A kilencvenes évek elején írott cikkének címe ma is aktuális. Komoróczy Géza mégsem hitte volna, hogy ez az állapot huszonöt évvel a rendszerváltás, tizenkét évvel az uniós csatlakozás után aktuálisabb, mint valaha.

A professzor augusztusban múlt nyolcvanéves, a bölcsészkaron ötven évig tanított. Az utóbbi öt év az összegzés, a betakarítás nagy korszaka volt. Öt vaskos kötetben, forrásgyűjteményben dolgozta fel a magyarországi zsidóság történetét.

Ez – jó, ha tudjuk – legalább ezer év.

Mert míg a hazai közvélemény a magyar zsidóság történetét általában kétszázötven évre szűkíti, a magyar históriában kezdettől jelen vannak.

Komoróczy évekkel ezelőtt mondta: ha a honfoglalás előtti korszakot, a kazár függést nézzük, mivel a kagán és köre (vélhetően a magyar elittel együtt) fölvette a zsidó hitet, ha bárki is zsidó volt Vereckénél, az Árpád apánk lehetett. De van egy másik terep, amit változatlan érdeklődéssel követ.

A hazai politika, amely Komoróczy szerint nyomasztóbb állapotban van, mint valaha.

– A 80 szép kerek szám. Önt mégsem motiválta, csöndben ünnepelte születésnapját. A tanítástól 2012-ben vonult vissza. Mi történt azóta?

– Akadémiai állásomból 70 éves koromban mentem nyugdíjba. Az egyetemi tanszékvezetéstől már 65 évesen megváltam, így szabja meg a törvény. De volt egy – így mondanám – számmisztikai ambícióm: hogy elmondhassam, ötven évig tanítottam az egyetemen.

Ami pedig a nyolcvanat illeti, erről van egy történetem. Mikor egy neves latinfilológus-professzor betöltötte a 70. évét, megünnepelte az Ókortudományi Társaság.

A köszöntő beszédet pár évvel fiatalabb kollégája, a tavaly elhunyt Szilágyi János György tartotta. Így kezdte, a hallgatóság nagy megrökönyödésére: a 70 év nem tudományos érdem, a hülye is lehet hetvenéves, a hetvenéves is lehet hülye. A nyolcvannal én ugyanígy vagyok.

– Történésznek ez a kor a betakarítás ideje. Öt év alatt öt vaskos kötetet jelentett meg a zsidó hagyományról, a hazai zsidó múltról. Valaha assziriológusként tartottuk számon. Meglepetés, hogy ma a fő területe a hebraisztika.

– A könyvfülekre nyomott szövegekben azt szoktam írni: orientalista. S záró­­jel­­ben: assziriológia, hebraisztika. A hé­­berhez Ady közvetítésével, a Biblián át vezetett az utam. 1956–57-ben egyszerre kezdtem ékírást és hébert tanulni.

Az utóbbit Hahn István professzornál, akinek szinte az egész ország a tanítványa volt, de a héberórákat csak nekem tartotta.

1962 óta, amikor tanársegéd lettem, párhuzamosan tanítottam ékírást, ami az első menetben akkád, ehhez jön a sumer, és bibliai hébert. Az ékírásnak a dolog természeténél fogva akkor nagyobb nyilvánossága volt. Héberóráimra négyen-öten jártak, de elmondhatom, hogy a rabbiképzést leszámítva nem nagyon van ma Magyarországon hebraista, aki ne járt volna hozzám.

A nyolcvanas évek végén egy, a zsidó tudományokat támogató nemzetközi intézmény Magyarországon is kezdeményezte a judaisztika egyetemi meghonosítását. Akkor én voltam egyedül, aki állami egyetemen hébert tanított. Az új feladatok a kutatói érdeklődésemet is módosították.

Tartottam előadásokat a magyarországi zsidó történelemről, zsidó krónika szövegolvasási órát, foglalkoztam a közel-keleti nagy zsidó községek (Babylónia) történetével. Ezek a témák addigi képzettségem peremén voltak, sok mindent magam is ekkor tanultam meg.

Fotó: Kovalovszky Dániel Forrás: 168ora.hu

– A magyar közgondolkodás szerint a zsidóság Magyarországon csak a 18–19. század fordulóján jelenik meg. Ön ezt a szemléletet próbálta át­­formálni?

– Zsidók mindig voltak Magyarországon, a 10. században is. Más kérdés, hogy az akadémiai tudományosságba a zsidó tudományokat nem kívánták bevonni. Engem két oldalról támadtak a judaisztika bevezetéséért.

Volt egy politikailag ambiciózus rabbi, aki leírta: Komoróczy a zsidóságot hozzácsapta az ókori Kelethez.

