h i r d e t é s

Minden baj gyökere: a közel-keleti válság, amit nem lehet megérteni „feketén-fehéren”!

Olvasási idő
13perc
Eddig olvastam

Minden baj gyökere: a közel-keleti válság, amit nem lehet megérteni „feketén-fehéren”!

2018. május 14. - 11:46

 

Az amerikai, elsősorban republikánus katonai vezetés egyik fő célja a Közel- és Közép-Keleten kezdettől fogva az volt, hogy megdöntse olyan államok rendszerét, mint Irak és Irán, amelyek számára „potenciális fenyegetést” terror jelentenek.

A Közel-Kelet

E mellett az egész régióban, beleértve Afganisztánt Amerika barát kormányokat hozzanak létre, amit a demokratizálódás politikai propagandájával írnak körbe. A közel-keleti régió teljes körű átalakítása, amely az évszázad végén kevésbé mutatkozott stabilnak, mint tíz évvel korábban, mindenesetre aligha véghezvihető feladat.

George W. Bush háborús tervei mögött az első vonalban állt az izraeli lobbi, amelynek vezérei a Bush kormányban magas pozíciókba emelkedtek.

A legbefolyásosabb izraeli lobbiként kell számon tartani az olyan „agytrösztöket”, mint az Institute for Near East Policy (WINEP), az American Israel Public Affairs Committee (AIPAC), az American Enterprise Institute, a Jewish Institute for National Security Affairs (Jinsa), a Center for Security Policy (SPC) és a Project for a New American Cetury.

Az arab világban a huszonegyedik század elejét nyugtalansággal jellemzik Amerika „Izraelizálódása”, azaz az izraeli lobbi befolyásának növekedése következtében. A fenyegetettség érzése egyre erősebb. Az USA lépésről-lépésre átveszi az izraeli biztonságpolitikai koncepciókat és módszereket, az izraeliek pedig az USA védelme alatt agresszívebbé válhatnak.

Ebben a szellemben az Afganisztán és Irak elleni amerikai háborúk előkészítésekor sok izraeli úgy vélekedett, hogy ki lehet használni az alkalmat, hogy az 1948 óta folyó palesztinai háborút befejezzék,  Izrael pedig kiűzi a palesztinokat a Izraelből és a megszállt területekről s így Nagy-Izraelt hozzanak létre.

1967.júniusában Izrael megszállta Jeruzsálem keleti részét, a Gáza-övezetet és Westbank-ot, a palesztin lakosságot elnyomta, szabotálta az önrendelkezési jogukat, megsértette az emberi jogokat, miközben betelepítette a palesztin területeket és olyan tényeket kreált, amelyek miatt a politikai megoldásokat lehetetlenné tette. Minthogy Izrael megsértette az alapvető emberi jogokat, az ENSZ Közel-Kelet Határozatait figyelmen kívül hagyta, etnikai tisztogatásokat hajtott végre és megengedte a kínzásokat, semmi esetre sem az „egyetlen demokrácia és az egyetlen jogállam” a Közel-keleten.

Az USA 1967-2000 között Izraelt kereken 92 milliárd dollárral támogatta, mégsem volt abban a helyzetben, hogy Izraelt békés magatartásra tudja kényszeríteni. Már az 1967-es izraeli megelőző háború és a Yom-Kippur háború 1973-ban intő példát mutatott arra, hogy az USA, mint nagyhatalom, nem képes szabályozni és elrendezni a konfliktust.

Az USA és Izrael stratégiai szövetsége (valamint Törökországé) nem engedte meg Washingtonnak a Közel-Keleten, hogy a konfliktusok megoldásában az egyensúly jegyében tekintettel legyen az arab érdekekre. Az USA kényszere egy politikai megoldás elfogadtatására, Camp David-ben, (1978) rövid életűnek bizonyult.

1980-ban, a megszállt arab területeken folytatott izraeli betelepítési politika, Jeruzsálemnek az Izraeli államhoz való hivatalos csatolása és a palesztin lakosság diszkriminálása  következtében kiéleződött a konfliktus.

Több mint 2 millió palesztin élt az ezredforduló körül libanoni, szíriai és jordániai menekülttáborokban.

Az ENSZ 1948-as, 194. számú határozata garantálta számukra a hazájukba való visszatérés jogát, anélkül, hogy ebben a vonatkozásban bármi is történt volna. A Nyugat, az USA-val az élen semmit sem tett a közel-keleti konfliktus megoldása érdekében, amikor 1982-ben és 1996-ban, az izraeli támadások következtében a libanoni menekülttáborokban (Sabra és Shatila) palesztinok százai vesztették életüket.

