E meggyőződés miatt a fal lebontása óta, a pusztulásra ítélt kelet-német ipari területeken, az enyészetre hagyják a munkásoknak szánt műkincseket. Mint például ezt a festménygyűjteményt, amelyet Chemnitzben, az egykori Karl-Marx-Stadtban találtak...

Werner Petzold. – « Schachtprofil » (Aknaprofil), 1980 _ © ADAGP, Paris, 2023 - Photo : Andreas Kämper/Wismut GmbH/DIK

Nagy üvegszekrény tele érdemrendekkel, majd egy vitrin május elsejei felvonulásokon használt faliszőnyeg méretű vörös zászlókkal. Odébb térképekkel és műszaki rajzokkal teli mappák, ahol a figyelmes szem orosz szavakat fedezhet fel a margón. Mint egy régiségmúzeumban barangolunk Nico Loße-t követve az egykori SDAG Wismut bányavállalat raktárának gyomrában. Fénykorában, teljes titoktartás mellett, ez a konglomerátum akár százezer embert is foglalkoztatott a szovjet atombombákhoz szükséges urán kitermelésében. Végül, az utolsó helyiségbe érve lenyomja egy utolsó kilincset, és lassan kinyílik az ajtó. és feltárul előttünk a szentek szentje. Itt található, Chemnitz külvárosában, a nyilvánosságtól elrejtve, a mára már megszűnt konglomerátum főhadiszállásának impozáns, oszlopos homlokzata mögött, az egykori Német Demokratikus Köztársaság (NDK) valószínűleg legnagyobb műgyűjteménye.„A Wismut az 1946-os első kapavágások és az NDK 1990-es megszűnése között körülbelül 4300 művet gyűjtött össze” – mondja a 45 éves Nico Loße, a vállalat okozta jelentős környezeti károk helyreállításáért felelős alapítvány igazgatóhelyettese. Felemel egy magánál jóval nagyobb festményt, és a gyenge mennyezeti fény felé tartja. A sötétségből előbukkan a több mint három évtized óta rejtőzködő négy bányász, akiket Eva Schulze-Knabe 1973-ban festett meg. Úgy tűnik, mintha a felélesztett bányászok változatlan lelkesedéssel teljesítenék kötelességüket. „A legtöbb téma a bányához kapcsolódik. A művészek gyakran lemehettek a tárnába, és megfigyelhették a bányászokat munka közben” – mondja az idegenvezető.

Fritz Eisel. – « Stiefelwäsche » (Csizmamosás), 1982 _ Photo : Andreas Kämper/Wismut GmbH/DIK

Meglepőnek tűnhet, hogy egy keletnémet bányászati óriásvállalat művészeti alkotásokat készíttessen. Méretéből adódóan, valamint az egész keleti blokk uránbányászatával kapcsolatos biztonsági szempontok miatt az SDAG Wismut igen kiterjedt infrastrukturális és szolgáltatási hálózatot épített ki. „A dolgozókat saját kórházaikban kezelték, saját éttermeikben étkeztek, és saját üdülőközpontjaik voltak” – mondja Nico Loße erős szász akcentussal. Az állam iskolákat, mozikat, üzleteket, sportklubokat és szabadidőközpontokat biztosított számukra. A bányászok a rájuk leselkedő veszélyekért kárpótlásul – beleértve a radioaktivitást is –jobb életkörülményeket élveztek, mint az átlagpolgárok. A vállalat az életük minden területéről gondoskodott, beleértve művészeti nevelésüket is. E célból nyitott a Wismut művészeti galériákat, és kért fel művészeket műalkotások létrehozására, amelyek aztán nemcsak a reprezentatív helyeken, hanem az étkezdékben és a munkahelyeken is ki lettek állítva.