Egy tanítványom a szememre hányta, hogy elzsidósítottam az egyetemet. És voltak, akik ezzel álltak elém:

Te zsidót akarsz belőlünk csinálni. De mi már magyarok vagyunk.

Pálinkás József egykori MTA-elnök akadé­­miai reformja felszámolta a judaisztikai kutatás önálló egyetemi-akadémiai intézményét. Helyreállt az a 19. századi hagyomány, hogy az egyetemen tanítanak görögöt, latint, de a héber nem az egyetemre, hanem a rabbikra, a zsidókra tartozik.

– Pedig vallomásértéke van a címnek, amit egyik könyvének adott: Nekem itt zsidónak kell lenni.

– Ez egy forrásgyűjtemény címe, amúgy pedig talált tárgy: Szép Ernő írja a Lila ákácban. Az első világháború után, 1918–19-ben, az „új közegben” ő ezt méltatlankodva mondja, mert hiszen ő magyar író. Miért kell itt zsidónak lennie?

Én a kötet címével éppen az ellen akartam felszólalni, hogy Magyarországon a legáltalánosabban értelmezett zsidó közvélemény nem meri vagy nem akarja vállalni a zsidó identitást.

– Vagy a holokauszt szűrőjén át értelmezi?

– A holokauszt mint identitásképző tényező valóban jelentős, de nem az egész történelem. A magyarországi zsidók történetéről szóló kötetekben azt akartam megmutatni Magyarországnak, ha úgy tetszik, a hazámnak, hogy a zsidók egy évezreden át szerves részei voltak a történelmünknek.

Másfelől a hazai zsidó társadalom előtt ki kellett mondani, hogy része annak a népnek, amely Dél-Afrikától Amerikán és Európán át Közép-Ázsiáig, állami keretek között pedig Izraelben zsidóként él.

Az egyetemes zsidó néphez tartoznak, és ezen nincs mit titkolni vagy restellni. Korántsem természetellenes, ha valaki zsidó életet él, miközben számára is Arany János a költő, éppúgy, mint Radnótinak vagy Scheiber Sándornak.

– Létezik szabad identitásválasztás? A történelem nem vak sodródás?

– Az identitás személyes döntés. Az ember mondhatja magáról, hogy zsidó, és persze tagadhatja is. Az állam azonban senkit nem minősíthet zsidónak, a miniszterelnök nem mondhatja, hogy „mi” megvédjük „a” zsidókat.

– Van a tanszékükön egy Magyarországon korábban ismeretlen stú­­dium: „jiddiskeit”, zsidóságismeret.

– Igen, ez a tárgy magában foglalja a zsidó életmódot a napi életvezetési gyakorlattól a naptári ünnepeken át az élet nagy átmeneti szertartásaiig. Minden szervezett közösség ambíciója, hogy az élet teljességét szabályozza.

Van katolikus, református, muszlim vagy akár római életvitel is. Ezeket mind le lehet írni tudományosan, lehet tanítani is. Az én munkáimnál sokkal fontosabb, hogy tanszékünkön, intézetünkben negyedszázada minden évben jó néhány szakdolgozat készül héber szövegek alapján.

– Ön hisz abban, hogy a magyar zsidóság megjelenhet autonóm közösségként is. Ám ennek semmi jele. Csupán pesti zsidókat látni, akik hordozhatnak egyfajta, nehezen kör­­vonalazható, karakteres kulturális alakzatot, de ez autonóm közösségnek nem nevezhető.

– A zsidó élet normáinak megtartását ma a leghatározottabban a haszidok követelik. De előírásaik a szigorításon alapulnak, a hagyomány értelmezésének vannak modernizációs útjai is, így alakult ki a 19. században a neológia, a 20.-ban a modern orthodoxia vagy a kölönböző reformirányzatok, mindkettő nyitott a környező társadalom felé.

– Kettős identitás nem létezik?

– Lehet valaki zsidóként magyar, magyarként zsidó – főleg, ha hagyják. Az 1944. évi deportálási jegyzékekben fellehető zsidó nevek azt mutatják, hogy a zsidók nagy része megtartotta a II. József által rákényszerített németes vagy zsidós (nem egy esetben pejoratív) nevét.

Az asszimiláció tehát nem más, mint beilleszkedés a magyar foglalkozási struktúrába. Sokszorosan több zsidó kisiparos, kereskedő, könyvelő, cipész és órás volt, mint bankár, gyáros vagy zsidó báró. 1945 előtt, leszámítva a cio­­nizmus kisszámú híveit, mi lehetett az alternatíva a magyar zsidók számára?

Magyarországon éltek, őseik egy része Buda keresztény visszavétele (1686), a tö­­rök délvidéki kiűzése (1718), a morvaországi, auszt­­­riai bevándorlás és a galíciai pogromok (1880) óta. Itt születtek, házasodtak, temetkeztek. Akkor mi más lett volna a hazájuk? Ezt valahogy el kellett mondani.