A madridi (1991) és az oslói (1993) egyezményekkel meghirdették az úgynevezett békefolyamatot, anélkül, hogy az azt következő tíz évben konkrét formát öltött volna. Az oslói békefolyamat alatt az izraeli telepesek száma a palesztin területeken megduplázódott. Azt a meztelen tényt lehet eredménynek tekinteni, hogy, hogy a kilencvenes éveket túlélték háború nélkül. Kezdettől fogva kérdéses volt, hogy ennek a békefolyamatnak elegendőek lesznek-e a tartalékai, hogy következményképpen a kiiktatott, valóban nehéz problémák megoldhatóak: a palesztinok államisága, a menekültek helyzete, Jeruzsálem státusza, a szűkös víztartalékok elosztása és a nyugat-jordániai zsidó települések sorsa. Csak ha ezek a kérdések megoldódnak, akkor lehet szó a béke eljöveteléről a Közel-Keleten.

Az ENSZ Biztonsági tanácsa 2000 októberében és 2002 márciusában határozatokat fogadott el, mindenféle hatás nélkül. Powell USA külügyminiszter közel-keleti küldetésének a megfeneklése után Washington az izraeli lobbi kemény politikai kurzusának irányába hajlott el. Bush követelte Yasser Arafat palesztin elnök elszigetelését és menesztését, Izrael pedig Arafat kiutasítását illetve száműzetését akarta elérni és felerősítette a „Hamasz” elleni harcot. Az amerikaiak, akik „kártyajátékot” találtak ki Saddam Hussein iraki elnök rendszere vezetőinek fejével, az izraeliek játszották ugyanezt a palesztin politikusok fejével, a Hamasz aktivisták pedig az izraeli politikusokkal.

A 2004-es választásokon a republikánus Bush, prioritásnak tekintette, hogy „soha sem inoghat meg Amerika bevált garanciája Izrael függetlensége és további fennmaradása kérdésében” (John Kerry) és követelte Arafat menesztését valamint a HAMASZ és más militáns csoportok szétverését az autonómia-hatóságok útján.

A Roadmap, az úgynevezett „négyek” új béketerve (USA, UNO, EU és Oroszország) már akkor megfeneklett, mielőtt 2003. júniusában életbe lépett volna.[1]

Izraeli nézőpontból ez a „béketerv” is abból indult ki, hogy az alapprobléma állítólag a „palesztinok” erőszakos tevékenysége – és nem az izraeli megszállás, ami a palesztinok ellenállását kiváltotta. A béketerv a palesztinoktól további, konkrét, előzetes teljesítéseket követelt meg, amíg Izrael egyidejűleg teljesen szabad kezet kapott.

A „Roadmap” első fázisban a palesztinoktól megkövetelte Izrael létezésének és biztonsági érdekeinek elismerését, az erőszakos cselekmények befejezését és az autonómia-hatóságok reformját, amelyeket a korrupció és a sógor-komaság vádjával illettek. Izraelnek be kellett volna fejezni az utazási korlátozásokat, a területfoglalásokat és az erőszakkal való fenyegetést, a lakóépületek lerombolását,, a 2000 szeptembere óta megszállt területekről a csapatok kivonását és az illegális telpülések megszüntetését.

Mialatt a palesztinok az autonómia-hatóságok keretében miniszterelnöki hivatalt alapítottak és egy szigorú állami pénzügyi felügyeletet intézményesítettek, izraeli oldalról semmilyen, vállalt kötelezettséget nem teljesítettek. Az első palesztin miniszterelnök, Mahmud Abbas 2003 szeptemberében lemondott. Utódja Ahmed Kurei lett.

A palesztin szervezet részéről 2003 június 24-én egyoldalúan meghirdetett fegyverszünet sem érte el célját a folytatótó izraeli megsemmisítő háború miatt, amihez hozzátartozott a palesztin vezetők célirányos meggyilkolása, a palesztin területek infrastruktúrájának megsemmisítése, kórházak támadása és Nyugat-Jordánia szétdarabolása az életképtelen „Bantustans”-ra valamint gettókra, ezeket körülzárva zsidó településekkel. A „Roadmap” 2. és 3. fázisában, ami a palesztin állam megalapításának tervét tartalmazta 2005-ig, az előzmények figyelembe vételével, gyakorlatilag lehetetlenné vált.

