A házban minden a szeretetről szólt. Afrikai kalandjaim után, ez a sok pozitív energia, amit ott kaptam, lelket öntött belém. Gyermekkoromat idézte az ebéd, beszélgetések, a fogadtatás, ahol nyoma sem volt annak, hogy ki lehetek, milyen hátsó szándékkal érkezhettem, mit akarhatok tőlük? Belém vésődött minden pillanat és máig abból a látogatásból merítek, ha valami szépre akarok gondolni. Eddig a léleképítés. Most jön a lélekrombolás.

A mesés kuckó a cukrászmester munkájából és hitelből épült. A hitel visszafizetését átvállalta egy „jóbarát”, aki ennek fejében nevére íratta a házat. Jelenleg a ház elkótyavetyélése történik. Matematikailag és törvényileg ez így korrekt, rendjén való. Azóta a család minden tagja külföldre távozott, hogy nulláról tápászkodjanak fel újból.

Történetem egy a sok ezerből, ahol ilyen, vagy ehhez hasonló ment végbe. Nem azt bírálom, hogy miként ne lehessen visszafizetni kölcsönt, hitelt, ami jogos, hanem azt bámulom szélesre tárt kezekkel, hogy miként vándorol el a szeretet, jóakarat, tenni akarás ebből az országból? Mi marad a helyén? Itt marad a pénzügyi sumákolás, a rendszer, ami arra épül, hogy levegye azt, ki vállalkozik, tesz és teret nyit azoknak, akik a törvénnyel szabályozhatatlan területek, a lelkiismeret, erkölcs, bizalom, adott szó világának élősködői. 100-50=50, ez igaz, de édesanyád, szerető párod gondoskodását nem lehet ilyen egyenletekbe beírni. Válassz, mi kell? Az egyenlet, vagy az a másik?

Mihálffy Balázs