– Eddig a hebraistát kérdeztem. Térjünk át az egyetemes történetre. Munkásságának visszatérő kérdése, hogy meddig él egy nemzet.

Mi vezet oda, hogy identitását megtartja vagy feladja: Utólag nézve semmi ok nincs arra, hogy az emberek elhagyják az ezer éven át használt sumert az akkád nyelv kedvéért, majd ugyanilyen lendülettel szívódjon fel az akkád, helyet adva az aráminak, hogy végül átvegye a terepet az arab.

Hogyan élhette túl ezt a héber?

– Engem ez azért érdekelt, mert nincsenek minden helyzetre érvényes tör­­vényszerűségek, nem lehet cáfol­­ha­­tatlan választ adni. A könyvet, amelyet Meddig él egy nemzet címmel írtam, Szűcs Jenő emlékének ajánlottam. Ő két munkájában is foglalkozott a kisebbségi zárványok fennmaradásával.

Az egyikben arról értekezik, meddig és hogyan maradtak meg önálló népcsoportként a kunok. A másik kérdés az Erdély keleti határvidékére kisodródott magyarok sorsa. Milyen tényezők kellenek a nyelvi szórvány fennmaradásához? Némi tolerancia a hatalom részéről? Alkalmazkodási készség? Kétnyelvűség? Vallási háttér?

– Ez érthető, de nem válasz arra, miért kopik ki az ezer évig virágzó sumer.

– Egyik tanulmányom a még létező su­­mer beszédszituációt elemzi, száza­­dok­­­­kal az után, hogy a nyelv kiszorult a min­­dennapi érintkezésből. Nagy ál­­ta­­lá­­nosságban elmondható, az eth­­ni­­kum (a valóságos vagy képzelt kö­­zös eredet), a nyelv és a tárgyi kultúra egymást legfeljebb részlegesen fedő elemek, és egy nagyobb társadalmi csoport életében bármelyik megváltozhat.

Nincsenek egynemű („tiszta”, „fajtiszta”) ethnikumok. S hány nyelv tűnt el a történelemben! A nyelvváltás két nemzedék alatt megtörténik.

De vissza is fordítható. A példa: a mai héber. Az élőbeszéd mindaddig csak dialektus, míg nem zárkózik fel mögé az államhatalom, az iskola vagy akár a katonaság.

Az emberek a szomszéd falu lakóival megértik egymást. A nagy populációs egységeken belül, mint egy ország vagy egy földrész lakossága, mindig vannak – fennmaradnak vagy újra kialakulnak – a kisebb egységek.

– És még akkor is itt van a héber és a zsidó fennmaradás. A történelem talánya.

– Létezik hitbeli magyarázat, hogy tudniillik Isten választott népéről van szó. Ebben én nem foglalok állást. Akadémikus magyarázatom szerint a fennmaradás titka a zsidó identitás folyamatos változása.

– Állandóság és változás dinamikus egyensúlya?

– Az állandóság mellett is képes megújulni. Még az antropológiai formavilágban is.

– Ez persze veszélyes terület.

– Raphael Patainak van egy érdekes köny­­ve a zsidók antropológiai sajá­­tos­­sá­­gai­­ról, amely könyvben egymás mellett szerepelnek a klasszikus as­­ke­­ná­­zi, a szefárdi vagy a távol-keleti zsidó arcok. Mindig van néhány vonás raj­­tuk, amely a környező társadalomé.

A zsidók sem voltak zárt társadalom, a befogadásnak is megvolt a maga me­­cha­­nizmusa. Csak egy mozzanat: a cselédlányok gyermekeit is zsidóként nevelték.

A közösség változtatta a nyelvét. Változtak a kultikus szokások. Ahogy a keresztény liturgia nem érthető a zsidó liturgia nélkül, úgy a zsidó liturgiában is vannak elemek akár az iszlámból is, mely világban egy évezreden át éltek. Maimonides arabul írta a legtöbb művét – zsidóknak. A zsidó jog a római jogon alapul.

– Ha már a változásoknál tartunk, amikor 2015 nyarán elindult Európa felé a tömeges népvándorlás, a termékeny félhold jutott eszembe, ahonnan a menekültek többsége ér­­kezett.

Öntől tanultuk: Mezopotámia története néphullámok megszakítatlan áramlása. A történelem a vándorlások története.

– Más a migráció és más a menekülés. Mindig vannak és lesznek vándorlások. Olyasmi persze sosem létezett, amiről Beöthy Zsolt a millennium mámorában álmodott, hogy a kacagányos honfoglaló lovasok a Kárpátok bércein szemlélik leendő hazájukat.