Az ENSZ BT határozatát, amely 2003 szeptemberében az Izrael által tervbe vett palesztin elnök, Jasszer Arafat tervbe vett kiutasítását (azaz likvidálását) elítélte, az USA megvétózta. A BT tizenegy tagja a határozat elfogadása mellett szavazott, Nagybritannia, Bulgária és Németország (!) tartózkodott a szavazástól.

Az izraeli politikusok és katonai vezetők körében újra felmerült a palesztinokkal szemben egy totális háború lehetősége.[2] A totális háborút a nyugati, közel-keleti konfliktusról szóló hírközlésekben elhallgatták, miszerint arról van szó, hogy 1948-ban, Izrael állam alapításával megkezdődött kiűzetést be kell fejezni. Akkor összesen 475 palesztin várost és 385 falut tettek a földdel egyenlővé és 700.000 palesztint üldöztek el.

Ezzel egyidejűleg az alapvető emberi jogok, szabadságjogok tiszteletben tartásával kellett a palesztinoknak a mindennapi túlélésüket a megszállás körülményei között biztosítani, amikor a megszállást a világ egyetlen szuperhatalma, az USA, modern katonai masinériával, támogatott.

Az első felkelés (intifada) után, ami 1987-1992 között folyt, 2000. szeptember 28-án a 2. Intifada kezdődött meg, az önvédelem eszközeként.

Az izraeli hadsereg előre nyomulása a palesztin településekre, minden lakóház és infrastruktúra szétrombolása, minden tömeges letartóztatás az ellenállás újabb csoportjait hívta életre, hogy ebben az aszimmetrikus háborúban öngyilkos merényleteket hajtsanak végre.

A palesztinok ellenállásának formái a megszálló rezsimmel szemben erősen korlátozottak, tekintettel arra, hogy az ellenállók sem reguláris hadsereggel, sem nehézfegyverekkel és páncélosokkal valamint helikopterekkel nem rendelkeznek.

Saját szempontjukból tekintve nem maradt számukra más eszköz, mint az egyéni öngyilkos merényletek pszichológiai és szociológiai háttérrel. Az izraeli megszállás és megsemmisítő háború befejeztével nem lenne többé semmilyen alapja az erőszakos ellenállás ezen formáinak.

Izrael az öngyilkos merényletekre mégis a represszív megszállási politika fokozásával reagált: területi blokádokkal, vadászattal a militáns palesztinokra, célirányos gyilkos merényletekkel[3], lakóházak lerombolásával. 2003 első negyedében izraeli katonák 232 palesztin lakóépületet rombolta le, azaz 2500 ember veszítette el otthonát, 2004 májusának első két hetében több mint kétszáz hasonló eset fordult elő.2004. közepén, miután az ENSZ a menekülttáborok támogatására fordított összeget megkurtította, fennállt a veszélye, hogy Palesztina társadalmi szerkezete teljesen összeomlik.

2003. elejétől az izraeli katonák Hebronban, a palesztinokat sajátos „lottójátékra” kényszerítették: választhattak a szegénységi bűnözést sújtó, különféle büntetések és meggyilkolásuk között. Olyan izraeli praktikák, mint az „élő védőpajzs” alkalmazása, a kínzások, gyilkosságok és foglyok megkínzása (pl. Nablusban és Jeninben 2002. tavaszán) háborús bűncselekményeknek számítottak.

A katonákkal szemben alkalmazott öngyilkos merényletek a ma érvényes haditörvények keretei között törvényesek, nem azok viszont a gyermekekkel és a nőkkel szemben végrehajtott gyilkosságok.

Az utóbbi érvényes mind az izraeli, mind pedig a palesztin hadseregre nézve. 2000. szeptembere és 2004 áprilisa között az izraeli telepesek és katonák 2700 palesztint, közöttük 266 kisgyermeket, 276 15 és 18 éves kor közötti fiatalt öltek meg. 20. 000 palesztin megsebesült, 1500-an élethosszig tartó sebesülést szenvedett. Ugyanebben az időintervallumban a palesztinok megöltek 840 izraeli katonát, telepest és civil polgárt,, közöttük 100 gyermeket és fiatalt. Hozzávetőlegesen 2500 izraeli szenvedett sérüléseket.[4] 2003-ra az izraeli áldozatok száma háromszor nagyobb volt, mint negyedszázaddal korábban.

