h i r d e t é s


Műveletlen államiságunk stadionlelátóról nézve!

Olvasási idő
6perc
Eddig olvastam

Műveletlen államiságunk stadionlelátóról nézve!

2018. július 11. - 14:23

 

Az államirányítás tudás – és erkölcsi tőkehiánya mindig nagyobb volt, mint a pénztőke nyomasztó hiánya!
Ma is így van ez!

Szerkesztett kivonat Lakatos Gyula: Az emberi tőke c. könyvéből. Budapest, Balassi Kiadó, 2005.

A mai adórendszer, az adózás alapelvei a tőkés árutermelés, az árutermelő piacgazdaság hajnalán alakultak ki, a klasszikus közgazdaságtan alapelveihez hasonlóan.

A pénzügyi, adózási és elszámolási vezérelvek, lényegüket tekintve, a mai napig meghatározzák az állami adózási politikát, miközben a gazdaság, a társadalom szerkezete, jövedelmi viszonyai átalakuláson mentek át.

Az állami feladatok adóbevételekből történő finanszírozása ma már sok esetben nem adekvát az állami szolgáltatások igénybevételével, ha figyelembe vesszük az állami szolgáltatások költség-finanszírozásával összefüggő egyenértékűség társadalompolitikai követelményét.[1]

A magyar állam, az állami költségvetés funkcionális „identitászavarai”, nevezetesen miből és mire költsünk, a XXI. században éppúgy jelen vannak, mint ahogyan a XIX. század második felében.

Az árutermelő piacgazdaság növekedésének időszakában jól érzékelhető az állami szerepvállalás „látványosan gyors” növekedése, ami a nemzetgazdasági fejlesztéseket szolgáló állami funkciók betöltésével kapcsolatos kiadások emelkedéséből következik.

A gyár-, kézmű- és kereskedelmi iparágak jövedelmének megadóztatását az európai államok, a magyarországinál fejlettebb, korai tőkés árutermelő piacgazdaságokban is „önmérséklettel” vették számításba.  

Az 1869-es magyarországi vállalati jövedelemadó reformjának vitájában szóba került: vessenek ki adót az ipari és kereskedelmi vállalatok jövedelmére. A jövedelemadó reformtervezetek körüli vita eredménye végül is az volt, hogy korai a XIX. század utolsó harmadában vállalati nyereségadó reformot végrehajtani. Angliában, Franciaországban, ahol az ipari, kereskedelmi, forgalmi és adózási statisztikai adatokat már századok óta gyűjtötték, a tőkés árutermelő piacgazdaság is előrehaladottabb állapotban volt, még mindig a régi adózási törvények voltak életben. Az adóreformot előkészítő bizottság végleges álláspontja, hogy a magyar vállalati jövedelemadóztatás Európa egyik legliberálisabb adórendszere, az angol mintához áll közel. Nem is volt tekinthető tisztán jövedelemadóztatásnak

A magyar jövedelemadó törvény részben a tiszta, részben a bruttó, részben a várható, részben az előző évek átlagos vállalati jövedelmének adózását jelentette. A kíméletes és „vegyes” jövedelemadózás előnye, hogy elméletileg lehetővé tette a tiszta jövedelem megadóztatására történő átmenetet anélkül, hogy a tőkés gazdaság növekedésének pénzügyi forrásait, a tőkefelhalmozást korlátozná, a tőkés gazdasági rendszer fejlődését gátolná, (más szóval akadályozná, hátráltatná a tőkefelhalmozást). [2]

Az állami bevételek, kiadások emelkedése a tőkés gazdasági növekedés szükségleteiből következett, amelyek között az egyik legjelentősebb tétel, a társadalom műveltségi szintjének fejlesztésére fordított állami kiadások. Az állami költségvetés bevételi főösszegének emelkedése, az állam adóbevételeinek növekedése egyidejűleg jelzi az államhatalom befolyásának erősödését nem csak a gazdasági, hanem a társadalmi folyamatokra.

A jobbágyfelszabadítást követő telekadó kivetése, a nagybirtokok részére magvalósított kártalanítási rendszer, olyan adóelvonást okozott a mezőgazdaságban, (miközben az állam és a földbirtokok egyaránt nagymértékben el is adósodtak) hogy a termelés növekedése helyett gazdasági visszaesés következett be.

A tőkés ipar fejlesztését célzó állami adó és egyéb kedvezmények pedig nem bővíthették az állami bevételek forrását. A tőkés ipar fejlesztésének forrását a korábbi, feudális adórendszer alapján, a jelentősen visszaesett mezőgazdasági termelésből kellett ösztönözni. A tőkés árutermelő piacgazdaság kezdetlegessége, nehézségei miatt Magyarországon, a XIX. században, nem is volt elvárható az iparvállalatok jelentősebb hozzájárulása a társadalmi költségekhez.

Más kérdés, hogy ez a gyakorlat a huszadik, huszonegyedik században sem változott, miközben a modern nagyvállalatok nyereséget realizálnak. Az állam politikai intézményeinek átalakítása az árutermelő piacgazdaság kívánalmainak megfelelően (Max Weber) a piacgazdaság fejlesztési, növekedési költségeinek hagyományos áthárítását (a költségek jelentős részét társadalmasítva, a nyereséget privatizálva) konszolidálta.

A XIX. századi magyar gazdasági helyzetet a következőkben jellemezhetjük a XX. század közepéig.

