h i r d e t é s

Miért hiányzik a mai társadalomban a művészet?

Olvasási idő
2perc
Eddig olvastam

Miért hiányzik a mai társadalomban a művészet?

2018. március 17. - 16:33

 

A társadalom bűnei, a pokol, amelyet az ember teremtett az ember számára, legyőzhetetlen hatalmakká válhatnak?

A társadalom közönye és magalkuvásának képessége kiüríti a művészi ihletet azáltal, hogy asszimilálja ellentmondásos és egymás kizáró tartalmait. Nem tud azonosulni a környezetével és önmagával sem, ami rosszabb, kilátástalan, jövőt sem képes sugallni!

A kultúra területén az új totalitarizmus éppenséggel egy összhangteremtő pluralizmusban nyilvánul meg, ahol a legellentmondóbb művek és igazságok békés közönyben léteznek egymás mellett.

Korábban a művészet racionális megismerő erőt jelentett, amely fölfedte embernek és természetnek a valóságban elfojtott, elutasított dimenzióját.

Igazsága az előidézett illúzióban állt, abban, hogy kitartott egy olyan világ megteremtése mellett, amelyben az életveszélyt fölidézték és fölfüggesztették, a megismerés révén kerekedve fölébe.

Ez a remekmű csodatétele; a tragédia, kitartani a legvégsőkig, és a tragédia vége, a megoldás lehetetlensége. Az, hogy az ember megéli a szerelmét és a gyűlöletét, hogy úgy él, amilyen, ez vereséget, lemondást és halált jelent.

A társadalom bűnei, a pokol, amelyet az ember teremtett az ember számára, legyőzhetetlen kozmikus hatalmakká válnak.

A tényleges és lehetséges közötti feszültség megoldhatatlan konfliktussá változik át, melyben a megbékülés a mű jóvoltából formaként van jelen: a szépség, mint „a boldogság ígérete”.

De a művészet, mint a tagadás ereje rendelkezik ezzel a mágikus hatalommal.

Csak addig beszélheti a saját nyelvét, amíg elevenen élnek azok a képek, amelyek meghazudtolják és megtagadják a fennálló rendet. 

A régi és az új művészet közötti döntő különbség nem pszichológiai jellegű, hanem a művészi és a társadalmi valóság között van.

Az utóbbival való kenyértörés, annak mágikus vagy racionális áthágása még a leginkább igenlő művészetnek is lényegi minősége; még ez is elidegenült attól a közönségtől, amelyhez címezték. Teljesen mindegy, mennyire volt közeli és meghitt a templom vagy a székesegyház a körülötte élő emberek számára, riasztó vagy fölemelő ellentétben maradt a rabszolgának, a parasztnak és a kézművesnek, sőt talán még ezek urainak is a mindennapi életével.

A művészetben, akár rituális, akár nem, benne foglaltatik a tagadás racionalitása. Leghaladottabb fokán ő maga a nagy „megtagadás”, a tiltakozás az ellen, ami van.

Amilyen módon az embereket és a dolgokat megjeleníti, megszólaltatja vagy énekelteti, az egyben tényleges egzisztenciájuk megcáfolásának, szétzúzásának s újjáteremtésének is a módja.

Persze a tagadás e módja, elválasztva a munka világától, amelyben a társadalom önmagát és nyomorát újratermeli, a művészet által teremtett világ minden igazsága mellett is megmarad kiváltságnak és illúziónak.  

A „magas kultúrának”, amelyben ennek az elidegenedésnek az ünnepét ülik, megvannak a saját rítusai és megvan a saját stílusa. A kiállító teremnek, a hangversenynek, az operának, a színháznak az a rendeltetése, hogy megidézze vagy megteremtse a valóság egy dimenzióját. Látogatásuk ünnepélyes készülődést igényel, megszakítják és transzcendálják a mindennapot.

Címkék: 

 

h i r d e t é s