A Hamasz támadásai akkor kezdődtek, amikor Izrael az Osloban folytatott béketárgyalások idején új településeket hozott létre a palesztinok számára kijelölt területeken.

Amíg az első Intifada során „csak” a palesztinok kődobálásai és az izraeli katonák összecsapásairól volt szó, a helyzet a második Intifada idején eszkalálódott, sor került öngyilkos merényletekre és válaszként kiterjesztett izraeli megtorlásokra.

Ennek következtében az egyik palesztin pszichiáter, Ayad al-Sarray tanulmánya szerint a palesztin fiatalok egynegyede készséget nyilvánított rá, hogy mártírként haljon meg. Közülük sokan már félelemből nem akartak elmenni az iskolába, mert hazafelé jövet elképzelhető, hogy szüleiket holtan, házukat lerombolva találják.

A békekutató Bruno Schoch állítja, hogy a társadalmi nyomor és az erőszakra való hajlam között összefüggés van, de tény, hogy Izrael állam GDP-je a 21. század elején tizenhétszerese volt a palesztinokénak.

Bár az 1967-es háború után az izraeli határok Nyugat-Jordánia és a Gáza-övezet között megnyíltak, aminek következtében mindkét oldalon gyors gazdasági fellendülés következett be. Korábban az olcsó palesztin munkavállalók özönlöttek az izraeli munkaerő piacra, az izraeli áruk számára a megszállt területeken új piacok nyíltak meg.  A palesztinok integrálódtak az izraeli gazdaságba.

A palesztinoknak azonban ezért cserébe azzal az árral kellett számolniuk, hogy le kellett mondaniuk a politikai jogaikról, az önrendelkezési jogról és nemzeti identitásuk megőrzéséről. A további gyarmatosítás folyamatában ez az ellentmondás tovább erősödött és erősödött a vele kapcsolatos erőszakhullám is.

Az öngyilkos merényletekre adott izraeli ellencsapások következtében, a palesztinok egyre jobban a gazdaság marginális területeire szorultak ki. Közben a hárommilliós palesztin lakosság hatvan százaléka a Gáza-övezetben és Westbank területén a szegénységi szint alá süllyedt.. 2003 végén Palesztina egy humanitárius katasztrófa szélére sodródott.

A munkavállalási engedély megvonásával Izraelben 100 000 palesztin vált munkanélkülivé. A gyermekek több mint 20 %-a tartós alultápláltságban szenvedett. A rendszeres területfoglalások a palesztin termőföldek és lakóházak és vízvezetékek szétrombolása, arra kényszerítette a palesztinokat, hogy önállóan szervezzék meg élelmezésüket. 2000 és 2003 között csak a Gáza övezetben pontosan 12.000 ember vált hajléktalanná, miután az izraeliek felrobbantották a házukat.

Az izraeliek tevékenysége Sharon tábornok koncepcióján alapult, amely koncepció keletkezését tekintve az 1948-49-es arab-izraeli háborúig vezethető vissza.

A koncepció magában foglal egy sor, katonai, politikai és pszichológiai intézkedést, hogy a lehető legnagyobb területen elérhetővé tegyék a zsidó lakosság többségét, megakadályozzák egy életképes palesztin állam kialakulását és végül, hogy a palesztinokat nemzetközi jogi szempontból, valamint gazdaságilag és politikailag, mint önálló népet megsemmisítsék.

Ennek a koncepciónak az alkalmazása a 21. század elején arra a tényre támaszkodott, hogy a palesztinok tömeges kitelepítése és a zsidó bevándorlás ellenére (egyedül az egykori Szovjetunióból egy millióan vándoroltak be, akik között egyáltalán nem csak zsidó származásúak voltak) Izrael állam alapításától számított szűk fél évszázad alatt (1948), a Földközi tenger és a Jordán folyó között, ötmillió zsidó (legalábbis nem arab) és 4,5 milló palesztin él (izraeli vagy nem izraeli állampolgársággal).

Ha ebből a demográfiai adatból megpróbálunk prognózist készíteni, akkor 2020-ban a történelmi Palesztina határain belül 15,1 millióan lesznek, amiből legfeljebb 6,5 millió lesz zsidó.

A Rabin-féle szociáldemokrata kormány kísérletet tett arra, hogy ezt a problémát megoldja a megszállt területek nagyobb részéről történő lemondással. Rabin miniszterelnököt meggyilkolták, majd az ezt követő választásokon az izraeli lakosság nagytöbbséggel a kilencvenes évek elején Madridban és Oslóban tető alá hozott békepolitika ellen szavazott.

