New York-i krónikák
...Nos. Mikor ezen cikksorozat újraindítása, avagy megújult formában önálló blogként való feltámasztása utoljára felmerült, még egészen más szelek fújtak a világban.....- ami ezidáig is elsősorban a New Yorkban oly jellemző állandósult időhiány miatt húzódott ilyen sokáig, közel 5 éven át - ... Az élet gondoskodott róla, hogy a régóta halogatott terveket életre hívhassunk.
Fotó: Von Viktor Aniel York
Az eltelt időben is rengeteg sorsfordító, csodás és rettenetes dolog történt velem, és azt hiszem mindenkivel, amiket a magam részéről igyekszem majd tolmácsolni, azoknak, akiket érdekel. A célom ezzel mindig is az lett volna, hogy beszámoljak tapasztalataimról, élményeimről, benyomásaimról és érzéseimről New York-ról, egyrészt a saját örömömre másrészt, hogy a magam módján dokumentáljam és rögzítsem a magam és a jövő számára életem fontos momentumait, és nyomot hagyni a világban, azokkal a képeségekkel és eszközökkel, amiknek birtokában vagyok.
Nyilván lesznek, akik hasznosnak érdekesnek vagy szórakoztatónak találják és minden bizonnyal olyanok is, akik kritikával illetnek majd érte. Bárhogyan is hozná a jövő annyit ígérhetek biztosan, hogy tudásom legjavát fogom nyújtani.
...A főcím képnek már önmagában is komoly háttér története van - amit rég kiválasztottam a fotóim közül, erre célra - egy szimpla mezei "telóval a járdán elsütött, amin épp átcsörtetek, de oldalra nézve ezt látom és már kapom is elő a telómat" szintű mementó, ami New Yorkban totálisan jellemző. A hangulatot és az állandósult film élményt tökéletesen megtestesíti erről az állandóan felbojdult kavalkádról. És mert bizonyíték arra is, hogy minden rosszban van valami jó. Azt a képet akkor készítettem, amikor a St. Patrick székesegyházba tartottam, hogy mécsest gyújtsak (én az ateista). Apámért, akinek azokban a pillanatokban zajlott a temetése, nélkülem, hisz nem állt módomban jelen lenni a státuszom miatt. Megrendítő nap volt, amin a szokásomhoz híven a tömegbe feledkezve igyekeztem kiszellőztetni a fejem. A célfelé tartva, mikor odaértem a 42st és a 5th av sarkára és ez a látvány fogadott, ami egy pillanatra kizökkentett a hangulatomból és születhetett valami érték belőle...számomra mindenképpen.
.. Hajnali 4 óra volt, már készülődtem, hogy Manhattanben érjen a hajnal és eleget tegyek a heti egy fotó kalandomnak, amit a karantén bevezetése óta vezettem be, azzal a feltett szándékkal, hogy elkészítsem azon fotó mai megfelelőjét. Kesztyű és maszk elengedhetetlen a magam és környezetem érdekében. Hetek óta látogatom a város különböző pontjait, amiket szeretnék tapasztalni az időnként rémisztően üres jelenlegi mivoltukban. Nem tudom, ki hogyan emlékszik arra, amikor először hallott a vírusról, ami világjárvánnyal fenyeget, jómagam egy vicces kép kapcsán, ami azt demonstrálta, hogy mindenki mekkora ügyet csinál abból, hogy fittness Norbi ezt mondta meg azt mondta miközben épp készül ránk dőlni a világunk......azt hiszem, mindenki nevében mondhatom, hogy hiányoznak a régi problémáink.
7 éves New Yorki fennállásom alatt, úgy gondolom valódi Newyorker-é válltam, ami nem egy magatartást, hanem egy teljesen más alternatív tudatállapotot jelent, hiszen nem attól leszel New York-i mert ide születtél, hanem mert szíveddel, lelkeddel rajongsz érte és együtt lüktetsz a várossal. Annak minden ragyogásával és sötétségével együtt.
Bevallom, nagyon büszkévé tesz az egész magatartás, ahogyan ezt a krízist a helyiek kezelik. Nem kellett tömeget oszlatni vagy fenyegetni ezt a sok millió embert, abban a városban, ami épp arról híres, hogy nincsenek határok, korlátok, szabad és önmagad lehetsz és az álmok valóra válnak. Egy igazi gyűjtő, ahol minden nemzet együtt él békében sok millió szabad akarattal...de mégis, mikor szükséges egyetlen akarattá kovácsolódnak lakói. Mindenki nagyra tartja és szereti polgármesterünket, akinek egyetlen baráti szavára kiürültek az utcák, miközben a felső vezetés leginkább csak Twitterezget. Mindig is úgy gondoltam, hogy ha valahol van esély a túlélésre egy katasztrófa miatt, akkor az biztosan New York lenne. Olyan tökéletesen ötvöződik az élni és élni hagyni, és az összefogás elve, hogy az valóban megrendítő. Főleg miután leéltem 30 évet Magyarországon, ahol úgy nagykb ennek pont az ellenkezője érvényesül azóta is. Fotóimmal az is volt a célom, hogy megmutassam a világnak a kritika és az önös érdek nélküli összefogás modelljét, ami itt magától értetődik és nem utasításba adják. Nyugodtan tűrik a helyzetet és megannyi számtalan gesztust tesznek egymás felé a városiak támogatva egymást a nehéz időkben, hiszen ez mindenkinek az. Az a sztereotípia miszerint itt mindenki Dagobert bácsiként úszkál a pénzben bizony téves, hiszen a többség nem halmoz fel vagyont csupán a hétköznapjaikat jobb módban élik meg, de nem tartalékolnak. Én, személy szerint szintén nem voltam felkészülve egy ekkora kiesésre és sokat áldoztam a közelmúltban a saját álmaim megvalósítására, amiket épp a küszöbről kellett ismét elengednem, kitudja mennyi időre. De erről majd bővebben is beszélek a későbbiekben. Ugyanakkor meggyőződésem, hogy Az Élet, ha elvesz, ad is valamit helyette, amit mindenkinek magának kell felfedezni, és értelmet találnia az értelmetlenben. Számomra ez az írásban, fotózásban, festésben és egyéb művészeti ágazatokban manifesztálódik...vagyis az alkotás-teremtés a vezérelvem. Tenni és nem sopánkodni, hiszen az nem vezet sehova. New York igazi túlélővé tesz, és nem is marad meg itt bárki. A többség kipereg 1 év alatt. A mai sétám a belvárosban, bevallom nem okozott akkora kielégülést, mint a korábbiak, amikről szintén mesélek majd. Ugyan sikerült kielégítő fotókat készítenem, mégis valahogy túlszervezettnek éreztem, egy darab fotó miatt. Az eddigi alkalmakkor nem volt konkrét célom, csupán megakartam élni és egyben megörökíteni a pillanatokat. A pillanataim, amikor kettesben lehetek a városommal, a maga fanyar, groteszk, de mégis gyönyörűséges elhagyatottságában....Kicsit úgy éreztem mintha csorbult volna a friss érzés, ahogyan csak sodródtam és történtek apró váratlan dolgok, ami itt gyakori jelenség, még akkor is, ha krízis van. Ettől is olyan csodás ez a város!
Íme, a mai út fő célja, amiért már megérte felkerekedni. Tarts hát velem, kedves útitárs!
