Owen Jones, a Guardian publicistája, és Jeremy Corbyn kampányának felvállalt támogatója igen hevesen rontott neki a kései órán, szembesítve Nolant felháborodásával.

Jones közölte, soha nem látott még olyat a brit adófizetői pénzből (TV-engedély-fizetői pénzből) fenntartott médiánál, hogy egy választási időszakban konkrétan eltűrik, hogy a miniszterelnök megtagadja a televíziós, programját általában darabokra szedő interjút a tévével, majd végül mégiscsak beengedjék annak egyik reggeli műsorába, mivel késes terrortámadás történt a London Bridge-en.

Persze a probléma nem itt kezdődött, de a Jeremy Corbynt múlt héten igen kemény, sokszor őt válaszolni sem engedő interjúhelyzetbe hozó BBC-nél már minden miniszterelnök-jelölt járt, és egyik sem kapott kegyelmet a választási interjúkat levezénylő Andrew Neiltől.

Eközben Boris Johnson egészen jó három hetet zárt. No nem azért mert jól kampányolt, egészen pontosan óriási bakik sorozatát halmozta egymásra.

Azonban, aki a brit közszolgálati csatornán nézett az országon belül híreket, az szerencsére nem értesült minderről.

Miről is van szó?

• November 11-én Boris Johnson a háborús hősök emléknapján vett részt az ellenzék vezérével. Kicsit furán mozgott, és végül fejjel lefelé rakta oda a koszorút a Whitehallon található világháborús emlékmű elé. A BBC reggeli, erről beszámoló műsora azonban ehelyett azt mutatta, ahogyan Johnson 2016-ban, még külügyminiszterként koszorúzott, akkor sikerült neki a művelet. A BBC később elismerte, ugyan szerintük a sietségből adódó rutinhiba történt, de elnézést kérnek, nem tesznek többé ilyesmit.
• Azután jött november 21: Boris aznap Corbynnal vitázott az ITV-ben: őt és az ellenzék vezérét is kinevette 1-1 alkalommal a közönség – Johnsont azért mert azt állította, meg lehet benne bízni. A BBC péntek esti híradójában ez még lement, szombat reggelre eltűnt: „rövidíteni kellett”, de utólag elnézést kértek, hát csak az nem hibázik, aki nem dolgozik, satöbbi.
• Azt nem tudjuk, hogy Boris Johnson és kampánycsapata hányszor nézte meg Andrew Neilnek (amúgy a Sun jobboldali újság Thatcher alatti főszerkesztőjének és Orbán Viktor nagy tisztelőjének) egyébként kőkemény, és közszolgálati médiához méltó interjúját Jeremy Corbynnal – Corbyn sarokba szorult a Brexit és a párton belüli antiszemitizmus keresztkérdéseiben is – de mindenesetre, miközben a vele nem túl barátságtalan BBC-nek azt mondta „természetesen szívesen beülne ő is” a veterán szerkesztővel szembeni székbe, ehhez dátumot még most, két héttel a választás előtt sem választott. No de annyi baj legyen, miközben újságírói az ellenzék jelöltjeit szedték szét, Borisról is lemehetett egy vágatlan klip még így is a BBC 1-en, ezen muffinokat ken vajjal és lekvárral, és kifejezetten szimpatikus ember benyomását kelti.
• Ezek után pedig a Neil-féle, kifejezetten politikai magazin helyett beengedik a ma reggeli Andrew Marr-féle reggeli műsorba.

Nem csupán baloldali aktivisták, hanem általában a médiát, és a brit tévék eddigi szigorú szabályzatát közelebbről ismerők már a második pontnál megkérdezhetik, mégis mi a fészkes fene folyik itt?

A Marr-showban való miniszterelnöki szereplés után például az ugyancsak baloldali Paul Mason vetette fel. 13 éves, BBC-s tapasztalatával nem tudja elképzelni, hogy egy ilyen szerkesztőségi döntés magától szülessen meg a tévénél, oda bizony „leszóltak” a konzervatív pártközpontból (CCHQ).

És sajnos még az sem állítható, hogy a súlyos bajok most késő ősszel kezdődtek volna. Már augusztusban olyan dokumentumfilm ment le  Laura Kuenssberg, a köztévé első női belpolitikai főszerkesztője tolmácsolásában, amelyben még megválasztása előtt, áprilisban Johnsont ugyan semmiféle értelemben nem szorongatta meg a közszolgáltatások, egészségügy vagy a brexit témakörében, viszont sokat láthattunk belőle Johnsonból „az emberből” egy kedves, bárpult melletti beszélgetésen, ahol a tapasztalt újságíró szinte itte az új kormányfő szavait.

Ráadásul az is köztudott, hogy már a BBC 2010-es évekbeli szerkesztői is rendre a toryk kommunikációs irodáján kötöttek ki: Craig Oliver ezen a forgóajtón át lett David Cameron fő kommunikációs igazgatója, Robie Gibb pedig a BBC vasárnapi politikai programjábóül került a posztra 2017 nyarán, Theresa May teljesen kudarcos kampánya mögött részben ő is ott volt.

Ez a forgóajtó pedig már régebb óta létezik. Mark Curtis történész egészen pontosan 2003-ra, az iraki háború, és az az ellen kirobbanó, milliós angliai tüntetések korszakára teszi annak a folyamatnak a kezdetét, amikor az egykor minden nyugati – és keleti – közmédia elé példaként citált londoni BBC a „nacionalista hangulatkeltés tömegmédiájává”, háborús szurkolóvá vált. 