„A műalkotások létrehozása és megszerzése csak egy kis része mindannak, amit a Wismut, ez az államon belüli állam, létrehozott” – mutat rá Nico Loße, miközben a polcokat böngészi. Ujjai végigsiklanak a kereteken és a rendszer legillusztrisabb festőinek művei kerülnek elő. „Werner Petzold... Frank Ruddigkeit... Alexandra Müller-Jontschewa... Hans Wolfgang Siegenbruk” – sorolja. Carl Kuhn-nak három műve is van itt. Látni a lipcsei iskolából Werner Tübkét és itt van Willi Sitte is. Carl-Heinz Westenburger bányászokról készített ügyes portréival és tájképeivel járul hozzá a gyűjteményhez. E művészek közül akkoriban sokan megkapták az ország legrangosabb díjait, és a legjobb iskolákban tanítottak. Az NDK felbomlása után legtöbben feledésbe merültek. Harminc éven át, eltekintve a keletnémet kisvárosokban rendezett pár ritka és kis látogatottságú kiállítástól, ahol a műveknek csak egy töredéke került rövid időre kiállításra, a Wismut gyűjteménye szigorúan el lett rejtve a nyilvánosság elől egy raktár mélyére. A hidegháborúhoz, a szovjet blokkhoz és a legyőzött ideológiához kapcsolódó művészetre ma is gyanakvással tekintenek. Egy totalitárius apparátus propagandájának tekintik, jellegtelen, értéktelen szocialista realizmusként tartják nyilván. „Az újraegyesített Németországban az lett a tendencia, hogy ezeket a műveket politikai tartalmuk miatt diszkvalifikálták” – foglalja össze Loße.

Jürgen Schieferdecker. – « Sixtina und die Perspektive » (Sixtus és a perspektíva), 1982 _ Photo : Andreas Kämper/Wismut GmbH/DIK

„Természetesen – magyarázza – a gyűjteményben sok olyan megrendelésre készült mű található, ahol a művész számára nagyon fontos szerepet játszottak az anyagiak. De ez nem csak az NDK-ban volt így. Az ókortól kezdve így volt ez az egész művészettörténetben. A kérdés inkább az, hogy a művészeknek mennyire volt kötelező elvállalni a megrendelést, illetve hogy mennyire igazodtak az uralkodó ideológiához. Ha ezeket a festményeket nézem, úgy tűnik számomra, hogy sok esetben a hatalom befolyása nem volt igazán jelentős. Vannak olyan festmények, amelyek dicsőítik a rendszert, mások viszont bizonyos fokú kritikai gondolkodásról tanúskodnak. Ennek a gyűjteménynek éppen az az erőssége, hogy mindkét oldalt bemutatja.”

Álláspontja bizonyítására két festményt hasonlít össze: egyrészt Werner Petzold Friedliche Nutzung der Atomkraft („Az atomenergia békés felhasználása”) című képét, amely annál is inkább abszurdnak tűnik, mivel a Wismutot atombombák gyártására alapították, másrészt Kurt Pesl Blick auf Ronneburg (Ronneburg látképe) című festményét, amely meglepő realizmussal ábrázolja a bányászat által elpusztított tájat. Arra a kérdésre, hogy az alapítvány miért nem szervez állandó kiállítást vagy múzeumot, Nico Loße felsóhajt: „A német kormány csak a szennyezett talaj megtisztítására és a természeti környezet helyreállítására ad pénzt. Arra nem kapunk pénzt, hogy műalkotásokat mutassunk be.”

Peter Sylvester. – « Delta II », 1977 _ © ADAGP, Paris, 2023 - Photo : Andreas Kämper/Wismut GmbH/DIK