 „Minden nagyobb iparvállalatnak egyik fő és nélkülözhetetlen alapja a tőke s ennek megszerzése. Nálunk kevés az oly önálló tőkepénzes, ki valamely iparágban ismeretekkel bírván, azt saját erejéből – ha mindjárt hitel segedelmével is – maga fejlesztené. Sőt a mi volt is nagyobb iparos, az alapító láz korszakában az is részvényvállalattá változtatta ipartelepét. Részvénytőke tehát alapja iparvállalataink nagy részének, ami helyeselt ugyan, de nem helyes irányban alkalmaztatott, s így e vállalatok megalapításánál legnagyobbrészt a tőke képviselőinek, kis részben valódi tőkepénzeseknek, legnagyobbrészt nem birtokosainak, hanem csak forgatóinak voltunk kénye-kedvére hagyva. Nagyrészt nem a gyakran legegészségesebb alapú iparvállalat prosperitása, hanem csak az alapító nyeremény bezsebelése volt a vállalkozás fő célja, melyhez az ipar csak címét adta. A megindított vállalatnak évek során folytatott, serény munkája által bescomptirozták, a vállalat már születésekor halálra volt ítélve, árván s forgótőke nélkül tengette életét, gyakran idejekorán elhalván, országos iparunk nagy kárára, ha különben szükséget pótló termelés lett volna feladata, gyakran most is kínlódva, s nem tudván kiheverni a bábáskodáskor kapott szerves sérveket. Szóval ipartelepeink létesítése legnagyobbrészt nem iparvállalat, hanem börze spekuláció volt. Mi nem természetszerűen fejlesztettük iparunkat, nem neveltük azt, hanem experimentáltunk vele, mint a terebélyes fa átültetésével, a nélkül, hogy előkészítettük volna talaját, a nélkül, hogy erőnk lett volna a törzset kellően emelni, s gyökereivel együtt szilárdan elültetni. Ezek után mondjuk, hogy nagy iparunk pang, holott virágozhatnék, mint virágzik számos magánvállalkozó és értelmes vezetés alatti ipartelep.

És itt önkéntelenül kínálkozik a munkaviszonyok, mint nagy iparunk pangása másik fő okának kutatása. E kutatásnak pedig két irányban kell terjednie.

Szemügyre kell vennie a munkásokat és a munkavezetőket, vagy a gyáriparnál olyan végtelenül fontos munkás intelligenciát. Népességi viszonyainak itt csak másodsorban döntők, habár tagadhatatlan, hogy sem az iparállamokban tapasztalható tömörség általában nincs meg, még kevésbé van pedig aránylatosan elosztva e népesség s kínálkozik épp ott kellő számmal, hol reá leginkább szükség volna. De nem is az abszolút szám hiánya említhető fel itt pangási okul, hanem csak az iskolázott munkások hiánya merül fel ipari fejlődésünk nagy akadályául.

Sem az ország általában, sem iparosaink különösen nem tettek eddigelé semmit is iparos munkásosztály nevelésére, s legfeljebb néhány bányaipari kerületet lehetne ez általános vád alól fölmenteni. A világ semmiféle iparos-államában nem nőtt fel magától értelmes iparos népesség.

Ezt mindenhol nevelni kellett, részint gyakorlatilag a természeti alapon fejlődött, lassan tömörült számos iparág mívelésénél; részben és párhuzamosan szellemi oktatás által, mindenekfölött pedig az elemi ismeretek mid tágabb körökben, mind fokozott minőségben terjesztetése által”.[3]

Az oktatás és a népegészségügy társadalmi szükségleteihez az állami forrásokat a korábbi, a földtulajdonon alapuló gazdasági rendben kialakított állami jövedelempolitikai rendszernek kellett biztosítania, a tőkés gazdaság fejlettségének jelentős különbségei ellenére, az európai államokban éppúgy, mint Magyarországon vagy az észak-amerikai államokban. Magyarországon az állami bevételek hagyományos forrásainak növelését, a földadót, a telekadót az is megnehezítette, hogy évtizedek óta a nagyobb földbirtokok gyakorlatilag teljesen eladósodtak. Ezt a helyzetet jellemzi Deák Ferenc 1844-ben: „Alig van már hazánk földén adóssággal nem terhelt jelentékeny család, holott csak ötven évvel ezelőtt a magyar családok még jól bírták magukat”.[4]

Az 1880-as években beszedett földadó az egyenes adók százalékában

 

Forrás: Roscher Vilmos: „A pénzügytan rendszere”. Szeged, Schulhof Károly Kiadója, 1903. 345-399. oldal. (Fordította: Kiss János).

 


[1] Az egyenlő közteherviselésről már nem is beszélve, a  gazdaságban meglévő monopolhelyzetek és adókedvezmények miatt sem.
[2] Lásd.: „A magyar egyenes adók történeti fejlődése”. A Magyar Királyi Pénzügyminisztérium Kiadványa, 1881.
[3] Az Ors(zágos Magyar Közgazdasági Gyűlés Évkönyve. Szerkesztette: Matlekovits Sándor. Pesti Könyvnyomda-       Társulat, Hold utza 4. 60-61. oldal, 1872.
[4] Lásd.: Milhoffer Sándor: Magyarország közgazdasága. Budapest, Franklin Társulat, 1904. 476. oldal.

 

h i r d e t é s



h i r d e t é s

betöltés..