Mindez még csak súlyosbodott, amikor az Izraellel szemben egyébként előtte nem elfogult BBC hírcsatornái a 2009-es Gáza elleni „Öntött Ólom” hadművelet alatt még a Gázában megsérült és bajbajutott civilek részére létrehozott segélyalap számát sem voltak hajlandóak bemondani, azt a tévé által mégis meghívott, radikális baloldali munkáspárti képviselő, Tony Benn olvasta be végül, mintegy spontán módon:

Kényes kül- és belpolitikai témákban tehát eddig is gátként funkcionált a köztévé a kormányzati érdekekkel ellenkező, de közérdekű információk esetén. Az azonban tényleg nem történ meg eddig ebben a formában, ami most Corbynnal, a liberális demokrata Jo Swinsonnal, vagy akár a skót miniszterelnök Nicola Sturgeonnal történik. Fő ellenfelüket, Boris Johnsont ugyanis olyan látványosan kezelik kesztyűs kézzel, ami már külső szemmel is feltűnő.

A reggeli műsorban ma Andrew Marr ugyan igyekezett ezt végül bepótolni Boris Johnsonnal szemben, nem is siker nélkül, ugyanakkor nyilvánvaló, hogy egy reggeli, fél órás beszélgetés, amelyben Johnson igazából semmire sem volt hajlandó válaszolni, és fő ellenfelét, Corbynt igyekezett „terrorista-mentegetéssel” megvádolni, nem pontosan ugyanaz, mint amikor egy, a választók bizalmát kérő politikust Neil egészen pontosan egy órán keresztül, és legtöbb kampánytémájában döngöli a földbe.

Ráadásul azután, hogy a BBC szerkesztői tőlük teljesen idegen módon lehetőséget adtak Borisnak arra, hogy saját feltételei között, akkor is bemehessen a tévébe beszélni, amikor egy másik, szinte kötelező érvényű meghívás alól kibújik. Ezzel pedig éppen a brit választások tisztaságának egyik legfontosabb feltétele, a televíziós újságírás lehető legnagyobb pártatlansága esett végül 2019 végén kútba.

Nagy-Britanniában ugyanis a választási törvény, és a médiatörvény is szabályozza, hogyan viselkedhet egy nyomtatott, hivatalosan bejegyzett online, avagy televíziós médiatermék választási kampány alatt. És míg a sajtó hagyományos, papír- és internet-alapú részét ekkor is csak részletekben korlátozzák, a tory médiatúlsúly ezekben a médiatermékekben akadály nélkül szórhatja ki Johnson választási szlogenjeit.

Nem így volt ez azonban eddig a televíziós médiában. Ezekre a választások alatt szigorú törvények vonatkoznak, minden pártnak, minden kormányfő-jelöltnek, mindennap, a hírek, hírmagazinok és kommentárok szintjén is pontosan ugyanolyan formátumú és ugyanannyi megjelenést kell biztosítaniuk.

Jeremy Corbyn Theresa May elleni, 2017 nyári kampányában éppen ezeket a jogszabályokat fordította a javára. A kampánycsapat stratégiája ekkor ugyanis még az volt, hogy a már akkor is nap, mint nap támadott baloldali vezető elkerüli a nagy konzervatív és szélsőjobboldali napilapok, a Sun, a Times, a Daily Mail, a Telegraph és az Express – sőt még az esetenként vele egyre ellenségesebb Guardian – újságíróit is, és ehelyett minden színű és rendű tévékben ismerteti választóival programját, reakcióit, véleményét.

A dolog éppen a médiatörvény miatt működött két és fél éve, egyszerű okokból: a tévékbe a nagyon szigorú polgári eljárásrend miatt sokkal, de sokkal kockázatosabb álhíreket átvenni, mint például az Egyesült Államokban, hiszen egy londoni bíróság előtt ez súlyos milliókba is kerülhet.

Így még 2018-ban is, amikor légből kapott forrásokból Corbynt azzal vádolták, hogy „csehszlovák, kommunista kém” lett volna – ugyancsak Mason magyarázatában, éppen a televíziós média volt az, amely ettől az álhírtől leginkább óvta a közönséges tévénézőt:

Sőt, a kutatások azt is kimutatták, hogy a brit Munkáspárt támogatottsága éppen azért ugrott meg, mert miközben kampányidőszakon kívül a főleg nagy sajtócégek és a torykhoz közelálló milliárdosok által birtokolt médiában 75%-ban negatív színben tüntetik fel, a választási törvény miatt ezt ekkor nem tehették volna meg. Két-három hét abból, hogy igazából mit akar az ellenzék vezére akár 12-15 százalékos népszerűség- és támogatottság-emelkedést is produkált két éve.

Persze ha Jeremy Corbyn most, december 12-én ismét veszít a választásokon az nem csupán a média ellenségessége miatt lesz – minden bizonnyal főleg a brexit ügyében tanúsított óvatosság és bizonytalanság kaszálja el, ha egyáltalán így lesz.

Azonban mégiscsak felmerül az a sokkal súlyosabb kérdés, hogy ha éppen az ország egyik legsúlyosabb politikai válságának kellős közepén még a közszolgálati média is eldobja a az etika szinte utolsó szabályait is, csak azért, hogy egy elitellenes, a leggazdagabbakat megadóztatni kívánó jelöltet elkerüljön, ha a nagy cégeknek a közösségileg szabályozott médiákra még a világ egyik legtehetősebb országában is ekkora hatalma van, miközben az emberek még mindig leginkább ebben a közmédiában bíznak , akkor mire számíthatunk mi itt, a keserűbb európai perfiérián, hosszú távon?

A mostani brit választások példája alapján semmi jóra.

Különösen ha a Owen Jones már említett akciójában elhangzott legsúlyosabb érvére gondolunk:

„Voltam olyan helyeken, mint Magyarország, ahol az állam bekebelezte a médiát, és ez a demokrácia halálához vezettett.”

Hát igen, ettől azért isten óvja Britanniát,mégiscsak.

merce.hu