Sharon hivatalba lépésével a békefolyamatnak vége szakadt.

Sharon politikai koncepciójának megvalósítása első szakaszában katonai hadműveletekre került sor, amit 2002. március 29-én „Operation Defense Shild” elnevezéssel indítottak el.

Ennek az volt a célja, hogy a palesztinok szervezett biztonsági erőit, a palesztin autonómiahatóságok alapvető struktúráját, az infrastruktúrát, a hivatalos intézmények többségét a palesztin területeken (közöttük a Statisztikai Hivatalt a palesztin autonómia-hatóságok legfontosabb adatbázisával együtt) megsemmisítsék.

A politikai koncepció első fázisának megvalósításához tartozott  Nyugat-Jordániai területekre történő katonai előrenyomulás,városok, falvak és a menekülttáborok, valamint „valamennyi palesztin szervezet „törvénytelen intézményének” és vezetőjének megsemmisítése, ami által nem maradt egyetlen palesztin vezető személyiség, akik szóba jöhettek volna mint tárgyalópartner.[5]

Ennek a projektnek az első fázisát, amelyet a közvélemény kutatások szerint a lakosság többsége támogatott, következett a második szakasz „disengagement” fedőnéven.

Építeni kezdtek egy 347 kilométer hosszú betonfalat (nyolc méter magas és három méter széles, amelynek tervezett költsége kilométerenként 1,6 millió dollár volt) abból az elgondolásból, hogy ily módon Nyugat-Jordánia további részeit, szemben az 1967-es határokkal, annektálják.[6] 300.000 palesztint, a fal felépítésének következtében izraeli területen körbezártak.

További 400. 000 ember a palesztin oldalon elveszített az életfeltételeit, mivel leválasztották őket saját területükről, így pl. az ivóvízzel való ellátásról.

A „Roadmap” terv által, a palesztin állam számára biztosított terület a 40 százalékára csökkent. Ennek eredményeképpen és a zsidó települések kialakításával (2004 elején már 230.000 zsidó lakott Nyugat-Jordániában) egy palesztin állam megteremtése tragikomikus bohózattá vált.

Ennek a politikának a hátterében állt, mint támogató George W. Bush elnök, amikor 2004. áprilisában Sharon látogatást tett Washingtonban.

A Bush kormány elkötelezte magát, hogy garantálja Izrael biztonságát, katonai erőfölényét, valamint elismerte Izrael jogát, önmaga védelmének biztosítására és a terrorizmus leküzdésére azokon a területeken is, amit az izraeli hadsereg kiürített.

Eltérően az eddig folytatott amerikai politikától az USA kormánya szentesítette első alkalommal a Nyugat-Jordániában létrehozott majdnem valamennyi település megtartását, ami a fal felépítésével együtt, egy palesztin állam megteremtésének tervét utópiává degradálta.

Mindkét tárgyaló fél világosan deklarálta továbbá, hogy az ENSZ határozatában, a palesztin menekültek Izraelbe történő visszatérését illetően megfogalmazott követelésnek nincs létjogosultsága. Helyette –a jövőben majd kialakítandó palesztin államban kell letelepíteni őket. Izrael ezzel szemben, mindössze egy engedményt tett: a 7. 500 izraeli telepest és a körülbelül ugyanennyi létszámú katonai alakulatot Gázából visszavonják, amit azután Sharon pártja (Likud) elutasított.

Mindenesetben megtartja Izrael a közlekedés ellenőrzését a Gáza-övezetben a tenger és a szárazföl felé és a légtér feletti uralmat. Nyugat-Jordániában is az izraeli jelenlétet 95. 000 telepes reprezentálja.

 

(Henrik Bischof: Kreuzzüge im Zeichen der Globalisierung. Bonn 2002. Pahl-Rugenstein Verlag).

 
[1] Edward Said, The Latest Peace Plan, in: Counterpunch, Juni 14, 2003.
[2] Paris Match, 11.
[3] Richard M. Bennett, Assassination and the license to kill, in: Asia times, 13. 06. 2003.
[4] Aljazeera. NET, 10. April 2004.
[5] Vgl.taz, 29.Marz 2004.
[6] Schaul Aneli in einem Interview mit der taz vom 12. 3. 2004.

 

h i r d e t é s

h i r d e t é s

betöltés..