Bár újratervezésről és szemléletváltásról lesz szó a hétvégi RMDSZ-kongresszuson, egyelőre látványosan hallgat sajtótanácsosa ügyében Kelemen Hunor.

Publicisztika az Átlátszón.

Amint arra számítani lehetett, rendesen kiverte a biztosítékot az, hogy az Átlátszó Erdély közzétett egy, a Kolozsvári Rádió szerkesztőségi ülésén titokban készült hangfelvételt. Most nem arra készülök, hogy védjem a saját igazamat, sőt: az az igazság, hogy a kollégák kommentjeiben mintha saját dilemmáimat olvasnám újra.

Napokig gondolkoztam azon, közöljem-e a felvételt. Az nem volt kérdés, hogy jogilag védhető-e: a felvételen egy közpénzből működő médiaintézmény felelős beosztásban dolgozó hivatalnoka beszél a „Debreczeni-ügyről”.

Az RMDSZ-elnök sajtósának rejtélyes munkavállalásával kapcsolatban bármilyen információ egyértelműen közérdekeklődésre tart számot, és mint olyan, szerintem nyilvánosságra hozható.

Azért dilemmáztam, mert a romániai magyar nyilvánosságban még nem volt példa arra, hogy egy közérdekű bejelentő (ismertebb nevén: whistleblower) egy közpénzből működő szervezetnél történt visszaéléséről szivárogtasson, így lehetetlennek tűnt (igazából most sem lehet) felmérni, lesz-e következménye, és ha igen, micsoda.

Rezgett a léc? Igen. Eddigi munkám során számos esetben kényszerültem a határon táncolni – több anyagom – akár a pártfinanszírozás vagy a Neptun-sztorim – sosem készülhetett volna el akkor, ha nem megyek el a falig. De ennyit az én munkámról.

Most pedig beszéljünk Debreczeni Hajnalkáról

A továbbiakban a Debreczeni Hajnalka munkájáról lesz szó – ugyanis úgy gondolom, itt ez a fő téma, mely félő, hogy szép csendben elsikkad, mint oly sok más romániai magyar „ügy”. Lépjünk hát egy lépést hátra, és a sokszor ellentmondó, homályos részletek helyett koncentráljunk a nagy képre.

Manapság egyszerű újságíróként közmédiába bekerülni nem könnyű. Sok fiatal kollégát ismerek, akik megpróbálták, külsősként évekig számláztak, gürcöltek nevetségesen kis pénzösszegért. Végül feladták: egyrészt elegük lett az állandó bizonytalanságból, abból, hogy még csak kilátás sincsen egy állandó, munkakönyves állásra. Másrészt amiatt távoztak, hogy a közmédia rendszere alapvetően beláthatatlan, méltánytalan, és sokszor igazságtalan.

Persze voltak szerencsések is: nekik így-úgy sikerült – egy kemény, több próbából álló vizsga után – stabil állásra szert tenni. „Révbe értek”: aki komolyan veszi a munkáját, az agyonstresszelt, túlhajtott médiamunkásként dolgozik legfeljebb átlagosnak mondható fizetésért. Mások kevésbé hajszolják magukat – a közmédia mai állapotában ezt is simán meg lehet tenni, különösebb következmények nélkül.

Egyeseknek fal, másoknak kiskapu

Erre számíthat tehát ma egy újságíró, ha a közmédiában szeretne dolgozni. De persze ez csak a legalsó szinteken, a kispályásokra érvényes, mert a közmédia egy óriási labirintus számtalan, csak a rendszert ismerők számára járható kiskapuval.

2010-ben úgy alakult, hogy Debreczeni Hajnalkának valaki megsúgta: hamarosan ürül egy – történetesen addig az RMDSZ egyik erős emberének a felesége által betöltött – jól fizető állás. Debreczeni pedig nem volt rest: bepróbálkozott.

Debreczeninek a későbbiekben is hihetetlen mákja volt. Mivel neki korábban a Román Közszolgálati Televízió kolozsvári területi stúdiójában volt munkahelye, és arról nem mondott le akkor, amikor elszegődött Kelemen Hunor sajtósának, egyszerűen csak áthelyeztette magát a Román Rádiótársasághoz.

Mivel Debreczeni Hajnalkának a Román Közszolgálati Televízióval volt meghatározatlan idejű munkaviszonya, vele csak meghatározott időre szóló szerződést köthettek. Szerencsére, hiszen – mint kiderült – ilyen esetben a törvény nem kötelezi arra az alkalmazót, hogy az állást meghirdesse, majd versenyvizsgán válassza ki a legrátermettebb jelöltet.

Ami nem kötelező, az nem is kell

És ha nem kötelező, miért is hirdették és pályáztatták volna meg ezt az állást? Egyszerűbb alkalmazni az épp kéznél levő Debreczeni Hajnalkát, majd az ő meghatározott időre szóló szerződéseit hosszabbítgatni több mint négy éven keresztül. Ez a gyakorlat pedig minden bizonnyal folytatódott volna, ha az ügy nem pattan ki.

Nem vagyok munkajogász, a két közmédia szabálydzsungelében sem mozgok otthonosan, de nem lennék meglepődve, ha kiderülne: mindez teljesen törvényes volt. A kérdés itt az, hogy vajon mások számára is nyitott lehetett ez a kiskapu? Bárkit alkalmaztak volna, ha a megfelelő ajtón kopogtatott volna a megfelelő időben? Vagy Debreczeni Hajnalkának volt valami olyan aduásza, ami ideális jelöltté tette?

A történet tovább olvasható az Átlátszón >>>

atlatszo.hu (Címlap: Debreczeni Hajnalka - Fotó: Transindex.ro)