és gyors nyereség igénye, a tudástőke megtérülési idejét elsősorban a forgótőke és az állótőke megtérülési idejéhez méri.

A vállalati gyakorlat a humántőke - költségeket annak használati díjával, a bér és a járulékok mennyiségével értékeli.[5] Ennek következtében az emberi tőke a valóságban, a vállalati gazdálkodásban leértékelődik, a tudásalapú gazdaság doktrínája szerint pedig felértékelődő, a gazdasági növekedést alapvetően meghatározó termelési tényező.

„Az igazi versenyelőnyt ma már nem a nyersanyag és a földrajzi fekvés jelenti, hanem a képzettség, a műszaki/technológiai színvonal, a megújulási képesség, az információ... Felértékelődött az ipari kutatás, a tudomány;...A gazdasági teljesítmény, növekvő mértékben függ a tudástól, a gazdasági siker pedig a tudás alkalmazásától."[6]

 


[1] J. K. Galbraith: Az új ipari állam. Budapest, KJK, 197. 91.o.
[2] Conrad Jahrbücher 1888, I. kötet, 323. oldal.
[3] J. K. Galbraith: Az új ipari állam. Budapest, KJK, 197. 92-93o.
[4] Vannak vizsgálatok, amelyek azt kutatják, hogy a közép­ és felsőfokú végzettségűek összegzett keresete hány év alatt éri el az alapfokú végzettségűek összegzett keresetét, valamint, hány év alatt "hozzák be" a keresetek a tanulmányokkal kapcsolatos ráfordításokat (Baranyai [1992]). Számításai szerint, a felsőfokú végzettségűek összegzett nettó keresetei,  41. életévükre érik el az általános iskolai végzettségűek összegzett kereseteit, a felsőfokú végzettségűek tanulmányaikkal kapcsolatos ráfordításai pedig 51. életévükre térülnek meg megtérülésével. Ez a felfogás azt a közgazdaságtani szemléletet képviseli, miszerint a munkát végző ember önfenntartási költségei azonosak a humántőkéjébe történt befektetések költségeinek összegével.
[5] A közgazdaságtudományi szakirodalomban hasonlóan  frekventált doktrína, amely a humántőke befektetések megtérülését elméletileg és módszertanilag a bérek összeadásával azonosítja, a megtérülési idő pedig attól függ, hogy a befektetési végösszeg és  az összegzett bérek mikor egyenlítik ki egymást.
[6] László Tibor: Felsőoktatás, gazdaság, kutatás Akadémia Kiadó Bp.1997.i.m.71,81. oldal.
Címkék: 

 

h i r d e t é s

h i r d e t é s

betöltés..