A vándorlások oka prózai. Élelem- vagy víz­­hiány, demográfiai kiegyenlítetlenség, klimatikus változás. Olyan helyek von­­zása, szívó hatása, ahol a körülmények kedvezőbbek. A vándorlás hosszú távon mégis nyugvópontra jut.

Nem fegyveres hódításról beszélek, most sem erről van szó. Az újonnan érkezők alkalmazkodnak a helyi körülményekhez, de nem lehet, nem szabad megkívánni tőlük identitásuk teljes feladását.

Nem adták fel sem a magyar törzsek egykoron, sem a zsidók. 2015-ben a magyar kormánypropaganda a menekülést a közel-keleti vagy afganisztáni háborús pokolból bevándorlásnak próbálta beállítani, pedig senki sem Magyarországra akart jönni.

– Európának ebben a pillanatban hatalmas a felelőssége.

– Ez így igaz, és ez valóban nem „köz-li­­berális duma”, hanem a történész né­­zete. Mert a gyarmatbirodalmak rendszerét fölszámolhatták, a Szovjetunió megszűnése után a szovjet típusú gyarmati kormányzás eltűnt, de eddig még nem sikerült megteremteni ezekkel az országokkal az önfenntartás és az egyenjogú együttműködés feltéte­leit. Ez még hátravan.

– A népvándorlási pánik a politikai manipuláció hatékony terepe.

– Még az 1990-es évek elején egy bib­­liai tárgyú cikkem fölé írtam címként: Bezárkózás a nemzeti hagyományba. Komoly visszhangja volt, és inkább kritikai, de nem hittem volna, hogy húsz év múlva is ebben a pocsolyában taposunk.

– Rosszabb állapotban van Magyarország, mint 1992-ben?

– Igen, ezt nagyon komolyan állítom. A mássághoz való viszony tekintetében nagyjából azon a szinten, mint a harmincas évek közepétől 1945 feb­­ruár­­jáig, a zsidótörvények korszakában volt.

A magyar társadalom lelkileg van felheccelve az idegenek ellen, és ez a fülledt, bundás indulat bármikor, bárki ellen mozgósítható. Ez volt az érzelmi alap arra, hogy 1944 nyarán Munkácson a gettóba zárt zsidók elszállításakor a lakosság megrohanta otthonaikat, széthurcolta a dunyhákat, székeket, ócska lábosokat.

Néhány helyen a deportáló menet mellett a bámész tömeg a Himnuszt énekelte, fütyült, tapsolt.

Mindez le van fotózva, le van írva. Nem mondom, hogy mindenki így tett, azt sem mondom, hogy „ilyen a magyar nép”. Csak azt mondom, ez történt. Egy adott pillanatban ők jelentették a magyar népet.

Tavaly az Ab Ovo Kiadónál megjelent könyvemben, amelynek címe Holocaust, az előszót (2015. szeptember 1-jén!) ezzel zárom: „Most a kormánypolitika ismét kiszabadította a palackból az idegengyűlölet szellemét, kiengedte a társadalmi térbe.

És (…) 1944 ismeretében tudjuk, tudnunk kell, repül a nehéz kő…”

– Ez komor vízió. Miközben persze ne tagadjuk azt se, léteznie kell civilizált megoldásnak a migráció kezelésére.

– Ezt a lehetőséget kívánta 2015 őszén a magyar kormány megtorpedózni. Először mesterségesen feltartóztatták a menekülő tömeget, hogy sokkolják a véleményalkotó pesti közeget. Itt a veszély, ezek a borostás, csapzott emberek házaitokba fognak beköltözni.

Ahogy az asszír eposzban mondja Istár: felhozom az alvilágból a halottakat, többen lesznek, mint az élők. Ez az uszítás hozzájárult ahhoz, hogy ma pánikszerű idegenellenesség jellemzi a magyar társadalmat.

Komoróczy Géza

• orientalista (assziriológus, hebraista). 1961-ben végzett az Eötvös Loránd Tudomány­egyetemen,
• 1963-ban tanult a prágai Károly Egyetemen.
• 1962-től 2012-ig tanított a bölcsészkaron, most pro­fessor emeritus; Széchenyi-díjas.
• Hosszabb tanulmányutakról ismeri a Közel-Kelet országait, a régészeti ásatásokat, a mú­zeumi gyűjteményeket.
• Néhány ismertebb könyve: Fénylő ölednek édes örömében; A sumer irodalom kistükre (1970); A sumer irodalmi hagyomány. Tanulmányok (1979); A zsidó Budapest (1995); Bezárkózás a nemzeti hagyományba (1992); A zsidók története Magyarországon, 1–2. (2012); Holocaust (2016).

168ora.hu