Aki elveszi a szólás szabadságát, a vélemény szabadságát, aki korlátozni akarja a lelkiismereti- és vallásszabadságot, a sajtó szabadságát, aki fenyeget, megfélemlít – az szolgaságba akar hajtani minket. Az nem a barátunk, nem a jótevőnk. Az nem fölemelni akar, hanem eltaposni.
Legyünk józanok, maradjunk szabadok, és akik szolgaságba akarnak bennünket hajtani, azoknak ne adjuk meg magunkat. Álljunk ellene a gonosznak.

Magyarországot ismét egy beteg ember vezeti. Nem tudjuk, ez hová vezet, de diktatúrából jó még nem származott…
Milyen nagy szükség lenne a magyar futballban egy olyan emberre, aki még Platini szerint is jobban ért a focihoz, mint bárki más. Micsoda pazarlás egy ilyen gyöngyszemet miniszterelnöknek használni, miközben ahhoz meg nem ért. 
Amikor a görbe lábaival, kacsázó járásával megjelenik az európai politikusok mellett, pontosan olyan érzésünk támad, mint amikor a naszályi csapat meccse után a "Bogyesz" vagy a "Kutya" kijött a kocsmából. – Nincs ezzel az emberrel semmi baj, csak nincs a helyén. Jóravaló falusi középpályás. Nem miniszterelnök, hanem focista… 

Az ellenállási rendezvényen

Az ifjúdemokraták elnökével, aki akkor éppen Budapesten tartózkodott, a Soros-ösztöndíjjal elnyert oxfordi tanulmányai után, 1988. június 16-án ismerkedtem meg. Azon a napon a már rendszeressé vált ellenállási rendezvények soron következő akciója egybeesett Nagy Imre és társai kivégzésének emléknapjával. – Mi, a tüntetők, a demonstráció középpontjában állt belvárosi emlékművet erre a napra Batthyány/Nagy Imre Emlékmécses névre kereszteltük át, annak ellenére is, hogy a két mártírsorsú miniszterelnök politikai pályájának különbségével tisztában voltunk. De, ahogy mondani szokás, a dac, a csak azért is ösztönzött bennünket, de sokaknak, főleg ez az esemény csak egy újabb alkalom volt az utcára vonulásra. 

A Fidesz közül egyedül Orbán jelent meg, az új párt teljes vezetősége ezen a napon még nemigen merte megkockáztatni az újbóli konfrontációt a hatalommal – a márciusi Fidesz-alapítással sokan így is, úgy is kifutották a formájukat. És hát az sem kizárt, hogy jó néhányan valamelyik KISZ-gyűlésen vagy pártcsoport vitán szónokoltak a modernizálás érdekében.

A Batthyány Emlékmécsesnél a szervezők, elsősorban a Szabad Kezdeményezések Hálózata aktivistái, tökéletesen megoldották a nyugati sajtó tájékoztatását – így, még a később történtek ellenére is, tökéletes biztonságban érezhették magukat azok a személyek (Fónay Jenő, Orbán Viktor, Csoóri Sándor, stb.) akik szinte felkínálták magukat a rendőri erőszaknak.

Viktornak nem adtak vacsorát

Orbán Viktor és társai láthatóan jól felkészültek a ’jelenésre” – nem csoda, hogy az előadás oly’ fényesre sikeredett… (Később, nem véletlenül, éppen ennek a két fiatalembernek a fényképeivel volt tele a külföldi sajtó!) – ’Bátor, mindenre elszánt ellenállók!’ – ’Igaz hazafiak, valódi ötvenhatosok!’ – ilyen és hasonló címekkel megjelent tudósításokat olvashattak másnap Nyugat-Európában. Mosolyognunk kellett hetek múltán, hiszen az ’ötvenhatosok’ kivétel nélkül 20-30 éves fiatalemberek voltak…

Később a rendőrségi rabszállító autóba engem Orbán Viktor mellé tessékeltek be, mindkettőnk kezét hátrabilincselve. Viktor, mert már nem volt közönség, nagyon szótlan lett, feltűnően hallgatag. Később, a Szalay utcai rendőrségi épületben, ahová bevittek bennünket – Hodosán Róza, Kőszeg Ferenc, Vásárhelyi Antal, Csoóri Sándor, Kollár Erzsébet, Tamás ’Gazsi’ stb. voltak még a csapatban – Orbán ismét önmagára talált. Jogot hallgató emberként kérdésekkel, kérésekkel bombázta a fogdaőröket: “Mikor adnak már nekem vacsorát?” – Kis idő múltán azt követelte, hogy telefonálhasson menyasszonyának, mert nem tudja, mi történhetett vele… majd kikelt magából azt ordította: Legalább őt, egyedül, engedjék szabadon – mert lekési a vonatát, és akkor Pesten éjszakázhat!

A Fidesz vezetői tiltakozó telexet továbbítottak Grósz Károly miniszterelnökhöz és Horváth István belügyminiszterhez a Nagy Imre kivégzésének 30. évfordulóján, Budapesten tartott békés állampolgári megemlékezés rendőri szétverése miatt. Stumpf István apósa átvette a nyilatkozatot, de véleményét csak a kollégiumi igazgatónak fejtette ki, szűk családi körben.

Otto von Lambsdorff vendégei

1991. május 11-én Fidesz-delegáció utazott Németországba – Orbán Viktor, Hegedűs István, Módos Márton, Urbán László, Bárány Anzelm, Edvi Péter és Bayer Zsolt részvételével, ahol is a küldöttség többek között tárgyalásokat folytatott Lambsdorff-fal, a liberális FDP elnökével illetve Hans-Jochen Vogel SPD-elnökkel. Nos, az alcsútdobozi környezetben felcseperedett fiatalember – aki az elmúlt közel két évtizedben is csak részben pótolta be azt az elmaradását, melyet sokan mások már a jó szülői házban megszereznek – kíséretével együtt harsány hahotára fakadt érkezésük másnapján, látva a vendégeknek megterített asztalt. A villásreggelinél ugyanis annyi “szerszám” volt látható, mint (Viktor szerint) egy műtőben a súlyos és komplikált operáció előtt…

De ez lett volna a kisebbik baj. – A valóságos probléma ott kezdődött, mikor a német gróf a delegáció tagjaihoz szólva, beszélni kezdett. Nem ám úgy “echte” magyarul, hanem Goethe ékes nyelvezetén… A tolmács, akit Orbán delegációvezető csupán a haverság kedvéért vitt magával Németországba, lángba borult arccal fordult az Elnökhöz: “Te, Viktor, az a helyzet, hogy fogalmam sincs, miről beszél ez az ember!”
Az ifjú liberális pártvezér – aki mint említettem nem a bravúros nyelvtudásáért vitte magával cimboráját a germánok földjére – a falubelije felé fordulva csak ennyit bökött ki:
“Ennek nagyon örülök, barátom, csak azt nem tudom, hogy akkor mi a szarról fogok én itt tárgyalni?”

A szükséghelyzetben – amint arról később a Népszabadság is beszámolt (mert annak titokban Bayer Zsolt anyagokat küldött 1993-ban) – végül Lambsdorff gróf hozatott tolmácsot, “mi pedig ettünk és ismerkedtünk az asztalon csillogó-villogó szerszámokkal…”

©Kollár Erzsébet, 2018.
Szemenyei-Kiss Tamás düsseldorfi jegyzeteiből.
Bibliotheca Nationalis Hungariae, Kézirattár
Budavári Palota "F" épület