Művészet vagy propaganda? Hol lenne helye a Wismut-gyűjteménynek, tömlöcben vagy múzeumban? Akárhogy is lesz, sorsa kötődik a Chemnitz melletti hegyekben bővelkedő uránhoz. Miután az amerikaiak 1945 augusztusában Hirosimában és Nagaszakiban bemutatták az atomfegyverek pusztító erejét, Joszif Sztálin szovjet vezető keményen munkálkodott saját bombájának kifejlesztésén. Moszkva hatalmas befolyási területén belül azonban csak Szászország és Kelet-Türingia rendelkezett elegendő uránlelőhellyel. Sztálin ide koncentrálta energiáját, hogy utolérje az Egyesült Államokat. Hogy sikerül-e vagy nem, ettől függött a bolygó jövője. Nem spóroltak se a költségekkel, se az óvintézkedésekkel. Bár a német SDAG rövidítés a „szovjet–német részvénytársaság” rövidítése, és ez a két ország közötti kiegyensúlyozott kapcsolat benyomását keltheti, de nyilvánvalóan Moszkva irányította az egész ügyet. Ahogy Nico Loße rámutat, a titokzatosság kultusza „már a Wismut (bizmut) elnevezéssel kezdődött”: a bizmut egy kevéssé ismert és viszonylag jelentéktelen fém, és „semmi köze az uránhoz. Valójában álcaként használták”.

Manfred Kastner. – « Abfahrt » (Indulás), 1987 _ Photo : Andreas Kämper/Wismut GmbH/DIK

„Biztonsági óvintézkedéseket hoztak minden területen – teszi hozzá. A területet kerítésekkel védték, ahol szovjet katonák járőröztek, a bányászokra pedig drákói ellenőrzési és azonosítási protokollt alkalmaztak. A fényképezés tilos volt. Ezenkívül különböző intézkedéseket hoztak a bányák tényleges működésének, az alkalmazott technológiáknak és a feltárt érc mennyiségének elrejtésére”. Lehajol, hogy kiemeljen egy mappát. A műanyag borító szétmorzsolódik az ujjai alatt, ahogy előhúz egy halom akvarellt és litográfiát; mindkét műfaj alkotásai gazdagítják a wismuti raktárat. „Glück auf” [Szerencse fel] – veti oda Nico Loße – ami egy népszerű kifejezés, amellyel a bányászok jószerencsét kívántak egymásnak, mielőtt lementek a tárnába.

Werner Petzold. – « Bergbaustillleben » (Bányai csendélet), 1980 _ © ADAGP, Paris, 2023 - Photo : Andreas Kämper/Wismut GmbH/DIK

Felkapaszkodunk egy regionális vonatra, amely bevisz Chemnitz központjába. Ott Burkhard Müller műkritikus vár minket a város legnagyobb emlékműve – Karl Marx hét méter magas bronzszobra, amely arra az időre emlékeztet, amikor Chemnitz Karl-Marx-Stadt néven volt ismert – lábánál. A hóna alatt a Wismut-gyűjtemény műveinek katalógusát tartja, amelynek borítóját Werner Petzold Friedliche Nutzung der Atomkraft [Az atomenergia békés célú felhasználása] című műve díszíti. Az egykori konglomerátum kincsestára számos gondolatot ébresztett benne, amelyeket a Süddeutsche Zeitung és a Die Zeit című lapokban jelentetett meg.

„Ez egy lenyűgöző gyűjtemény, és mégsem vette még soha senki komolyan – mondja a 62 éves műértő. Soha senkinek nem jutott eszébe, hogy válogassa vagy osztályozza. Hihetetlen rendetlenségben keverednek itt középszerű festmények és remekművek. Annak ellenére, hogy a gyűjtemény művészeinek többsége a feledés homályába merült, sokan közülük figyelemre méltó tehetségről tettek tanúbizonyságot. És az uralkodó előítéletekkel ellentétben a témák sokkal kevésbé sztereotipikusak, mint ami a szocialista realizmus sajátja volt” – jegyzi meg, utalva arra az ideológiai konformizmusra, amely a Varsói Szerződés országaiban, így az NDK-ban is, a képi kifejezésmód nagy részét jellemezte. Az egyszerű, könnyen dekódolható volt, amely gyakran diadalmas sportolókra, sugárzó munkásokra és hősies katonákra redukálódott, akik a szocialista rendszer nagyságát testesítették meg, a színeket pedig alapból a vörös szín uralta.

Dieter Tucholke. – « Zeitungen und Wände » (Újságok és falak), 1978 _ © ADAGP, Paris, 2023 - Photo : Andreas Kämper/Wismut GmbH/DIK

Müller átlapozza a katalógust, és megáll a Wismut festményeinek szentelt oldalaknál. Különösen a bányászok portréi nyűgöznek le – mondja, miközben a megfeketedett arcokat és a kérges kezeket nézegeti. Rengeteg van belőlük. Mindegyiknek megvan a maga méltósága. Egyetlen politikus vagy üzletember sincs köztük. Mindannyian munkások. Ezt az utolsó szót hangsúlyozva mondja, kiemelve ekként a kontrasztot az NDK művészeti alkotásaiban oly szívesen ábrázolt karakterek és a mai német társadalom között.

Lutz R. Ketscher. – « Schichtbus » (Műszakváltó busz), 1983 _ Photo : Andreas Kämper/Wismut GmbH/DIK

„Nézze csak meg ezt.” Tekintete Lutz R. Ketscher Schichtbus (Műszakváltó busz) című művére szegeződik. A buszon a többi utas közül egy idősebb bányász képe emelkedik ki. Látszik, hogy kimerült az évek kemény munkájától, és beleszív a cigarettájába. Az éjszakai busz fényében rejtélyes tükröződések jelennek meg az ablakokon – a festő ritka ügyességgel rögzítette ezeket. A távolban az ásványfeldolgozó üzem fenyegető sziluettje látszik, kéményeinek sűrű füstje és a táj sötét színei nem sok jót ígérnek. Müller szerint ez a festmény semmivel se marad el Edward Hopper képeitől.

„A magány verődik vissza a nagy üvegfelületről” – folytatja. Ez különlegesen kifinomult. Figyelemre méltó alkotás, egy teljesen ismeretlen festőtől. A Wismut-raktár tele van hasonló művekkel, amelyek arra várnak, hogy felfedezzék őket.” Ami a legerősebb benyomást tette a műkritikusra, az a művészi szabadság, amelyet a konglomerátum számos művésze nyilvánvalóan élvezett, és a stílusok sokfélesége, amely megkülönböztette őket egymástól, mentesen a megrendelőik által kedvelt szocialista realizmus kánonjától. Sajnálkozva a közömbösségen, amely elnyomja ezt a bámulatos gyűjteményt, felidézi saját emlékeit. „Az 1990-es újraegyesítés után senki, a legkevésbé sem akart érdeklődni a diktatúra hivatalos művészetének tekintett műalkotások iránt. Ennek fényében semmi sem tűnt gyanúsabbnak, mint ez a wismuti raktárba zsúfolt holmi.

Viktor Makejew. – « Im Schacht » (Az aknában), 1985 _ Photo : Andreas Kämper/Wismut GmbH/DIK

„Az NDK művészetét mélységes ellenszenv veszi körül. Azokat a festőket, akik nem disszidáltak, és úgy döntöttek, hogy Kelet-Németországban maradnak, egyszerűen azzal vádolták, hogy kiszolgálták a rendszert. Így aztán senki sem vette komolyan a munkájukat. Ennek eredményeképpen az NDK történetének talán legjelentősebb művészeti gyűjteménye a mai napig hozzáférhetetlen a nagyközönség számára.”

Müller reméli, hogy mivel Chemnitzet választották 2025-ben Európa Kulturális Fővárosává, figyelem vetül majd a Wismutban elrejtett művészetre is. „Ez a gyűjtemény lehetne minden bizonnyal a rendezvény ínyencsége. Van valamije a városnak, amivel a világon egyetlen más város sem versenyezhet” – mondja becsukva a katalógust. A könyv borítóján Werner Petzold egyik bányásza tartja kezét az olvasó felé – mintegy kérésként, hogy mentse meg Wismut gyűjteményét a feledéstől.

A szerző Jens Malling újságíró

Fordította: Drechsler Ágnes / magyardiplo.hu

A cikk valamennyi illusztrációja Paul Kaiser és Holger Peter Saupe katalógusából származik. „Sonnensucher. Die Kunstsammlung der Wismut - dine Bestandsaufnahme (Kat. Kunstsammlung Gera)”, Dresdner Institut für Kulturstudien, Drezda, 2014.